[a_image_menu]

Bloodlust 10. – Vérvonalak

– Átváltoztattad… – suttogtam döbbenten.

Ahogy Nick előrébb lépett, s arcát megvilágította a beszüremlő fény, már nem próbáltam tovább győzködni magamat, hogy ez csak egy hatalmas átverés. Egyértelműen ott voltak a jelek az arcán. A mosolya, szemének apró villanásai, de még a mozgása is… Vámpír volt, s ehhez kétség sem fért.

Rendben, elismerem: valószínűleg én vagyok a világon a legbénább tervek kieszelésében. Az ötleteim legtöbbször kivitelezhetetlenek, túlságosan a szerencsére hagyatkozom, és semmi sem alakul úgy, ahogy kellene. De egyet nem lehet rólam elmondani, mégpedig azt, hogy nem gondolok minden eshetőségre.

Általában végiggondolok minden egyes lehetséges kimenetelt – már persze azokat, amik eszembe jutnak. Nyilván végtelen sok eshetőség van, de lehetőségeimhez mérten mindre igyekszem legalább egy-két másodperc gondolkodási időt szánni.

Ez most olyan volt, mint egy vödör jeges víz. És ha ez nem lett volna elég, még el is húztak egy láthatatlan falat, ami mögül hahotázó közönség és megszámlálhatatlan kamera bukkant elő. Ja, és a tetejében a műsor házigazdái azok voltak, akiket a világon mindennél jobban szerettem.

Teljesen logikus lépés volt ez Dana részéről. Ha valamilyen kicsavart, furcsa okból kifolyólag olyanná válnék, mint ő, biztos, hogy én is ezt tettem volna. Egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt csak: mégis miért nem gondoltam erre?!

Lehet, hogy valamiféle láthatatlan belső gát épült az agyamban, és elzárta ezeket a gondolatokat. Vízióimban láttam Nicket több tucatszor, a legkülönfélébb módokon meghalni, megmenekülni, megszökni és harcolni, de az, hogy vámpírrá váljon… Nos, ez még a legdurvább képzelődéseimben sem bukkant fel.

Hozzá kellett szoknom a változásokhoz. Hiszen a jó túlélő ismérve az, hogy a lehető leggyorsabban alkalmazkodik az őt körülvevő világban történő változásokhoz.

– Nick! Menjünk haza…

 Még egy tétova lépést is tettem felé, ám egyetlen testvérem még csak válaszra sem méltatott. Danára emelte égkék tekintetét, és arcán különös mosoly játszott.

– Most már igazán kezdhetne leesni a tantusz… – mondta Dana kicsit csalódottan hangozva.

– Mi a francról beszélsz?! – kérdeztem megvető pillantással végigmérve a nőt, aki időközben ősellenségemmé avanzsálódott.

– Ideje leszállnod rólam, hugi. Azt hiszem, megtaláltam, akit mindig is kerestem – lépett előre Nick, átkarolva Danát.

A nő sugárzó mosollyal nézett fel a bátyámra, és ha nem lettem volna tisztában a valósággal, az a téves elképzelés alakult volna ki bennem, hogy egy bútoráruház katalógusát látom, amelyben a fiatal, fészekrakó párocska épp azt ecseteli, hogy milyen olcsón is jutottak hozzá ahhoz a bizonyos dohányzóasztalhoz.

– Neked átmosták az agyadat – feleltem mélységes döbbenettel az arcomon.

Nick megvonta a vállát, majd megfordult, hogy elsétáljon. És akkor elszakadt a cérna. A legidegesítőbb dolog volt, amit csak csinálhatott, és ezzel ő is tisztában volt. Minden egyes alkalommal, amikor vitatkoztam vele valamin, és nem akart tovább foglalkozni a dilis kishúgával, csak megvonta a vállát, és ott hagyott.

De nem ez alkalommal.

Villámgyorsan mozdultam: előhúztam a csizmámban megbúvó karót, és támadásba lendültem. Igen, abból a hársból készült. És semmit sem kívántam jobban, mint hogy kioltsam vele Dana életét. Akár azon az áron is, hogy a sajátomat is veszélybe sodrom. Úgy sakkoztam, hogy ha megölöm a nőt, akkor elszáll a kis bűbája, amit Nickre bocsátott. És mindenki boldogan távozhat.

Na jó, talán Mishát leszámítva…

A már említett angyal torkát épp akkor hagyta el egy rekedtes kiáltás, amikor Danára vetettem magamat. Ledöntöttem a vámpírnőt a lábáról, magammal sodorva néhány méternyit. Pár pillanatig tartott csak az egész. Annyira meglepődött, hogy könnyedén felülkerekedhettem rajta. Még az érzelemátvitelt sem kellett alkalmaznom rajta, pedig fejben már jó előre felkészültem a várható nehézségekre.  

Megemeltem a karót, éppen csak annyira, hogy keresztüldöfjem vele az alattam fekvő, nálam sokkal idősebb vámpírt, amikor…

Egy fekete alak jelent meg, és hirtelen visszacsúsztam oda, ahol eredetileg álltam. Karóm a levegőbe röppent, de mire odacsúsztam Misha mellé, már annak a személynek a kezében volt, akinek fájdalmas repülésemet köszönhettem:

Damienében.

– Damien – suttogtam megrökönyödve.

A férfi, akit szeretek, és aki elméletileg azon van, hogy visszaszerezzen, épp az előbb mentette meg a haláltól az ex-szeretőjét… Milyen romantikus… Ilyen is csak velem történhet!

Damien felemelkedett, majd hátrafordult, hogy rám vethesse pillantását. Kifürkészhetetlen volt. Mintha ismét magára öltötte volna azt az álcát, amelyen sosem tudtam átjutni: fogalmam sem volt, hogy mit gondol, mit érez, mik a tervei, vagy, ami legtöbbször foglalkoztatott, hogy pontosan milyen érzelmeket is táplál irántam.

Arra azonban már nem volt időm, hogy kérdőre vonjam, mert az épületet hatalmas robbanás rázta meg. Vérvörös fénybe borult az elhagyatott raktár, és mindenütt sötét alakok jelentek meg.

Démonok…

Ami azt jelentette, hogy életbe lép a B terv.

A rázkódásoktól ugyan elég nehezen tudtam megállni a lábamon, de tulajdonképpen megoldhattam volna a dolgot. Csakhogy nem akartam megoldani. Szándékosan bal felé estem, azaz arrafelé, ahol Misha állt.

Elég megindító volt tulajdonképpen. Körülöttünk törmelékdarabok zúdultak a földre, s a vörös villanások a Hold fényével keveredve különös megvilágításba helyezték a helyiséget. De mindezt nem azért tudom, mert odafigyeltem volna rá, ó, de még mennyire, hogy nem. Mindezek csak később tudatosultak bennem. Mint ahogy Damien döbbent tekintete is.

Merthogy abban a pillanatban hagytam, hogy előtörjenek elfojtott érzelmeim. Damiennek igaza volt, amikor megvádolt azzal, hogy csalódott vagyok amiatt, hogy Misha nem akar engem. Nem akartam elveszíteni. Sokáig ő volt az egyetlen barátom, és ezen az sem változtatott, hogy – mint nemrég kiderült – nem volt velem őszinte. És azon sem, hogy minden alkalommal, amikor megláttam, küzdenem kellett, nehogy odalépjek hozzá és elvesszek erős karjai között.

Most annál is többet tettem.

Vállaiba kapaszkodtam, nehogy elessek, és mélyen a szemébe néztem. Olyan volt, mint a filmekben, amikor nem számít, hogy körülötted épp minden összeomlik, golyók suhannak el melletted, mert felcsendül egy halk, ám mégis erőteljes muzsika, és te csak állsz, és egyetlen dologra összepontosítasz…

Amikor ajkam Misháéhoz ért, mintha gyenge elektromosság futott volna végig rajtam. Először nem történt semmi. Mintha egy szobrot csókolnék, majd éreztem, ahogy Misha karjai körém fonódnak. Visszacsókolt.

Varázslatos volt. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen egy angyal csókja. Teljesen más volt, mint bármi, amit idáig tapasztaltam. Hűvös, mégis szenvedélyes, és megnyugvással töltött el. S bár szemem csukva volt, tudtam, hogy Misha ragyog. Éreztem.

Éles, fehér fény vett körül minket, és a következő pillanatban már nem hallottam a törmelékek csapódását. A talaj sem mozgott már többé a lábam alatt. Az utcán voltunk.

És a varázslatos pillanat véget ért.  Többé már nem forrott össze perzselő csókban ajkunk, hiába kívántam azt, hogy sose érjen véget ez a pillanat. Elengedett, majd hátrébb lépett.

– Még mindig angyal vagy – mondtam akadozva.

– Nem így működik, Sonja…

– De visszacsókoltál…

– Szükségem volt a kapcsolatodra Damiennel, hogy őt is ki tudjam hozni.

– Azt hittem, csapdába estél… Hogy nem tudsz kijönni onnan…

– Nem húszéves vagyok… Ennél egy kicsit több kell ahhoz, hogy becsaphass.

– Kérlek, bocsáss meg… – suttogtam, ám Misha már sehol sem volt.

Körülnéztem, és láttam, hogy az elhagyatott raktárépület nem is olyan messze áll tőlem. Elindultam felé, hiszen Nick még odabent volt. Mi van, ha baja esik?!

Nem jutottam messze. Valaki megragadott, és hiába próbáltam kihúzni karomat a szorításából, nem tudtam.  

– Eressz már el, Damien!

– Nincs már bent! Nem érted?! Magával vitte…

Szemem könnyel telt meg. Tudtam, hogy igaza van. Úgyis magával vitte a bátyámat. Tervei vannak vele…  

– Angyalok és démonok… Szép kis csata… – szólalt meg egy kis idő múlva, miután megbizonyosodott róla, hogy nem kezdek ámokfutásba, és elengedhette a karomat.

– Tudjuk, hogy mindez kinek a hibája…

– Hát persze, az enyém. Te meg a szuper terveiddel nagyon sokra jutottál… A végső terved pedig maga volt a tökély…

– Miről beszélsz?! – csattantam fel.

– Mintha csak erre vártál volna egészen idáig…

– Figyelsz egyáltalán arra, hogy mit beszélsz?! De tudod mit? Inkább ne is válaszolj… Sőt, soha többé ne szólj hozzám!

Nem vártam meg, amíg az elképedt Damien válaszra nyitja a száját. Hátat fordítottam, és futásnak eredtem. Olyan gyorsan szedtem a lábamat, ahogyan csak bírtam.

Azt sem tudtam merre megyek. Csak szédítő sebességgel rohantam, s legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól.

Minden oda volt…

Hogy is szokták ezt mondani? Két szék között a pad alá? Azért persze nem teljesen így történt, de végül addig húztam-halasztottam a dolgokat, amíg egyedül maradtam. Misha – már amennyire meg tudtam állapítani – utált. Damien elárult. Én pedig hagytam, hogy Nick Dana karmai közé kerüljön…

Ha nem csak magammal lennék elfoglalva folyamatosan, akkor mindez sosem történt volna meg. Iszonyatos bűntudat gyötört. Az eszemmel tudtam, hogy mindenki a saját életéért felelős, és hogy nem én kértem Nicket arra, hogy jöjjön utánam a világ másik végére, de a szívem vigasztalhatatlan volt. Magamat okoltam…

Talán a sors keze. Talán így büntettek önzőségemért. Vagy talán volt előző életem, amikor összetörtem mindenkinek a szívét, és most a tanulási időszak következik, hogy végül a nirvánába juthassak. Már épp kezdtem irigyelni a sok-sok évvel ezelőtt élt önmagamat – tényleg, vajon melyik korban éltem? –, amikor megéreztem az óceán illatát.

Gyorsítottam lépteimen, és hamarosan ott találtam magamat a homokkal borított tengerparton. Sötét volt, és a víz félelmetesnek tűnt. Néha még mindig el-elkapott a rettegés, amikor egyedül voltam a sötétben. Hiába, nehéz levetkőzni a régi megszokásokat… Már én vagyok az, akitől a sötétben félni kellene, s mégis én rettegek. Annyira jellemző rám…

Levettem a cipőimet és a zoknikat, majd megindultam a víz felé. Aztán megtorpantam. Szép lassan elkezdtem mindent ledobálni. Először a nadrágomból bújtam ki, majd az ingemet vettem le, s türelmetlenségemben még egy gombot is leszakítottam róla. Végül fehérneműmet ejtettem a homokra, s szinte mintegy transzban indultam a víz felé.

Nem tudom, mit vártam az óceántól. Talán hogy megtisztít. Vagy magába fogad. Hogy életet ad, vagy épp végleg elveszi azt. Hogy meghozza a döntéseket helyettem. Hogy irányt mutat… De semmi sem történt. A víz hideg volt, és éreztem, amint bőröm felforrósodik. Már jóval bentebb voltam annál, semhogy kivehettem volna ruháim körvonalait.

Csak tapostam a vizet, és azon gondolkoztam, hogy mit is keresek itt. Mit keresek a saját életemben? Olyan volt, mintha csak egy betolakodó lettem volna. Mintha ez az egész nem is én lennék, és csak valaki kényszerített rá, hogy átvegyem a helyét. És most ki akartam szabadulni. Azt akartam, hogy vége legyen.

Végül elkezdtem kifelé úszni. A világ nem így működik. Főleg nem a vámpírok világa. Fejet fel! Nem szabad, hogy elnyeljenek a hullámok. S ha mégis megtörténne, hát lökd magad felfelé, amíg át nem töröd a víz felszínét, s onnan majd ráérsz gondolkodni, hogy merre tovább. Az élet nem volt egyszerű… És abban sem voltam biztos, hogy megéri-e egyáltalán. De a rengeteg gondolkodás volt az, ami ide juttatott. Ha mindent ilyen ügyesen kigondoltam, csak élni kellene már megtanulni…

 Sok időbe telt, mire hazaértem. Vissza Lucius házához. Végigsétáltam a csikorgó kavicsokon, majd be a kastélyszerű házba, s a lépcső felé vettem az irányt. Amikor a lépcsőfordulóhoz értem, meggondoltam magamat. Néhány pillanattal később már Lucius ajtaja előtt álltam. Mély levegőt vettem, majd bekopogtam.

Bársonyos hang invitált beljebb, így hát lenyomtam a kilincset, és beléptem a gazdagon díszített ajtón. A kandalló most sötéten és üresen ásítozott, és az jutott eszembe, hogy Luciusnak nyilván nem volt kedve a pattogó tüzet nézve üldögélni (vagy bármit is csináljon így esténként zárt ajtaja mögött), azért nem gyújtatott be – merthogy a hőmérsékletet tekintve gyakorlatilag mindegy volt, hogy ég-e a tűz, avagy sem.

Kicsit meglepődtem, amikor belépve rögtön balra pillantottam, azonban Lucius nem ült hatalmas íróasztala mögött. Körbenéztem a szobában, és végül megláttam házigazdámat a teraszajtó előtt álldogálni. Nem fordult meg, amikor beléptem, és semmi egyéb módon nem adta tudtomra, hogy tudatában van a jelenlétemnek. Ennek persze nem szabad megtévesztenie az embert, ha Luciusszal van dolga…

– Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél – szólaltam meg végül némi hallgatás után.

Lucius félig hátrafordult, s úgy válaszolt:

– Örülök, hogy benéztél.

Ezt egyfajta elbocsátásként értettem, a katonaságban erre a „leléphet” szót használták volna, de hát mi vámpírok voltunk, és ápoltuk ősi gyökereinket. Mégis hogy nézne ki egy több száz éves vámpír szlenges kifejezéseket használva? Bár, tulajdonképpen, lehet, hogy észre sem venné a nagytöbbség. De azért annyit megsúghatok, azt hiszem, hogy nem sűrűn kerültek ki közülünk rapperek vagy nyelvújítók. Rocksztárra volt már példa, ha jól emlékszem, bár annyira nem volt sikeres a pályafutása.

– Beszélni szerettem volna veled – szólalt meg ismét Lucius, s meglepetten fordultam vissza, ám csak gondolatban, hiszen fizikailag még mindig ugyanott álltam, s egy tapodtat sem mozdultam eredeti helyemről.

– Valakinek baja esett? – kérdeztem enyhén remegő hanggal.

Sosem bocsátanám meg magammal, ha az elhagyott raktárépület mellett várakozó vámpírok közül bárkivel is történt volna valami.

– Nem, mindenki jól van. A démonokkal nem is találkoztunk. Az égiek előbb megérkeztek, mintsem elindultunk volna befelé.

– Ez megnyugtató – bólintottam, bár tudtam, hogy ezt a kis mozdulatot nem láthatja a nálam sokkal idősebb vámpír. – Akkor miért akartál velem beszélni?

Egy rövidke pillanatra felmerült bennem a kínzó gondolat, mely szerint Lucius a maga diplomatikus, arisztokrata módján ki akart rakni a házból. Fogalmam sem volt, hova mehetnék. Nincs semmim és senkim. Örülhettem, hogy egyáltalán még volt hova hazamennem.

– A segítségedre van szükségem.

– Az én segítségemre? – kérdeztem elképedve.

– Ez miért olyan meglepő? – fordult hátra enyhe mosollyal az arcán Lucius. Haja most egy kicsit hosszabb volt, és nekem sokkal jobban tetszett így. Na igen, Luciusnak volt annyi ereje, hogy ha akart volna, teljesen másképp is festhetett volna. Valószínűleg meg lehetett magával elégedve, hiszen csak a haját változtatgatta időről időre.

– Én csak… nem feltétlenül éreztem úgy, hogy megbecsült és hasznos tagja vagyok a vámpírtársadalomnak.

Megbecsült és hasznos tagja… Apám mondogatta mindig ezt, amikor Nick egyetemi jegyei miatt tartott hegyi beszédet.

Lucius halkan felnevetett.

– Valójában többet is adtál a vámpírtársadalomnak, mint azt hinnéd. De most nem ez a lényeg. Van egy kis problémánk.

Abból, ahogy kiejtette, nagyon úgy tűnt, hogy a kis probléma minden, csak nem kicsi.

– Hallgatlak – feleltem oldalra billentett fejjel.

– Mindenkinél jobban tudod, hogy Dana milyen veszélyes. Nos, nem csak veled kapcsolatban csinál olyasmiket, aminek messzemenő következményei lehetnek. Mennyit tudsz a vámpírok politikájáról?

Vámpírpolitika. Szinte semmit sem tudtam róla. Azzal tisztában voltam, hogy rengeteg hatalmas, és az emberek világában gazdaságilag érdekelt vámpír van, de Damien sosem volt hajlandó semmi konkrétat elárulni, engem pedig más dolgok jobban foglalkoztattak, így hát végül nem ástam bele magamat a dologba. Most úgy tűnt, hogy talán kellett volna…

– Nem sokat.

– Nos, a lényeg az, hogy két nagyobb csoportosulás van. Az egyikük azt akarja, hogy lépjünk ki a nyilvánosság elé, sőt, vannak radikálisabbak is, akik úgy gondolják, hogy a vámpírok magasabb rendű faj, s éppen ezért irányítanunk kellene az embereket. A másik csoport, ezekhez tartozom én is, ellenzi mindezt, nyilvánvaló okokból. Gondolom magadtól is ki tudod találni, hogy melyik csoporthoz tartozik Dana.

– Miért nem akarod, hogy az emberek tudomást szerezzenek rólunk?

– Nem konkrétan azzal lenne a probléma, ha tudomást szereznének rólunk. A gond utána kezdődne. Egyrészt mindenki örök életet akarna, és végül, talán több száz év múlva, de kipusztulna az emberiség. Éket is verne az emberek közé, hiszen néhányan azt gondolnák, hogy a gonosztól származunk, és irtani kell minket, mások viszont mellettünk lennének. A legnagyobb probléma azonban az lenne, hogy kiéleződne a helyzet a két vámpírcsoportosulás között. Elkerülhetetlen lenne a háború, aminek az emberek viselnék a következményeit.

Bólintottam. Logikusnak tűnt, amit mondott. Én magam is jobbnak tartottam, ha fenntartjuk a jelenlegi helyzetet, de kíváncsi voltam Lucius érveire.

– Értem. De miben tudnék én segíteni?

– Dana a démonok erejét használja, hogy elrejtse előlünk a terveit. De annyit biztosra tudok, hogy sereget gyűjt. Meg van róla győződve, hogy hamarosan a nyilvánosság elé lépünk.

– Szóval azt akarod, hogy segítsek vámpírhadsereget toborozni?

– Majdnem. Dana hadserege nem csak vámpírokból áll.

– Démonok… De mit nyernének ők?

– Lelkeket. Többet, mint amennyit el tudnál képzelni. Ez az egész teljesen felborítaná a világ egyensúlyát. Egyenes úton haladnánk a katasztrófa felé.

– Én… Nézd, nagyon szívesen segítenék, de fogalmam sincs, hogy mit tehetnék.

– Vannak kapcsolataid… egy bizonyos fajjal.

– Azt akarod, hogy szerezzem meg az angyalok segítségét. – Már kezdett világossá válni minden.

– Igen. És Sonja, nem kérném, ha nem lenne életbevágóan fontos.

– Igen, tudom. De nem leszek képes egyetlen egy angyal segítségével az egész menny áldását elnyerni.

– Nem is erre kérnélek. Pusztán diplomáciai találkozókról, rendezvényekről és egyebekről lenne szó.  De ezt majd megbeszéljük holnap. Fáradtnak tűnsz – tette hozzá végül.

– Na igen… – sóhajtottam.

– Délután nem leszek itthon, de estére hazaérek. Akkor megbeszéljük a részleteket, ha úgy döntesz, hogy segítenél.

Nem mondtam semmit, csak bólogattam: igenis, értettem, uram. Luciusra villantottam egy barátságos mosolyt, majd megfordultam, és az ajtó felé igyekeztem. Már a kilincsen volt a kezem, amikor ismét felcsendült vendéglátóm hangja:

– Ó, és Sonja, ami Damient illeti…

– Kérlek, ne mondd, hogy magyarázkodni akarsz helyette…

– Nem akarok – mosolyodott el halványan. – Az élet túl rövid – még egy vámpírnak is – ahhoz, hogy folyton a mások dolgával legyek elfoglalva. Majd megoldjátok, ami közöttetek történik.

– Majd meglátjuk.

– Csak azt szerettem volna megemlíteni, hogy valószínűleg szükség lesz arra, hogy szoros kapcsolatban legyetek a munkátok során.

– Damiennel?

– Meglepettnek tűnsz.

– Az is vagyok. Úgy értem, nem igazán tudom elképzelni, hogy Damien bármiféle hasznos tevékenységet is végezzen… Főleg ha nem közvetlenül önmagáért kell tennie.

– Lehet, hogy most csak még jobban megdöbbentelek, de igen nagy segítséget jelent nekem a fiú.

– A fiú? – nevettem fel. – Elnézést, csak ismerve Damien korát, nem igazán mondanám fiúnak. Inkább egy olyan férfinak, aki mindent okkal tesz. És ez az ok leginkább saját maga.

– Nos, mivel a jövőbelátás képességével nem rendelkezem, így csak remélni tudom, hogy hamarosan elsimítjátok az ellentéteiteket. Mindkettőtökre nagy szükség lenne a probléma megoldásában.

– Holnap találkozunk – mondtam, majd elindultam a szobám felé.

 

Órákon keresztül forgolódtam az ágyban. Vámpírként nem volt szükségem az alvásra, mégis tiszta szívemből vágytam rá, hogy ily módon megszabadulhassak gyötrő gondolataimtól. Ha épp nem voltam letaglózva amiatt, ami Nickkel történt, akkor azon járt az agyam, hogy miért tette Damien, amit tett, és hogy egyáltalán megérdemli-e még mindezek után, hogy szóba álljak vele, és végighallgassam a mondandóját. Nem csak arra gondolok, ami az elmúlt napokban történt, hanem arra, ahogyan egész ismeretségünk alatt viselkedett.

Eszembe jutott az a kis incidens a hajón… Akkor még nem tudtam, hogy mi is ő… Emlékszem a pillanatra, amikor beléptem a szobába, és egy másik lányt találtam az ágyában. Azaz a közös ágyunkban. Meg tudtam volna ölni… Őt is, meg a lányt is. Persze Damiennel nem jártam volna sikerrel, és nem csak azért, mert fizikailag képtelen lettem volna rá… Már nem fájt annyira. Nem úgy láttam ezt az eseményt most, ennyi idő elteltével, mint akkor, ott. Akkoriban még csak egyszerűen kegyetlenségnek és pimaszságnak éreztem. Most már egyfajta segélykiáltásnak tűnt.

Fura volt Damient és a segélykiáltást egymás mellé tenni gondolatban, s mégis ez volt az egyetlen logikus magyarázat arra, amit tett. Már nem tudtam volna megmondani, hogy mióta ismerjük egymást. Napok, hónapok, évek… Mind egybemosódott. Mintha Damien mindig is az életem része lett volna. Mintha nem is léteztem volna azelőtt, hogy besétált az életembe. Talán így is volt. Nem éltem, mielőtt megismertem volna. Az a vegetálás nem méltó arra, hogy életnek hívjuk… Egyik nap még úgy feküdtem le, mint bármelyik normális ember, másnap pedig már elmém természetfeletti lényekkel volt tele. Vámpírok, angyalok…

Angyalok…

Megcsókoltam egy angyalt, ám az nem változott emberré. Most már tudom, hogy ezt a döntést semmilyen körülmények között nem is lenne szabad meghoznom helyette. Ám az érzés, ami hatalmába kerített, amikor ajkaink egymáshoz értek… Amikor pedig visszacsókolt, olyan volt, mintha minden egyes porcikámon áram cikázott volna keresztül. Sértetlenül hagyta a testemet, ám a szívem…

Legalább ezerszer lepergett a szemem előtt, ami történt. Misha tekintete, ölelése, csókja… Még ha mindez csak praktikus célokat szolgált is… Tudtam, hogy el kellene felejtenem. Egyrészt azért, mert még mindig szerettem Damient. Ezt nem tagadhattam le. Valószínűleg örökké szeretni fogom őt. De a fenébe is, éreztem valamit Misha iránt! Még akkor is, ha tudtam, hogy kettőnk számára nem létezik olyasmi, mint közös jövő. Egy angyal és egy vámpír… Lehetetlen kombináció. És itt jön a harmadik, egyben legnagyobb akadály: ő nem akar tőlem az égvilágon semmit sem.

Hangosan felsóhajtottam. A szoba, bár kényelmes volt és imádtam, most mégis fojtogatóan kicsinek tűnt. Ki akartam szabadulni a házból. Legszívesebben a ház mellett lévő rétre ültem volna ki, ám nem akartam megkockáztatni, hogy bárkivel is összetalálkozom, így magamra öltöttem egy elnyűtt nadrágot és egy hasonló állapotban lévő, két számmal nagyobb pólót, ami a combom közepéig ért.

Arra a dombra igyekeztem, amiről szinte az egész város látszott. Néha futottam, néha viszont csak elgondolkodva lépkedtem. Nem volt kedvem futni, de időről időre jó ötletnek tűnt sprinteléssel levezeti a dühöt és csalódottságot, ami formálódott bennem.

Amikor végre átmásztam a fából készült korláton, és letelepedtem a köves részre, nem várt béke telepedett rám. Nem azt mondom, hogy eltűntek a problémáim, mert ott voltak, s hangosan dörömböltek elmém ajtaján, ám most képes voltam őket távol tartani, legalábbis egy kis időre.

Eszembe jutott Lucius tükre. A Lehetőségek Tükre. A boldog Sonja, aki az esküvőjére készült. Annyira biztos voltam benne akkor, hogy Damien az, akihez hozzá akarok menni. Vajon ha most ismét belenéznék, mit látnék? Ha még mindig az esküvői ruha lenne rajtam? Azt nem láttam, hogy képmásom kire nézett boldogságtól ragyogó arccal, de mi van, ha megváltozott? Elhatároztam, hogy ha hazaérek, mindenképpen megkeresem a tükröt, és belepillantok.

Diszkrét köhögésre lettem figyelmes. Úgy tűnik, már régóta álldogált valaki mögöttem, ám én észre sem vettem. Nem sok lehetőség volt az illető személyét tekintve, s néhány másodpercnyi gondolkodás után már biztos is voltam benne, hogy ki az. Arcomon teljes értetlenséggel fordultam hátra, majd ezt kérdeztem:

– Hát te?

– Van egy ajánlatom a számodra – felelte újdonsült társam, miközben odasétált mellém, és könnyed mozdulatokkal helyet foglalt mellettem a sziklás domboldalon.

– Egy ajánlat?

– Igen – felelte halvány mosollyal az arcán Misha.

– Úgy tűnik, ez egy ilyen nap… – motyogtam.

– Tessék?

– Semmi – ütöttem el a dolgot. – Mondd csak, hallgatlak.

– Valaki angyalokat gyilkol – vágott a dolog közepébe Misha.

– Mégis hogyan? – bukott ki belőlem a kérdés meglepettségemben.

– Nem tudjunk. És azt sem tudjuk, hogy ki tette. Mármint persze, vannak gyanúsítottjaink, de…

– Gyanúsítottak? Mint egy rendőrségi nyomozásban – húzódott keserű mosolyra a szám.

– Segítened kell nekünk. A testvéreimet gyilkolják.

Rápillantottam a mellettem ülő angyalra. Halálosan komoly volt, s bár vonásai kemények voltak, tekintetében fájdalom csillogott.

– Segítek. Bár fogalmam sincs, hogy mit tehetnék.

Ma már másodszorra hangzott el ez a mondat a számból. Mindenki az én segítségemet akarta, holott híján voltam mindenféle szupererőnek, amivel egykettőre megoldhatnám a problémáikat.

– Te vagy a legjobb kihallgatónk.

– Hát persze…

Éreztem, ahogy kiszárad a szám s torkom elszorul.

– Szomjas vagyok – mondtam.

– Mármint… – billentette oldalra angyali szépségű arcát Misha.

Ránéztem. Szerettem volna kiolvasni arcából, hogy mit is gondol, ám képtelen voltam rá. Semmit sem láttam rajta. Komoly volt, ám nem túl komoly, s szemében különös fény csillant.

– Nem, nem vérre vágyom. Egyszerűen csak innék valamit.

Bólintott, majd maga elé meredt, s egyszer csak azt láttam, hogy kinyújtja karját afelé a pont felé, amit eddig kitartóan bámult.

– Tessék – nyújtott felém egy üveg ásványvizet.

– Olyan földhözragadt – mosolyodtam el első ízben. – Köszönöm.

– Földhözragadt?

Na igen, kicsit fura volt egy angyalra ezt a kifejezést használni, de ez volt az igazság.

– Mindent olyan praktikusan csinálsz. Mintha végiggondolnád, hogy mi a legegyszerűbb, legtisztább módja a probléma megoldásának, és végül azt választanád, ami a legjobbnak bizonyult. Például itt van ez az üveg víz – emeltem magasba a lecsavart kupakú üveget. – Adhattál volna üdítőt, sört, vagy akármi mást. De te szénsavmentes ásványvizet adtál.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem szereted a szénsavas ásványvizet.

Arcomról szép lassan kezdett eltünedezni a mosoly, s helyét a döbbenet foglalta el.

– Tényleg nem szeretem…

Megdöbbentett. Misha valóban odafigyelt rám.  Minden apróságra.

– Ami azt a csókot illeti… – kezdtem, de az angyal a szavamba vágott:

– Felejtsük el.

Csak bámultam rá, s fogalmam sem volt, mit tegyek. Végül csak halkan annyit feleltem:

– Képtelen vagyok rá.

– Szerelmes vagy valaki másba – mutatott rá, s be kellett látnom, hogy igaza van.

– Igen. Szerelmes vagyok valaki másba. De az a szerelem felemészt. Nem tudom, hogy még meddig fogom bírni. Annyi mindent gondoltam és terveztem, és végül semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. És annyi minden van, amit el akarok felejteni, de képtelen vagyok rá.

– Ilyen az élet. Gondolom, most irigyled az embereket.

– Miért?

– Nekik csak néhány évtizedig kell elviselniük a fájdalmat, az önmarcangolást, a vágyaikat. Nekünk itt van erre az örökkévalóság…

– Igen, de arra is kevesebb idejük van, hogy élvezzék.

Egy hosszú pillanatig egymást néztük, majd Misha elfordította a fejét, és az alattunk elterülő várost kezdte el fürkészni. Én még néhány pillanatig rajta felejtettem tekintetemet.

Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Nem tudtam, mit is mondhatnék még. Hiszen mindent elmondtam, amit csak lehetett. Amit csak képes voltam elmondani. És tudtam, hogy érti. Minden szót. Már nem volt mit tennem.

– Bárcsak tudnám, hogy miért pont ezt a képességet kaptam. Miért nem lehetett a jövőbe látás? Vagy bármi egyéb? Miért pont ez? – Hatalmas teherként nyomta a vállamat az „érzelemátvitel”, és kezdett nagyon elegem lenni az egész csatározásból, ami a vámpírok, az angyalok és a démonok között folyt. Egyet kellett értenem Luciussal: csak az hiányozna még, hogy az embereket is bevonjuk ebbe az értelmetlen háborúba…

– Semmit sem tudsz a vámpírokról, igaz?

– Hogy érted? – kérdeztem értetlenkedve. Mi az, hogy nem tudok róluk semmit sem? Hiszen én magam is egy vagyok közülük. Igen, voltak még homályos foltok a tudásomban, de azért az, hogy semmit sem tudok, kicsit túlzásnak tűnt.

– Nem tudod, miért az a különleges képességed, ami. Ez azt jelenti, hogy fogalmad sincs róla, hogy honnan származtok. Nem tudod, hogy mi történt a múltban.

– Senki sem tudja közülünk – feleltem, visszaemlékezve arra, hogy Damien képtelen volt segíteni nekem.

– Vagy csak eltitkolják előled. Talán bölcs döntés részükről, hogy nem fecsegnek össze-vissza.

– Miről beszélsz?

– Ha elmondom, megígéred, hogy segítesz megtalálni a testvéreim gyilkosát?

Vagy gyilkosait, tettem hozzá magamban. Tudtam, hogy így is, úgy is segíteni fogok neki. Ő is tudta. De így mégsem kellene úgy éreznie, hogy tartozik nekem. Mivel még mindig bűntudatom volt amiatt, hogy veszélybe sodortam őt, így elfogadtam az ajánlatot.

– Igen, megígérem.

Misha néhány pillanatig nem mondott semmit, csak engem bámult. Éreztem, amint elpirulok, s csak abban reménykedtem, hogy az éj sötétje eltakarja ezt előle.

– Engedd meg, hogy a történetet a mennyországban kezdjem. – Megvárta, míg bólintok egyet, s csak utána folytatta: – Réges-régen, még az idők hajnalán, amikor az angyalok már benépesítették a mennyet, Isten megteremtette az első embereket.

– Most el fogod mesélni Ádám és Éva történetét? Szerintem azt már épp elégszer hallottam.

– Nem ezt a verziót. Nem az igazságot. Tehát az Úr megteremtette az első embereket. De sosem volt az a terve, hogy az emberek az paradicsomban éljenek. Őket a Földre szánta, s azt akarta, hogy benépesítsék azt.  Lucifer is fellázadt már Atyja ellen. Ám az eredendő bűn, amelyről annyit hallhattál a keresztényektől, nem az emberek története. Ez a történet az angyaloké. Akkoriban még nem számított csodának, ha az angyaloknak gyereke született. Volt egy pár, akinek egészen pontosan hét gyereke lett. És valóban volt egy almafa, a Tudás Fája, amiből tilos volt enni. A fiatalokat viszont nagyon nehéz kordában tartani, főleg ha éppen abban a korszakban vannak, amikor minden ellen lázadnak. Ez az angyaloknál sincs másképpen, mint az embereknél. Ettek a Tudás Fájáról. Mindannyian, egytől egyig. De az Úr kegyes, és felajánlotta a szülőknek, akik hűségesek voltak hozzá, hogy emberré változtatja őket. Így még élhettek volna néhány éven keresztül. Az anya azonban képtelen lett volna rá, hogy végignézze, ahogy gyermekei megöregszenek, majd meghalnak, és azt sem engedhette, hogy Lucifer karmai közé kerülve démonokká váljanak.

– Mit tett? – kérdeztem, sejtve már a választ, amikor Misha elhallgatott.

– Felnyitott csuklóján egy eret, s egyesével megitatta gyerekeit. És ezzel létrehozott egy új fajt. Létrehozta a te fajodat.

– Ugyanaz a vér folyik bennünk – suttogtam.

Misha csak nézett rám, hosszasan, majd végül bólintott.

– Ne kérdezd, hogy hogyan volt rá képes, hogy létrehozza a vámpírokat, ezt én sem értem.

– Mi történt a gyerekekkel? És a szülőkkel? – tettem fel ezeket azon kérdés helyett, amit ő az előbb megválaszolt.

– Az anyát elzárták. Még mindig ott van valahol. Örökké fog szenvedni, amiért megpróbálta átvenni Isten helyét. Az apa segített bezárni a feleségét. És most ő az egyik legidősebb és legkönyörtelenebb közülünk. Én magam sosem láttam, de Isten rajta keresztül lát el minket utasításokkal.

– És a gyerekeik? – kérdeztem ismét.

– Nem tudod?

– Honnan kéne tudnom?

– Ők az uraid. Azaz, a tiéd leginkább csak egy jelenleg.

– Miről beszélsz?

– Ez a hét gyerek a hét legöregebb vámpír a világon. Az első vámpírok. Felosztották maguk között a Földet. Mindegyiküknek jutott egy-egy kontinens: Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika és Dél-Amerika.

– Ez csak hat – számoltam utána. – De azt mondtad, hogy hét gyerek volt.

– Nos igen, itt jön egy csavar a történetben. A hetedik gyerek, az, akiről azt hallani, hogy ő kínálta meg a testvéreit az almával… Szóval a hetedik gyerekről kiderült, hogy egy fattyú. Nem ugyanaz az apja, mint a többieknek.

– Te jó ég… Épp olyanok vagytok, mint az emberek… Ki az apa?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Misha.

– És mi lett a hetedik fiúval?

– Ő kapta Antarktiszt.

– Hűha… – feleltem döbbenten. – Nem semmi történet…

– Ez nem csak egy történet. Ez mind így történt.

– Te éltél már ekkor?

– Nem.

– Akkor ez csak egy ugyanolyan történet, mint bármi más. Csak ez épp az angyaloktól származik. Nem tudod bizonyítani. Ahogy azt sem, hogy Isten létezik.

– Nem elég bizonyíték neked a világmindenség? Az emberek? A vámpírok? Nem vagyok elég bizonyíték neked én?

– Ez mind csak az, amiben te hiszel – ráztam meg a fejemet. – Nem lehetsz benne biztos, hogy így történt. Nem lehetsz benne biztos, hogy Isten létezik, ha te magad még sosem találkoztál vele.

– Téged lehetetlen meggyőzni…

– Meg lehet. De ahhoz tények kellenek, olyasmik, amiket a saját szememmel látok, nem pedig történetek, amik rengeteg generáción keresztül jutnak el hozzám.

– Azért nem olyan rengeteg…

– Nem ez a lényeg. És mi van a képességeinkkel?

– Az is tőlünk származik. Az angyalok egy-egy képességéről van szó. Néha megváltozott formában, sőt, néha olyasmiket is tudtok, amire mi sosem lennénk képesek.

– És miért pont ezek? Miért ezeket kapjuk?

– Mindenkinél valami olyasmi alakul ki, ami felerősít egy-egy olyan tulajdonságot, ami már egyébként is megvolt az adott személyben.

– Szóval az én nagy képességem az empátia volt? – kérdeztem csalódottan.

– Akkor segítesz? – kérdezte válasz helyett Misha.

– Megígértem, nem?

– Igen, meg – bólintott. – Akkor azt hiszem, hogy ideje, hogy találkozz a felettesemmel…

– A feletteseddel? Ettől a szótól olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas irodaházban dolgoznál, napi 8 órát, hogy aztán hazamenj és otthon nézd a tévét – nevettem fel.

– Nem nézek tévét.

– De hatalmas irodaház van? – kérdeztem megdöbbenve.

– Nem, nincs – vetett rám különös pillantást Misha. – Bár a felettesemnek van irodája, már ha használhatjuk rá ezt a szót.

– Na jó, ha mostanában akarsz odavinni, akkor jobb, ha azonnal indulunk, mert estére vissza kell érnem. Van egy másik ügyem is, amit meg kell oldanom.

Hirtelen az egyszeri kis vámpírlányból fontos nyomozó lett belőlem. Már csak a jelvény hiányzott. Vagy a diplomatarendszám a nem létező autómról.

– Oké. Bár most egy kicsit tovább fog tartani az út, mint az eddigiek.

– Kérlek, mondd, hogy azért, mert az irodája Hawaii szigetén van…

Rám fért volna már egy kis pihenés… A tenger, a homokos part, a finom koktélok…

– Nem teljesen – fordította tekintetét az ég felé az angyal.

 

Folyt. köv.

A bejegyzést infinitedreams posztolta Egyéb kategóriában. Ments könyvjelzőt az oldalhoz.
posztolva: 2012 szeptember 13. 19:16

Nincs hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?