Hercegnő. Házasság. Damien.

A szavak megállás nélkül ismétlődtek elmémben. Mintha arra kényszerítettek volna, hogy egy beakadt lemezt hallgassak. Csakhogy innen nem volt menekvés. Nem kínálkozott alkalom a szökésre. Nem jött felmentő sereg. Hiába temettem arcomat a tenyerembe, hiába zuhanyoztam jeges vízzel: nem ébredtem fel. Valóság volt. Mégpedig olyan valóság, amiben én nem akartam részt venni.

Fel-alá járkáltam a viszonylag aprócska szobában, s szívem szerint leszaggattam volna az apró virágokkal mintázott függönyt. És kidobtam volna a kis, kerek asztalkát. Lecseréltem volna a széket. És szerettem volna eladni a saját agyamat is, minden nyomasztó gondolatával együtt. Vagy talán a szívemet kellett volna felajánlani valakinek? Nem. Nem voltak érzelmeim. Azon kívül, hogy legszívesebben a világ másik felén lettem volna. Mondjuk Ausztráliában. Igen, az elég messze van innen, azt hiszem.

És néhányszor valóban felmerült bennem, hogy el kellene futnom. Még a bőröndöt is elővettem. Aztán csak ültem az ágyon, felhúzott lábbal, és bámultam a földön fekvő utazótáskát és a szétszórt ruhákat. Szinte már vicces. Voltam hasonló helyzetben. Csakhogy az akkori kérdés sokkal egyszerűbb volt. Mintha egy romantikus film vált volna valóra. A hősnőt nehéz döntés elé állítják a forgatókönyvírók: elhagyja addigi életét, hogy a jóképű, titokzatos idegennel tartson az ismeretlenbe?

Akkoriban még kalandokra vágytam. Változást akartam. Most pedig… Tényleg, mit is akarok most? Mert hát kalandból és izgalmakból kijutott bőven. Éppen úgy, mint ahogyan veszteségekből és fájdalomból is.

Kopogtak az ajtómon.

Gyorsan odébb löktem a bőröndöt, hogy ne lehessen látni az ajtóból, majd odasétáltam szobám bejáratához és lenyomtam a kilincset.

Egy hatalmas vörös rózsacsokor fogadott.

– Ne haragudj, én még…

– Semmi baj – felelte jövendőbelim átnyújtva a virágokat. – Megvárlak itt kint.

– Köszönöm – bólintottam.

A rózsát bámulva becsuktam az ajtót. Először csak le akartam dobni az ágyra, aztán meggondoltam magamat. Az egyik szekrényben megkerestem a vázát, ami a szobához tartozott, majd vizet engedtem bele, és leraktam az asztalkára a virágot. Gyorsan felkaptam az első elegánsabb ruhát, ami a kezembe akadt, befontam kócos hajamat, és már kint is voltam a folyosón.

Damien igazán előzékenyen viselkedett végig. Kinyitotta nekem az ajtókat. Megkérdezte, hogy mihez van kedvem. Ugyan ő szervezett valamit, de ha szeretném, csinálhatunk valami teljesen mást is… Nem szerettem volna. Nem akartam a ma estét. Nem azon okok miatt, amiket eddig említettem, hanem sokkal inkább azért, mert ennek nem így kellett volna történnie.

Damien udvarias volt. Damien kedves volt. Damien mintha szerelmes lett volna… Miért nem tudtál akkor így viselkedni, fakadtam volna ki legszívesebben. Bármikor azelőtt, hogy eltört volna bennem az a bizonyos valami? Mintha kívülről láttam volna magamat. A lány, aki megkap mindent, amire egész életében vágyott. És boldog is lehetne… de nem az. Ennek a lánynak most nem erre van szüksége. Nem így.

Ez a lány megpróbált túllépni az érzelmein. A haragon, a csalódáson, a szerelmen. Örökre leszámolni ezzel az őrülettel. Aztán egyszer csak, amikor már lemondott mindenről, megkapja azt, amiben egész eddig reménykedett. Mintha végig kellett volna néznem, ahogyan valakit kínoznak. Csakhogy ez a valaki most én voltam. De még ezt a fájdalmat sem tudtam megélni, nem igazán.

– Sonja? Figyelsz rám?

– Hm? – pillantottam oda Damienre, aki ahelyett, hogy az utat figyelte, engem bámult. Olyan volt, mintha egy fekete-fehér filmben lettünk volna: a férfi csak bámul a nőre, miközben a háttérben fák suhannak el monoton egymásutánban, néha megrángatja a kormányt, ám nem veszi le a szemét az anyósülésen üldögélő hölgyről. – Ne haragudj, elgondolkoztam. Mit kérdeztél?

Meglepően civilizált vagyok, igaz? Nos, nem igazán van más választásom. Legalábbis olyan, aminek értelme is lenne. Mit érnék el azzal, ha hisztiznék vagy dühöngenék? Csak a saját dolgomat nehezíteném meg.

– Nem fontos – mosolygott rám Damien, majd hozzátette: – Azt a ruhát vetted fel.

Végignéztem magamon. A fekete ruha szinte alig látszott volna az autó ülésterének sötétjében, ha nem csillant volna meg a fény minduntalan a strasszokon. Fogalmam sincs, hogyan történhetett, hogy pont ez a ruha akadt a kezem ügyébe.

– Igen. Azt hiszem, illik az alkalomhoz – tettem hozzá, nehogy egyszavas válaszaim miatt úgy érezze, hogy ellenséges vagyok vele.

– Ezt hogy érted? – húzta fel a szemöldökét.

Tényleg, hogy is értem? Utoljára (és egyben először is) aznap volt rajtam a ruha, amikor Damien megajándékozott vele. Amikor elvitt arra az ostoba bálra azok közé az ostoba vámpírok közé. Akiknek nemsokára a hercegnőjük leszek, emlékeztettem magamat, és éppen ezért nem szabadna ilyeneket gondolnom róluk.

– Ezek az alkalmak megváltoztatják az életemet.

– Igen. Azt hiszem, igazad van – felelte csendesen.

Legutóbb Damien hetekre eltűnt az életemből. Azért, hogy Danával lehessen. Tudom, meg akarta óvni őt, az elsőt, az igaz szerelmét a másodiktól, akinek nyomorúságában átadta a sötétséget, ahogy ő fogalmazott volna. Egyúttal az a nap volt az, amelyiken megismertem Mishát.

Mindannyian meghoztunk bizonyos döntéseket, amelyeket nem tudtunk semmissé tenni, hiába próbáltunk meg minden tőlünk telhetőt. Az a Sonja és Damien, akik azon a házibulin találkoztak, már nem léteztek. Belőlem egy lélek nélküli gyilkos lett, Damien pedig… nos, Damien szerelmes lett.

Rápillantottam. Néhány másodperc múlva tekintetünk találkozott. Szinte félénken rám mosolygott, ám valami megfoghatatlan szomorúság sugárzott egész lényéből. Aranyos volt. Most nem a szexi énjét vette elő, nem is a vérengző szörnyeteget. Most olyan volt, mintha egy fiatal fiú ülne mellettem, nem pedig egy több száz éves vámpír.

Néhány pillanatig beleringattam magamat ebbe a képzelgésbe. Emberek vagyunk. Nincsenek vámpírok, angyalok, nincsenek vadászok. Nincsen tanács és nincsenek gyilkosságok. Csak mi ketten vagyunk. Egy férfi és egy nő, akik egymás mellett ülnek az autóban. És a nő nem tudja, hogy ez lesz élete legszebb éjszakája, mert a férfi hamarosan meg fogja kérni a kezét…

De ez nem igaz. Nem vagyunk emberek. És tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Damien nemsokára hivatalosan is megkéri a kezemet. És ez az egész este csupán formalitás. Még ha számára sokat is jelent. Én pedig itt ragadtam egy színdarabban, s játszom a szerepemet anélkül, hogy legkisebb jelét is adnám annak, hogy legszívesebben ordítanék a fájdalomtól.

Visszamosolyogtam.

Vagy legalábbis megpróbáltam.

– Nem kell… – mondta Damien alig hallhatóan.

– De igen, kell – feleltem.

– Minek? Senkit sem fog érdekelni, hogy szerelmes vagy-e belém vagy sem. Az egyetlen, ami lényeges lesz számukra, az az, hogy megvan-e a megfelelő nemesi címed vagy sem.

– Engem érdekel. És téged is – tettem hozzá végül némi hallgatás után.

– Igen – bólintott.

Újfajta érzés kerített hatalmába. Mintha Damien és én… barátok lennénk. Mindig gondosan ügyelnem kellett rá, hogy mit mondok neki, nehogy feldühítsem. Aztán később már szinte meg sem szólaltam anélkül, hogy fel ne akarjam valahogy idegesíteni. Dühös voltam, és azt akartam, hogy ő is szenvedjen, éppen úgy, ahogyan én. Nem vettem észre, hogy ő is éppen úgy érezte magát, mint én. Ha eleinte nem is miattam, de ő is pont ugyanannyira boldogtalan volt, mint én.

– Engem érdekel – ismételtem meg, ám ezúttal nem hagytam abba –, mert néhány hét múlva ki kell állnom egy rakás idegen elé és mosolyognom kell. Úgy kell majd tennem, mintha az lenne életem legszebb napja.

– Nem akarsz a feleségem lenni. – Damien hangja száraz, érzelemmentes volt, amikor kijelentette azt a dolgot, amit az emberek jobb esetben kérdezni szoktak. De hát mi a bizonytalanság időszakán már túl vagyunk.

– Nem – felelem halkan. Nem, nem akarok a felesége lenni.

– Talán sosem akartál igazán… – motyogta, inkább csak magának, mintha nem is várna választ.

– Dehogynem – feleltem, mire felkapta a fejét. – Semmit sem akartam jobban a világon. De nem így. Sosem akartam volna így…

Bólintott.

– Sajnálom, hogy belerángattunk.

– Az én döntésem.

Az út további részében egy szót sem szóltunk.

Egyre ritkultak körülöttünk a házak, s végül teljesen magunk mögött hagytuk a lakott területet. Egy ideig kanyargós, fákkal szegélyezett úton haladtunk, majd Damien befordult egy földútra, amelyet észre sem vettem volna, ha én vezetek. Most már értettem, hogy miért nem egy sportkocsit választott. Nem mintha az utóbbi időben érdekelt volna, hogy milyen autóban ülök. Ez leginkább Damient izgatta: szerette fokozni belépőjének a hatását. Egy Ferrari vagy Porsche mindig vonzza azokat a lányokat, akiknek nem kell sokáig tenni a szépet, hogy végül hazamenjenek veled. Na, nem mintha Damiennek sok segítségre lett volna szüksége.

– Min gondolkozol?

– Nem akarod tudni – morogtam válaszképpen.

– Megkérhetlek valamire?

– Mióta kéred az engedélyemet bármire is? Általában csak utasítani szoktál – nevettem fel, s láttam, hogy a mellettem ülő vámpír nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondolom-e vagy csak számára érthetetlen stílusban viccelődöm.

– Kérlek – mondta végül, mire abbahagytam a nevetést.

Nem feleltem, csak bólintottam. Persze, kérj csak meg valamire.

– Csukd be a szemedet!

– Miért? – kérdeztem vissza azonnal.

– A meglepetés része. De ha nem szeretnéd, nem muszáj.

– Nem. Megteszem.

Behunytam a szememet. Tovább autókáztunk, én most már vaksötétben, s egy nagyobb gödör miatti huppanás után rádöbbentem, hogy igazságtalan vagyok Damiennel. Legalábbis a ma estét illetően. Tényleg próbálkozik.

Igyekeztem legyűrni rossz érzéseimet és csukva tartani a szememet, ami egyszerre nem ment olyan könnyen, mint az két ilyen egyszerű feladatnál elvárható lenne. Hamarosan fékezni kezdett, majd megálltunk.

– Most már kinyithatom a szememet? – kérdeztem, s hallottam, hogy hangom kissé mintha türelmetlenül csengene.

– Még nem – felelte Damien kedvesen, mintha észre sem vette volna azt a bizonyos mellékzöngét a hangomban.

– Oké.

Damien kisegít a kocsiból, ám a szememet még mindig nem nyithatom ki. A föld egyenetlen, mintha ez is kavicsokkal lenne felszórva, mint Lucius udvara. Csukott szemmel képtelen voltam akárcsak egyet is lépni a magas sarkúmban anélkül, hogy ne fenyegetett volna az elesés veszélye, így hát Damien felajánlotta a segítségét. Rövid habozás után belekaroltam, s amikor bőre az enyémet érintette, akaratlanul is megborzongtam. Úgy tűnt, levette a zakóját, és már csak egy rövid ujjú ing volt rajta. Ami azt illeti, eléggé kicsípte magát. Természetesen teljesen feketében, ám most a veszélyes, bőrruhákba bújtatott álompasi helyett az elegáns világfit adta.

Lépcsők, folyosók, a szemhéjamon átszűrődő halovány világítás. Ha már nem látok semmit, legalább a hallásomra szívesen támaszkodtam volna, ám a ház, amelybe jövendőbelim bevezetett, meglepően csendes volt. Szinte semmiféle nesz hallatszott, csupán a lábunk alatt meg-megreccsenő padlódeszkák adtak ki hangot.

– Megérkeztünk – mondta Damien, miután megfelelő irányba fordított. – Most már kinyithatod a szemedet.

Úgy tettem, ahogy mondta.

– Te jó ég… Ez gyönyörű… – mondtam ámulva.

A ház, amelyben voltunk, leginkább egy nagyobbfajta nyaralónak tűnt, távol a várostól, ám mégis elég közel, hogy úgy érezzem, a város szinte a lábam előtt hever. Olyan enyhe lehetett az emelkedő, hogy észre sem vettem, hogy ennyivel magasabbra kerültünk. A város fényei szédítő látványt nyújtottak: ezernyi aprócska szentjánosbogárként kavarogtak, néhol megállapodva, néhol pedig szédítő sebességgel rohanva.

– Kimehetek? – kérdeztem hátrapillantva, mivel Damien tőlem viszonylag távol állapodott meg.

– Persze – biccentett. – Nyitva van.

A hűvös szél azonnal felkapta kilógó hajfürtjeimet, s meglobogtatta a ruhám alját, amely egy kissé kiszélesedett a végénél. Damien szintén kijött a teraszra, ám ismét tisztes távolságban megtorpant. Olyan volt, mintha egy idegennel jöttem volna randevúzni. Persze, nem mintha ez egy igazi randi lett volna. Nem. Ez pusztán a szokások tisztelete volt.

– Jó lenne itt élni – mondtam mosolyogva.

– Megtehetjük – lépett közelebb Damien. – Összeházasodunk és ideköltözhetünk.

Megfordultam. Damien arcán különös fény gyúlt, s most mintha valóban egy idegen állt volna előttem.

– Miért csinálod ezt? – szegeztem neki a kérdést.

– Ezt meg hogy érted?

– Ez a hely, – mutattam körbe, – ahogyan egész este viselkedsz, az arckifejezésed, még a hangod is…

– Mi van velük?

– Ez minden, amit valaha is akartam tőled. De soha semmit nem kaptam meg.

– Sajnálom… – felelte halkan.

– Ne… – mondtam, s hangomból akaratom ellenére kiérződött fájdalmam.

– Szeretlek.

– Igen, ezt már mondtad. Aztán elmentél Oroszországba…

– Megértem, hogy nem…

– Nem, nem érted meg! – csattantam fel. – Semmit sem értesz!

– Elkéstem, igaz?

– El…

– Ha nem hagytalak volna itt vele…

– Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Itt hagytalak vele, te pedig beleszerettél!

– Nehogy valaha is magadban keresd a hibát! Még csak véletlenül se!

– Nem is tagadod…

– Mit nem tagadok?

– Hogy érzel valamit iránta!

– Damien, ennél már nem is tudnál gyerekesebb…

– Érzel valamit iránta! Ismerd el!

– Jól van. Érzek valamit iránta! Most boldog vagy?!

Hát kint volt. Levegőért kapkodtam. Bal oldalamon a kivilágított város, jobbomon a vaksötét ház. Damien egy pillanatig a semmibe meredt, majd arca fájdalmasan megrándult. Lassan közelebb jött hozzám. Egyre fogyott a távolság közöttünk, én pedig földbe gyökerezett lábbal álltam, összezavarodva. Megállt előttem, s mélyen a szemembe nézett.

– Nem, nem vagyok boldog. – Nadrágjának zsebéből előhúzott egy aprócska dobozt, s a kezembe nyomta. – De le merném fogadni, hogy ő igen.

A hátam mögé nézve biccentett, miközben ezt mondta, egy másodpercig értetlenül néztem rá, majd rádöbbentem, hogy mire akart utalni. Lassan megfordultam, és eltátottam a számat.

Misha.

Félig hátrafordultam, ám Damiennek már hűlt helye sem volt.

– Édes jó istenem… – motyogtam.

Vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből Misha? Kezdett egyre jobban idegesíteni ez a szokása, hogy egyszer csak betoppan. Persze, neki nem számítottak olyan dolgok, mint szerelem vagy egyéb pozitív jellegű érzelmek. Számára csak az aktuálisan végrehajtandó feladat létezett. Amikor erre gondoltam, egyszerre fogott el a düh és a szégyenérzet. Sokkal jobb ember volt, mint én… Azaz, hát persze… Nem ember. Angyal. Végül is mi lenne a világgal, ha már az angyalok sem olyanok lennének, mint ő? Mellesleg pedig én sem vagyok ember. Már nem.

– Csak nem megtértél? – utalt előbbi kiejtett szavaimra az angyal.

Ekkor észrevettem, hogy még mindig a kezemben szorongatom a kis dobozt. Nagyon jól tudtam, hogy mi van benne, úgyhogy gyorsan a kabátom zsebébe gyömöszöltem a fekete, bársonyborítású dobozkát. Nem akartam erről beszélni, most nem. És főleg vele nem.

– Nem, dehogy… Én?

– Igaz – mosolyodott el.

– Hallottad, nem? – bukott ki a számon önkéntelenül is némi hallgatás után.

Egy pillanatig semmit sem szólt, csak nézett engem.

– Igen – bólintott.

– Sajnálom – motyogtam a cipőm orrát bámulva.

– Mit?

– Hogy ebbe a helyzetbe hoztalak. Tudom, hogy sokkal komolyabb dolgunk van ennél.

– Igen, ebben igazad van – felelte.

Minden egyes szavával mintha egyre több darabra estem volna szét.

S ekkor észrevettem, hogy már közvetlenül előttem áll. Felpillantottam rá. Szemének színét talán a tengeréhez tudnám hasonlítani: folyton változó, a kék és a zöld színében pompázó íriszek vizsgálták arcomat némán.

Szívem a torkomban dobogott, s egyszer csak megéreztem ajkait az enyémen.

Ez a csók most más volt, mint a legelső. A levegő mintha szikrázott volna körülöttünk, s szinte el sem hittem, hogy valóban megtörténik. Az első csak egy felületesen kidolgozott terv részként történt, ám ez most őszinte volt. Egy végtelennek tűnő, ámde nagyon is röpke pillanatig mintha eggyé váltunk volna.

Amikor elhúzódott, gyengéden végigsimított arcomon, s láttam, hogy most még a szokásosnál is fényesebben ragyog az aranyszínű aura körülötte.

Olyan ártatlan, olyan tiszta volt, én pedig…

– Annyira sajnálom… – mondtam csendesen a ruháját bámulva.

Amikor nem felelt semmit, felpillantottam. Csak nézett rám, szemöldökét összeráncolva.

Mély levegőt vettem és ismét megszólaltam:

– Feleségül fogok menni Damienhez.

– Értem – felelte hosszas hallgatás után.

– Nem azért, mert ezt akarom, hanem…

– Sonja – vágott a szavamba gyengéden. – Nem számít. Nem engedhetem meg magamnak, hogy olyasvalakit szeressek, aki nem tud elszakadni a múltjától.

– Értem – feleltem könnyeimmel küszködve.

Magához húzott. Talán még megengedett ennyit nekünk. Kettőnknek. Kitört belőlem a zokogás. Soká tartott, mire annyira elcsendesedtem, hogy enyhített szorításán, s végül elengedett, hátrébb lépve egyet.

– Sajnálom – mondtam, megtörölve szememet. – Miért akartál találkozni velem?

– Lehetséges, hogy van egy nyomunk.

Hirtelen fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Aztán egyszer csak beugrott: az angyal-gyilkosságok, hát persze.

– Mit tudtál meg? – A hangom még mindig remegett kicsit, de igyekeztem tudomást sem venni róla és a feladatra koncentrálni.

Mint kiderült, egy Caleb nevű démonról volt szó, aki régebben együtt dolgozott Jamie-vel, de már külön utakon jártak.

– Hogyhogy nem beszéltél még vele?

– A szokásos, angyalmentes környezetet leszámítva? Úgy gondoltam, hogy együtt több esélyünk lenne kiszedni belőle valamit.

– Tudod mit? Szerintem el tudom intézni egyedül is.

– Biztos vagy benne?

– Igen – bólintottam. – Ha bármi történne, hívlak. Majd hegyezd a füledet az éterben, vagy ki tudja, hol szoktál lenni általában.

Halovány mosoly játszott ajkamon, ám szívemet fájdalom mardosta.

– Az éterben? – kérdezett vissza.

– Mindegy. Hol van a törzshelye?

– Nem igazán törzshelyről van szó…

– Hát?

– Ő is egy szórakoztatóhelyet üzemeltet.

– Üzemeltet? Most komolyan?

– Tessék?

– Semmi, csak a szóhasználatod egy kicsit… Mindegy. Szóval megint át kell bűvölnöm magamat a biztonsági őrökön.

– Valószínűleg. De ez nem egészen olyan hely, mint Jamie-é.

– Ezt hogy érted?

– Ez egy olyan hely, ahova… Nos, a belépés csak férfiak számára engedélyezett.

– Te most egy sztriptíz klubba küldesz engem? – kérdeztem enyhe döbbenettel a hangomban.

– Igen, így is fogalmazhatunk.

– És akkor mégis hogyan tervezted az észrevétlen bejutást?

– Arra gondoltam, hogy jelentkezhetnél dolgozni.

– Hát persze, hogy arra gondoltál… – morogtam.

– Indulhatunk? – kérdezte Misha, figyelmen kívül hagyva megjegyzésemet.

– Ebben a ruhában? – kérdeztem döbbenten.

– Miért, mi bajod a ruháddal?

– Nincs vele semmi bajom. De tudod, ez a ruha valószínűleg többe kerül, mint amennyit egy sztriptíz táncos egy egész év alatt keres.

– Akkor szeretnéd, ha esetleg hazavinnélek átöltözni?

– Nagy segítség lenne, köszönöm – mondtam, miközben a fejemet csóváltam, hogy vajon hogy lehet az, hogy ennyit foglalkoznak a földdel, és még sincs róla halvány fogalmuk sem, hogy nagyjából milyen öltözékben kell az egyes helyeken megjelenni.

Misha mindig ugyanazt viselte. Sötét öltöny és fehér ing. Ugyan fogalmam sem volt róla, hogy mit hordhatott száz évvel ezelőtt, de volt egy olyan érzésem, hogy ha rajta múlik, biztos nem újítja a ruhatárát. Tehát valaki más foglalkozott az angyalok öltöztetésével. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Valaki, akinek az a feladata, hogy mogorva angyalokról vegyen méretet, akik a miatt panaszkodnak, hogy csak az idejüket pocsékolják ilyesmire.

Egy szempillantás alatt a szobámban termettünk. Örültem ennek. Úgy tűnt, még Mishába is szorult egy kis empátia, és el akarta kerülni a Damiennel való találkozást. Vagy nem, és egyszerűen csak ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy másik ruhába bújjak.

Gyorsan lecseréltem gyönyörű estélyi ruhámat (Misha tapintatosan hátat fordított nekem), s közben azon gondolkodtam, hogy éppen kapóra jött ez a nyom: legalább nem kell gondolkodnom. És ha ügyes vagyok, el tudom intézni az egészet anélkül, hogy Misha velem lenne.

Nem voltam belé szerelmes. Nem, tényleg nem. Viszont nem tagadhattam le, hogy voltak bizonyos érzelmeim iránta, amelyekből könnyedén lehetett volna szerelem is, ha hagyom… De nem hagytam. Nem hagyhattam. És ő sem engedte. Néhány hét és feleségül megyek Damienhez. Igazán nem vetne rám jó fényt, ha már a mézeshetek alatt is viszonyt folytatnék valakivel…

Te jó ég! Mézeshetek… Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy minimum két hétre össze leszek zárva Damiennel. Bár, ahogy őt ismerem, lehet, hogy képes elhúzni akár egy hónapig is… Ilyen az én formám. Egy milliárdoshoz megyek hozzá. Azaz, feltételezem, hogy az. A platinakártya és a méregdrága autók erről árulkodtak. Persze az is lehet, hogy egyszerűen elbűvölte az eladókat vagy megölte a tulajdonosokat. Végül is, rengeteg módszer van arra, hogy egy vámpír elérje azt, amit akar, vontam vállat gondolatban.

Készen is voltam. Igyekeztem a legegyszerűbb, legszegényesebbnek tűnő ruhadarabokat kiválogatni, és hálát adtam az égnek, amiért még csak véletlenül sem volt egy-egy kósza neonszínű ruhadarab a szekrényemben, mivel azt most biztosan viselnem kellett volna. Már csak a lelkiismeretem miatt is.

– Kész vagyok – jelentettem be.

– Rendben – felelte Misha miközben a vállamra tette a kezét.

A következő pillanatban egy sötét sikátorban voltunk valahol a belváros közelében, ám azért elég messze attól, hogy ne keltsenek feltűnést a klubhoz érkező tehetősebb vendégek. Ugyan az ajtók és ablakok mind csukva voltak, mégis olyan tisztán hallottam a bent dübörgő zenét. Kezdtek kétségeim támadni, hogy vajon valóban a privát táncokért jöttek-e az ügyfelek. Nagyon úgy tűnt, hogy inkább csak a legélvezetesebb módját keresik annak, hogy megsüketüljenek.

– Mi lenne, ha legközelebb nem a kukák mellett landolnánk?

– Majd megpróbálom észben tartani.

– Lekötelezel… – morogtam.

– Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged a segítségemre?

– Persze, teljesen biztos. Menj! Majd sikítok, ha bajba kerülök – próbálkoztam meg halovány mosolyt csalni az angyal arcára.

– Remélem, ez nem fog bekövetkezni – felelte összeráncolt szemöldökkel, majd a következő pillanatban eltűnt a szemem elől.

– Nehogy véletlenül elköszönj egyszer. Nem kell, tényleg… – mondtam a levegőnek.

A sikátor vége felé egy zöld színű ajtó törte meg a vörös téglafal egyhangúságát. Előtte pedig egy több mint két méter magas kidobó állt.

– Na, essünk túl rajta… – sóhajtottam, majd megindultam az ajtó irányába.

Hálát adtam, hogy csak egy emberrel kell bajlódnom, nem pedig kettővel, bár természetesen elég abszurd ötletnek tűnt egy mellékajtót két emberrel őriztetni. Nem tűnt valószínűnek, hogy bárki átjut a marcona kidobón. Persze, nem számítottak rám.

– Hali – villantottam rá egy széles mosolyt.

– Ez itt nem bej… – kezdte, ám elnémult, mikor megérintettem a kezét.

– Ó, tudom én azt – mondtam. – Ami azt illeti, munkát keresek. Csak nem tolnál ki még jobban egy ilyen elkeseredett lánnyal…

– Nem, nem tennék ilyet – felelte álmos hangon, s tekintete kezdett teljesen üvegessé válni.

– Szuper, szia – mondtam gyorsan, majd belöktem az ajtót, és eltűntem mögötte.

Igyekeztem kitörölni az emlékeim közül a kidobó rákos húgát meg azt a fura érzést, mely szerint nem így kellett volna alakulnia az életének. Persze nem sikerült. Nem teljesen. Sok ilyen érzelemmel találkoztam már és mind bennem élt. Halványak voltak ugyan, eltemetve az agyam egyik hátsó zugában, de ott voltak. És rettegtem a naptól, amikor majd átszakad a gát, és ezek az érzelmek elárasztanak.

Az épület belseje sötét volt, a halvány fények színesek voltak, s az egyetlen világos pont a kifutószerű táncparkett volt, ahol fiatal lányok vonaglottak kéjesen. Nagyon jó színésznők voltak. Tényleg, le a kalappal. Nekem azonban elég volt egy pillantást vetni rájuk, s tudtam, hogy boldogtalanságuk határtalan. De most nem az volt a feladatom, hogy megmentsem őket. És még ha az is lett volna, másnapra már újabb lányokkal lenne tele a szórakozóhely, s én nem tehetnék ez ellen semmit, akkor sem, ha minden nap eljönnék, hogy biztonságba helyezzem őket. Nem menthettem meg mindenkit.

Ez talán az első szabály, amit vámpírként – vagy bármely örök életű lényként – meg kell tanulni: nem menthetsz meg mindenkit. Sőt, ami azt illeti, jobban teszed, ha senkit sem mentesz meg. Bár még nem tudtam ezzel az életfilozófiával tökéletesen azonosulni, lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy az idősebb vámpíroknak igazuk van. Csak ártanánk azzal, ha minden apró-cseprő ügybe beleavatkoznánk. Így is épp elég baj volt az, hogy egyesek képtelenek voltak megállni az újabb és újabb vámpírok létrehozását. Ezek, mint azt nemrég megtudtam, viszonylag gyakran végezték a tanács által kijelölt kivégzőosztag előtt. Karóval a szívükben.

Azt is megtudtam, hogyan veheti el egy vámpír fajtársai életét: a veleszületett mágiával. Én csak mágiának vagy bűbájnak szoktam nevezni azokat az erőket, amelyeknek birtokában vagyunk. Néhányan – köztük én is – olyan, aktív jellegű erőket birtokoltak, amellyel kényszeríteni tudtak másokat arra, hogy végezzenek magukkal. Karóval, önkéntes vérmegvonással, esetleg azzal, hogy kiálltak a vadászok elé. Tulajdonképpen csak egy kis fantázia kellett ahhoz, hogy újabb és újabb kegyetlen módszereket találjunk ki, ám természetesen legtöbbjük a „karót a szívbe” módszer egyik változata volt.

Néhány pillanat alatt kiderítettem, hogy hol van ennek a bizonyos Calebnek az irodája, és igyekeztem nem tudomást venni a lengén öltözött táncosokról és felszolgálónőkről, illetve az őket felajzva bámuló, nagyrészt középkorú vendégekről. A kifutót a helyiség végében két oldalról tompán tükröződő felületű fal szegélyezte, s éppen a bal oldali fal felé tartottam: ez volt ugyanis Caleb irodája. Mindent szemmel tarthatott, ám őt senki sem látta. Majdnem ugyanolyan jó megoldás, mint az emeletről szemlélni a szórakozóhelyet.

Kinyitottam egy ajtót, amelyen a „személyzet számára fenntartott terület” felirat állt, ám ezzel mit sem törődve beléptem rajta. Egy rosszul megvilágított, hosszú folyosón találtam magamat, amelynek a vége sötétségbe veszett. Néhány lépéssel Caleb ajtajánál termettem, s kopogtatás nélkül benyitottam.

A helyiség berendezése kifejezetten minimalista volt. A szoba közepén egy asztal állt, körülötte néhány szék, és kész. Semmi dohányzóasztal kanapéval, semmi irattartó szekrény. A falak is teljesen csupaszok voltak. És még valami volt teljesen csupasz: Caleb.

– Kérlek, ne mondd azt, hogy már vártál rám…

– Természetesen – felelte fesztelenül a démon. – Te jutottál át a biztonsági őreimen azzal, hogy munkát keresel. Vagy talán tévedek?

– Ó, nem, a legkevésbé sem – mormoltam.

– Nos, akkor itt az ideje, hogy bizonyíts – tárta szét a karját.

Nem feleltem, hanem a tőlem telhető legcsábosabban odaszambáztam az anyaszült meztelenül álldogáló férfihez. Rámosolyogtam, és végigsimítottam ujjaimmal az alkarján. Az első utasításom az volt, hogy ne hívjon senkit, a másik pedig az, hogy vegyen magára néhány ruhadarabot.

– Nem tetszem? – kérdezte vigyorogva.

Végignéztem rajta. Körülbelül ugyanolyan magas volt, mint én, csupán néhány centi volt a különbség. Szőke haja rövidre volt vágva, szeme pedig átmenetet képezett a zöld és a kék között. Alapjában véve vonzó pasas volt, sőt, tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy az esetem. Nem mintha valójában lett volna esetem – ezt bizonyította életem két legfontosabb férfija is –, de azért mindenesetre nem rugdostam volna ki az ágyamból – már persze ha nem lett volna így is elég bonyolult a szerelmi életem.

– Nem szokásom démonokkal összefeküdni – feleltem végül.

– Egyszer mindent el kell kezdeni – mosolygott tovább kéjesen.

– Csak vedd fel azokat az átkozott ruhákat – sóhajtottam.

– Pedig úgy szerettem volna kipróbálni egy vámpírral. Azt mondják, messze felülmúljátok az összes többi fajt. Na jó, talán a szukkubuszokat nem.

– Te mindig ennyit beszélsz? – kérdeztem, ám a démon erre nem válaszolt, csak vigyorogva magára öltött néhány ruhadarabot gondolatai erejével, ám szigorúan csak az alsótestét fedte el.

Égnek emelt tekintetekkel markoltam meg a csuklóját, nehogy egy hirtelen jött tudatossági rohamban kiszakadjon bűbájom alól.

– Nem sok kedvem van itt tölteni az estémet, szóval fogjuk rövidre: mit tudsz az angyalgyilkosságokról?

– Én? Hát minek nézel engem? Én nem közösködöm az angyalokkal. Mármint a bukottakkal persze, igen. Meg tulajdonképpen mondhatjuk, hogy mi mind egy hatalmas család messzire szakadt tagjai vagyunk, de azért még nálam is vannak bizonyos…

– Lényegre törőbben?

– Nem tudok semmit. Csak pletykákat hallottam, de egyik fülemen be, a másikon meg ki. Nem foglalkozom én ezzel az egész angyal bagázzsal. Oldják meg maguk a problémáikat. Nekem itt a város legjobb üzletével kell foglalkoznom. Ha így haladok, lassan az ország legjobbja is leszek…

– Na persze, aztán híresebb leszel, mint a Moulin Rouge…

– Ebben biztos lehetsz, cukorfalat…

Hirtelen beugrott, hogy milyen jó lenne, ha el tudnám felejtetni vele, hogy itt jártam. Semmi szükségem nem volt arra, hogy egy láthatóan igencsak szószátyár démon telekürtölje az egész környéket azzal, hogy az angyalgyilkosságok nyomába eredtem. Épp elég volt az, hogy Jamie tudta, hogy alkalomadtán együtt dolgozom Mishával.

Végül is, miért ne próbálhatnám ki? Ismét erősítettem lazuló szorításomon, s a démon bőrébe vájtam körmeimet. Először szavak nélkül akartam a tudtára adni, hogy egy szót sem szólhat arról, hogy itt jártam, sőt, felejtse is el, ám végül úgy döntöttem, hogy a verbális kommunikáció talán erősítheti a hatást.

– Értékelném, ha elfelejtenéd, hogy láttál ma – néztem mélyen a szemébe.

Caleb szeme üvegessé változott, s zombiként bólogatott.

Ennél többet jelenleg nem tudtam csinálni, bár jó lett volna tesztelni, hogy működött-e a kis trükköm. Kissé csalódottan hagytam el az irodát. Átvágtam a hatalmas termen, ahol most már más lányok mutattak meg egyre többet bájaikból, mint amikor bejöttem. Szerettem volna minél messzebb kerülni a klubtól. Az emberek felfokozott vágyai kezdtek utat törni maguknak az általam felhúzott roskatag pajzson. Ez elő szokott fordulni, amikor rengeteg ember van egy rakáson, s valami miatt erőteljes érzelmek vibrálnak a levegőben. Ilyen például egy temetés, egy esküvő, egy focimeccs – vagy éppen egy sztriptíz klub forgalmasabb estéje.

A kinti levegő tisztasága szinte mellbe vágott. Jó volt kijutni végre az épületből. Legszívesebben sétára indultam volna egy erdőben, egy folyó partján, esetleg a hegyek között. Vagy kiültem volna annak a gyönyörű háznak a teraszára, ahonnan beláthattam az egész várost, s amelyet fák szegélyeztek minden oldalról. A ház, ami az enyém is lehetett volna. A ház, ahol Misha megcsókolt.

Eszembe jutott a kabátom zsebében lévő dobozka. Akaratlanul is a várost kettészelő folyó felé vettem az irányt – na, igen, vissza a természethez. Még kétsaroknyit kellett gyalogolnom, s megpillanthattam a széles folyamot.  Egy részen sétányt alakítottak ki, s az út mellett padok álltak. Kiválasztottam egyet, ami viszonylag távol esett a lámpáktól, ám mégis elég fény volt ahhoz, hogy ne kelljen teljes sötétségben ülnöm.

Kezembe vettem az aprócska dobozt. Tudtam jól, mi van benne, s mégis nehezemre esett kinyitni. Mintha azzal, hogy megpillantom a benne lévő csillogó kis ékszert, az egész valósággá változott volna. Még nem akartam ezzel foglalkozni.

De mi értelme volt húzni-halasztani? Csak halogattam az elkerülhetetlent. Mély levegőt vettem hát, s felpattintottam a doboz fedelét.

A leggyönyörűbb gyűrű pihent a párnázott belső részen, amit valaha is láttam. Nem csak egyetlen kő díszítette, hanem sok-sok aprócska gyémánt verte vissza szikrázva az utcai lámpák fényét. Ugyan nem értettem túlzottan az ékszerekhez, de abban biztos voltam, hogy ennek a gyűrűnek az árából egy kisebb falut is el lehetne tartani – azt, hogy milyen hosszú ideig, inkább nem akartam megtippelni.

Óvatosan kiemeltem a gyűrűt, s ide-oda forgattam, meg-megállva, hogy teljes pompájában csodálhassam meg a gyönyörű ékszert. Szinte könyörgött, hogy próbáljam fel – mit is szépítsek, ebben a tekintetben igazi nő vagyok. Nehéz megállnom, hogy ne próbáljak fel egy ilyen gyönyörű darabot, még akkor is, ha tudom, hogy az életben (főleg az örök életben) nem az ilyen materiális jellegű dolgok számítanak igazán.

Felhúztam hát a gyűrűt bal kezem gyűrűsujjára, majd kinyújtottam a kezemet, s úgy csodáltam némán a mesterművet, amely birtokomba jutott. Nem így kellett volna történnie, gondoltam azonnal. Ennek az eseménynek boldogsággal telinek kellett volna lennie, valami olyasminek, amire szerelemtől fűtötten gondolok vissza majd évtizedek, sőt, akár évszázadok múlva is. Ehelyett pedig…

Egyszer csak a földön találtam magamat. Hirtelen történt az egész, szinte alig volt időm felocsúdni. Éreztem, amint egy viszonylag könnyű, ámde nyúlánk testalkatú ember vetődik rám. Az első gondolatom az volt, hogy sikítani kezdek, ám azon nyomban rá is jöttem, hogy nincs, aki megmenthetne – hiszen én vagyok az, akitől meg kell menteni az embereket, nem pedig fordítva. Ez pedig csak egyet jelenthetett: egy olyan embernek sikerült a földre sodornia, aki nagyon is jól tudja, hogy mi vagyok.

Egy vadásznak.

Elszántan küzdöttem, ám úgy tűnt, támadóm egyre inkább ura a helyzetnek – ez pedig egyenlő volt az én vereségemmel. Lábai körülfogtak, s a földhöz szegezett velük. Egyik kezével már megragadta jobb csuklómat, másikkal pedig épp azon küzdött, hogy a balt is irányítása alá vonja. Szerencsére egy hajszálnyival gyorsabb voltam, mint ő, s hirtelen mozdulattal sikerült állon vágni. Ez azonban nem tűnt úgy, hogy eltántorítja támadómat a szándékától. Sőt, mintha meg sem érezte volna.

Igyekeztem elkapni a tekintetét, hátha jobb belátásra tudom bírni az erőm segítségével, ám nem nézett a szemembe. Körme belemélyedt a bőrömbe, s a fájdalomtól felkiáltottam. A másodperc törtrészéig odapillantott arcomra. És ennyi elég is volt. Éreztem, amint megdermed, s azonnal cselekedtem: lelöktem magamról, s megfordultam, hogy felkeljek és elmeneküljek. A felegyenesedésig el is jutottam, azonban szinte rögtön éreztem, amint a bokámra kulcsolódik a keze. Ismét a földön találtam magamat, s térdeim sajogva tudósítottak arról, hogy igencsak kemény talajnak ütköztem neki.

Nemsokára ismét ugyanaz a helyzet állt elő, mint amiből az előbb sikerült kiszabadulnom. A lány – merthogy egy fiatal lány volt az, aki maga alá gyűrt –, lovagló ülésben rajtam, igyekezve testsúlyának minden grammját kihasználni. Gyakorlott mozdulatokkal hajtotta végre minden egyes cselekedetét, s a következő pillanatban karó villant a kezében. Rettegés töltött el a karó láttán.

Itt a vég, gondoltam.

Azt mondják, az ember szeme előtt lepereg az egész élete, mikor tudja, hogy hamarosan meg fog halni. Ez azonban hazugság. Semmi ilyesmi nem történik. Vagy legalábbis nem mindenkivel. Nekem ugyanis nem életem fontosabb eseményei villantak fel lelki szemeim előtt, hanem valami teljesen más.

Damien arca.

A másodperc törtrészéig úgy gondoltam, hogy megérkezett a felmentő sereg, s Damien néhány pillanaton belül elűzi a rémálmot, amelyben éppen nyakig elmerültem. Aztán, még mielőtt a karó a szívemhez ért volna, rájöttem, hogy a legkevésbé sem erről van szó.

Damien nincs itt. És nem is lesz. Elárultam őt. Megcsaltam őt azon a napon, amelyen megkérte a kezemet – már ha lehet ebben a szituációban egyáltalán megcsalásról és lánykérésről beszélni. Fogalmam sem volt róla, hogy miért jelent meg előttem a vámpír, aki fenekestül felforgatta egész életemet. Hacsak… hát persze! Ő adta nekem ezt az új életet, s ő is az, akit most magam előtt látok, midőn közeleg a vég…

Éles fájdalom járta át a testemet, s éreztem, hogy a karó egyre mélyebbre hatol testemben. Úgy éreztem, mintha valamiféle lyukat ütöttek volna testemen, amelyen keresztül most minden energiám távozik. A karó átszakított valamiféle gátat, s ezen a lyukon most átözönlött minden érzelem, amely idáig a lelkemet nyomta.

Ebben a pillanatban megértettem, hogy ez a lyuk lesz életem megmentője. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megparancsoljam a lánynak: hagyjon életben.

Egyszer csak szűnni kezdett a fájdalom. A karó fokozatosan elhagyta testemet. Minden egyes pillanat, amikor a hársból készült fegyver érintkezett a testemmel, maga volt a pokol. Tudtam, hogy az, hogy még mindig élek, csakis a szerencsén múlik, és azon, hogy ezt az „ajándékot” örököltem az angyaloktól. Ha másképp lett volna, most nem lennék más, csupán hamu, melyet ezerfelé szór szét a felkerekedő szél.

A lány még mindig szorította a csuklómat, s ezért igyekeztem felhasználni ezt a ruháktól mentes kapcsolódási pontot arra, hogy meggyőzzem, még sosem volt ennyire kimerült. Néhány pillanat múlva úgy dőlt el mellettem, mint egy liszteszsák.

Nem tudom, meddig feküdtem ott a hideg földön, ám minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne ájuljak el. Nem mertem lecsukni a szememet, mert tudtam, hogy azonnal elnyelne a sötétség. Félájult állapotban előkotortam a telefonomat, s tárcsáztam az első számot, amire rá tudtam nyomni a híváslistából.

Nem vették fel.

Valahogyan elnyögtem azt, hogy hol vagyok, s hogy mi történt velem, ám arra, ami ezután történt, már nem emlékszem.

A sötétség magával rántott a mélybe.

 

A saját ágyamban ébredtem.

Ha nem lett volna a mellkasomban az a bizonyos égő fájdalom, valószínűleg azt gondoltam volna, hogy az egészet csak álmodtam.

Felkeltem, ám amint lábra álltam, azonnal meg is szédültem. Legalább öt percig ültem az ágy szélén, mire össze tudtam magamat annyira szedni, hogy kibotorkáljak a fürdőszobába. Ott aztán a tükörbe pillantva elég rémisztő kép fogadott. Mintha nem is egy vámpír, hanem egy zombi nézett volna vissza az aranyozott kerettel díszített tükörből. Hmm, tényleg, vajon léteznek zombik? És vajon tényleg az agyvelő a kedvenc csemegéjük? Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat.

Zajt hallottam a szobámból, mire összerázkódtam. Első gondolatom az volt, hogy el kellene rejtőznöm valahova, ám észérvekkel próbáltam meggyőzni magamat, hogy ennek nem sok értelme van, és amúgy sincs hova bújni a csepp kis fürdőszobában. Megacéloztam magamat, és mélyeket lélegezve átsétáltam a szobába.

Testem minden megfeszített izma egyszerre ernyedt el, mikor megpillantottam jövendőbelimet, ami azt eredményezte, hogy majdnem összeestem a fürdőszobaajtóban. Damien odaugrott, ám feltartott bal kezemmel elhárítottam a segítségét. Jobbommal nem tudtam volna, mivel azt arra kellett használnom, hogy megkapaszkodjak az ajtófélfában.

– Jól érzed magadat? – kérdezte.

– Soha jobban – feleltem, ami tulajdonképpen vicces is lehetett volna, ha nem olyan a hangom, mint egy végső stádiumban lévő betegnek. – Mi történt? Mi van a lánnyal?

– Idehoztam. Ahogy kérted. Azt pedig, hogy mi történt, inkább neked kéne elmondanod…

– Ahogy kértem? Mikor kértem én ilyet? – kerekedett el a szemem.

– Az üzenetben a hangpostámon. Megmutathatom…

– Nem, nem kell, hiszek neked. – Tehát Damient hívtam fel. – Erre egyáltalán nem emlékszem.

– Szóval? Mi történt?

– Én kérdeztem előbb – nyögtem fel a mondat végén, mivel pont akkor sikerült odamásznom az ágyhoz, s a leülés nem igazán volt zökkenőmentes.

– Meghallgattam az üzenetet. Viszonylag pontosan elmondtad, hogy merre vagy, és szerencsére nem voltam messze onnan. Odamentem, és ott találtalak benneteket kifeküdve a földön. Összeszedtelek, és visszahoztalak, ennyi – vonta meg a vállát nemtörődöm módon.

– Értem. És Lucius?

– Mi van vele?

– Nem szólt semmit a lányra?

– Nem.

– Hmm… – feleltem mélyenszántóan.

– Mondjuk, ettől függetlenül nem hiszem, hogy bölcs dolog lett volna idehozni.

– Mert?

– Sonja, ez egy vámpírvadász…

– És?

– És el fognak jönni érte. És nem is értem, Luciust hogyhogy nem zavarja a tudat. Fel fogunk kerülni a térképükre.

– Te most engem hibáztatsz?

Döbbenten bámultam rá, ő pedig kifürkészhetetlen arckifejezéssel mered rám.

– Nem – felelte lassan. – Csak nem értek egyet a döntéseddel. Szerintem hiba volt idehozni a lányt.

– Rendben – feleltem fáradt sóhajtással. – Majd meglátogatom, és utána megbeszéljük, hogy mi legyen vele. Hol van?

Damien elmondta, hogy melyik emeleten találom a vendégünket, illetve figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos. Egyszer már rám támadt, és majdnem odavesztem. Mintha gyengédséget véltem volna felfedezni a hangjában, ám összességében hidegen viselkedett, s mondatai lényegre törőek voltak.

Ezután kitessékeltem jövendőbelimet a szobámból – bár, be kell vallanom, hogy nem volt túl nehéz. Nagyon úgy tűnt, hogy Damien még mindig neheztel. Ezért pedig igazán nem hibáztathattam. Azonban nem éreztem úgy, hogy bármi is jogtalan lett volna, amit tettem. Ez az egész nem rajtam múlt elsősorban.

Belefáradtam már abba, hogy mindig én változtassak. Hogy mindig én próbáljam meg megmenteni a kapcsolatunkat. Képtelen voltam kettőnk helyett dolgozni. Régebben még úgy gondoltam, hogy a szerelem tiszta és mindent elsöprő erejű. Most már nem így vélekedtem. Sokkal inkább azt gondoltam, hogy egy kompromisszumokkal, fájdalommal és lemondásokkal teli rögös út ez, amelyet akaratlanul is járni kezdünk, bele sem gondolva az előttünk álló nehézségekbe.

Idővel pedig eljutottam arra a szintre, hogy gondolni sem akartam minderre. Az is fárasztott, ha eszembe jutott az egész képtelen helyzet, amibe keveredtem.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette nyomott el az álom, s másnap arra ébredtem, hogy a lemenő nap fénye keskeny sávban szűrődik be a sötétítőfüggöny mellett, amelyet nem húztam be teljesen. Már jobban éreztem magamat, ám ezzel együtt éhségem is nőni kezdett. Épp azon gondolkodtam, hogy fel kéne kelnem és élelem után nézni, amikor megéreztem, hogy néznek.

Azonnal felültem az ágyban, s rettegve néztem körül a szobában. A közelmúltban történtek még mindig nagy hatással voltak rám. Észrevettem a szoba közepén álló magas alakot, s megnyugodva konstatáltam, hogy csak Misha látogatott meg. Kopogni még mindig nem tanult meg. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam, és láttam, hogy öt óra múlt néhány perccel. Tulajdonképpen elég korán volt még vámpíridőben mérve…

– Hallottam, mi történt.

Semmi köszönés. Hát, rendben. Nekem így is jó.

– Még élek – bólintottam.

– Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem voltam ott, hogy vigyázzak rád.

Arcáról valódi bűntudat sugárzott. No, nem mintha képes lettem volna azt feltételezni egy angyalról, hogy megjátssza magát. Főleg nem Misháról.

– Ugyan már, nem a te hibád…

– Dehogynem, ha nem engedtelek volna el egyedül abba a klubba…

– Misha! Ezt most fejezd be! Rosszkor voltam rossz helyen, ennyi. Bárkivel megtörténhetett volna. Nem a te hibád. És életben vagyok, semmi bajom – tettem hozzá, bár ez utóbbi kijelentés már átlépte a füllentés határát, s erősen a hazugságba hajlott át.

– Nem hagyom, hogy még egyszer bármi ilyesmi történjen.

– Személyi testőröm akarsz lenni, vagy mi? Te is tudod, hogy ez nem így működik.

Ekkorra már kikászálódtam az ágyból. Nyílván remekül festettem, ám Mishát ez mintha egyáltalán nem zavarta volna. Közelebb lépett hozzám, s legnagyobb döbbenetemre átölelt.

Ám ez az ölelés inkább tűnt barátinak, mintsem olyannak, amibe bármiféle romantikus érzelem is vegyül. A tegnapi nap után teljesen összezavart a dolog. Kibontakoztam hát öleléséből és hátrébb léptem egyet.

– Ezt most miért kaptam?

– Mit miért kaptál? – nézett rám értetlenül.

– Miért öleltél meg?

– Nem hiszem, hogy ez valami olyan, amit kaptál volna – felelte tűnődve.

– Dehogynem. A mi kapcsolatunkban ez egy olyan gesztus részedről, ami már-már szinte ajándékszámba megy. Jössz-mész, néha hetekig nem látlak, aztán azt mondod, hogy bizonyos érzelmeket táplálsz irántam. Ez így… nem is tudom… elég bonyolult.

– Az – bólintott. – Ez az egész túlmutat rajtad meg rajtam.

– Számodra minden túlmutat az egyénen – mondtam.

– Mert a világ nem egy-egy ember körül forog.

– Dehogynem! – csattantam fel. – Az én világom körülöttem forog. És a többi emberé is saját maguk körül. Egyedül ti vagytok azok, akik valamiféle ősrégi szabályzat miatt mindig csak másokra gondoltok, magatokat pedig a lista végére helyezitek.

– Ez vagyok én – felelte csendesen.

Nem feleltem, csak néztem rá néma csendben. Igaza van, gondoltam. Ez ő. És vagy elfogadom ezt, és ezzel együtt azt is, hogy sosem lehetek első a listán, vagy… Vagy élem tovább az életemet.

Leszegtem a fejemet, s szemeimet könny futotta el.

Amikor felnéztem, Misha már nem volt ott.

 

Szereztem némi ennivalót a hatalmas konyhából, ami majdnem teljes egészében elfoglalta az egyik hátsó szárnyat, s amelyben egyáltalán nem voltam gyakori vendég. Néha-néha eszembe jutott, hogy ennék valami emberi ételt is, ám ilyenkor inkább megvettem magamnak a városban. Legtöbbször pedig egyáltalán nem kívántam semmit sem.

Most azonban nem saját magamnak vittem a púposan megrakott tálcát, hanem a lánynak, aki be volt zárva egy szobába a legfelső szinten. A lánynak, aki vámpírvadász volt, s aki megtámadott engem két nappal ezelőtt. Sőt, nem csak hogy megtámadott, hanem majdnem meg is ölt.

Annyi biztos volt, hogy maradandó nyomot hagyott rajtam, ami történt – nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. Szívem körül vörös folt éktelenkedett, középen pedig megroncsolódott a bőr szövete. Mit ne mondjak, nem én voltam a leggyönyörűbb nő meztelenül, akit csak a hátán hordott a föld, ám reménykedtem benne, hogy idővel elhalványul, s csupán egy heg marad emlékeztetőül. Abban ugyanis biztos voltam, hogy nem fog nyomtalanul elmúlni a Nasczokin-hárssal való találkozásom.

Az ajtó előtt álló őrök biccentettek nekem, s az egyikük kinyitotta előttem az ajtót. Beléptem a szobába, amelyről biztosan tudtam, hogy nappal fényárban úszik, most azonban teljes sötétség honolt benne. Engem persze ez nem zavart, mert sötétben is éppen olyan jól láttam, mint nappal – ha nem jobban.

Letettem az étellel teli tálcát az asztalra, s bár mindenem reszketett a lány közelében, közelebb sétáltam hozzá. Az ablaknál ült, nem nézett rám, sem akkor, amikor beléptem, sem később. Kifelé bámult, felhúzott térdét átkulcsolta, s mintha nem is érzékelte volna, hogy mi történik körülötte.

Megálltam tőle néhány lépésnyire. Közelebb húztam magamhoz egy karosszéket, s bár minden egyes porcikám azt ordította, hogy meneküljek, ott maradtam. A sebem is jobban égett, amikor közelebb voltam hozzá. Mágia… Hihetetlen, hogy mennyire áthatja a világot, s emberként mit sem érzékeltem mindebből.

– Tudom, hogy valószínűleg nem akarsz velem szóba állni, de örülnék, ha megbeszélnénk néhány dolgot – mondtam, s igyekeztem elleplezni hangom remegését, amitől saját magam számára is idegennek hangzottam.

Hosszan vártam valamiféle reakcióra, ám a lány szoborként ült a ház körül elterülő erdőt bámulva. Olyan érzésem volt, mintha tudná, hogy mindez csak ideiglenes, mivel nemsokára úgyis jön a felmentő sereg. Reméltem, hogy nem így van. Sajnáltam a lányt, ám azt még jobban sajnáltam volna, ha ártatlan vámpírok lelik halálukat – miattam.

– Hogy hívnak? – próbálkoztam ismét.

Nem érkezett válasz.

Még legalább húsz percig ültünk, szótlanul, mikor is feltápászkodtam. Elindultam kifelé, ám a szoba közepén megtorpantam, s visszafordultam.

– Sajnálom – mondtam halkan, majd ismét elindultam az ajtó felé.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor meghallottam a hangját.

– Mit?

Mély hangja volt. Úgy éreztem, hogy illik hozzá. A vámpírvadász lánynak hátközépig érő, egyenes, sötétbarna haja volt, s kék szemei. Magas volt és izmos. Látszott rajta, hogy tele van energiával, ám tekintetéből mégis valamiféle bölcsesség sugárzott. Gyönyörűnek láttam őt. Rettegtem tőle, de azt el kellett ismernem, hogy ritkán látni ilyen szép lányt. Még csak tizenhat-tizenhét évesnek tűnt, s erre a képre öltözéke is rásegített: farmer volt rajta, edzőcipő, pulóver és egy mellény. Mind, egytől egyig fekete. Világoskék szeme és tejfehér bőre szinte világított az őt körülvevő sötétségben.

– Hogy fogva tartunk. Hogy kényszerítettelek valamire, amit nem akartál magadtól megtenni. Hogy az élet nem olyan, mint amilyennek szeretnéd.

Erre felém fordította a fejét, s arcán enyhe meglepődés tükröződött.

– Érzem a dolgokat – vontam meg a vállamat.

Bólintott.

– Kate. A nevem Kate.

– Sonja vagyok – feleltem. – Visszamehetek melléd?

– Tőlem – vonta meg a vállát.

– Fura, hogy nem kérdezed meg, mikor fogunk szabadon engedni, vagy, hogy mik a terveink veled – mondtam, miután ismét helyet foglaltam.

– Úgyis megtudom, ha itt az ideje. Meg van egy olyan érzésem, hogy te sem tudod még.

Ebben igaza volt. Nem csak hogy azt sem tudtam, mihez fogok vele kezdeni, de arról sem volt fogalmam, hogy minek hozattam őt ide. Nyilván megérezhettem valamit benne, talán segíteni akartam. Kicsit nevetséges feltételezés, tudom, hogy majd egy vámpír segít a vámpírvadásznak, de nálam sosem lehetett tudni. Ritkán gondolkoztam cselekvés előtt. Talán meg kéne fogadnom, hogy ezentúl a lassan járj, tovább érsz elv szerint kellene élnem. Vagy majd szilveszterkor. Már úgyis közeleg az év vége.

Ki kellett volna derítenem, hogy mi miatt gondoltam azt, hogy az lenne a legjobb ötlet, hogy egy vámpírvadászt hozzak az otthonunkba. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Két lehetőség volt: vagy elmondja magától, vagy elveszem tőle. És amit dulakodás közben vagy a rosszfiúkkal szemben helyénvalónak tartottam, azt nem éreztem volna etikusnak ebben a helyzetben. Még akkor sem, ha Kate megpróbált az életemre törni.

Bár nem ismertem őt, nem hibáztattam őt. Tudtam, hogy a vámpírvadászok nem csak úgy teremnek a fákon, hanem a képességek családon belül öröklődnek. Ezek a családok pedig igyekeztek nem szétterjedni az egész világon. Gondolom, nem tett volna jót az emberiségnek, ha kontárok próbáltak volna meg beszállni a vámpírok ellen folytatott, soha véget nem érő hadjáratba.

Felemelkedtem a karosszékből, és így szóltam:

– Még egyszer szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom, hogy most ebben a helyzetben vagy. Vagyunk. Nekem sem egyszerű. De remélem, hogy ki tudunk majd találni valamit. Szólj, ha szükséged van valamire – tettem hozzá. – Könyvekre, egy tévére, bármire.

Meghökkenve nézett rám, de csak bólintott.

Néhány pillanat múlva csukódott mögöttem az ajtó, s nem sokkal később meghallottam az evőeszközök csörgését. Megnyugvással töltött el a gondolat, hogy a vámpírvadászunk nem akar éhen halni. Persze, nem áll érdekében az, hogy éheztesse magát. Legyengülve semmiképpen sem tudná felvenni velünk a versenyt, ha esetleg alkalom nyílna arra, hogy megszökjön.

Visszaindultam a szobámba. A plafontól padlóig érő ablakokon beözönlött a Hold fénye. Ahogy telt az idő, egyre világosabb lett, s végül már szinte ugyanolyan jól lehetett látni, mint napközben. Szerettem az ilyen estéket. Tudom, a legtöbb vámpír nem szívlelte, mivel így a sötétség nem fedte el a még sötétebb ügyleteiket, de engem megnyugvással töltött el.

A holdfény megcsillant az ujjamon, s ekkor vettem csak észre, hogy még mindig rajtam van a gyémántokkal díszített gyűrű.

Elgondolkoztam mindazon, ami az elmúlt időszakban történt velem, egészen onnantól, hogy megismertem Damient. Ő elárult engem, én pedig elárultam őt. Mishával ugyanúgy eljátszottam az árulós sztorit. Talán az lenne a legbölcsebb, ha itt hagynék mindent és mindenkit. Tudom, örökké nem menekülhetek, de jelenleg másra sem vágytam.

És ott volt Nick is… Semmi nyomom nem volt. Fogalmam sem volt, merre találhatnám. Ha csak eszembe jutott, összeszorult a szívem. Még csak egy kósza pletykát se hallottam senkitől sem. Dana teljesen el tudott tűnni a térképről, ha akart. És most vitte magával a bátyámat is…

Általánosságban nem voltam bosszúszomjas ember, ám most biztos voltam benne, hogy ha egyszer meglátom Danát, nincs az az észérv, amely visszatarthat attól, hogy karót állítsak belé. Feltéve persze, hogy Nicket már biztonságban tudhatom.

Szerettem volna tudni, hogy hogyan tovább. Jó lett volna valami útmutatás. Mondjuk egy jósnő, vagy ilyesmi. Vagy esetleg egy tükör, ami lehetséges jövőképeket mutat meg… Milyen szerencse, hogy épp van egy ilyen az épületben. Elmosolyodtam. Még csodáltam néhány percig, ahogyan a gyémántokon szikrázva csillog a holdfény, aztán elindultam a tükröt rejtő szoba irányába.

Egy másik szárnyban volt, ám hamarosan már a csigalépcső előtt álltam. Lassanként haladtam előre, fokról fokra, mert nem akartam, hogy megint megtörténjen a fürdőszobaajtós incidens. Egyre jobban éreztem magamat, de hát jobb félni, mint megijedni, nem igaz? Mondjuk, ez egy kicsit viccesen hangzik egy vámpír szájából. Mintha sok félni- és megijednivalónk lenne…

A tükör még mindig épp olyan volt, mint amikor legutóbb láttam. Hatalmas és magasztos. Mintha valamiféle mágiát éreztem volna vibrálni körülötte, de persze az is lehet, hogy mindez csupán a képzeletem játéka volt. Végül is tudtam, hogy természetfeletti tulajdonságokkal bír.

Először csak a keretet bámultam. Nem mertem belenézni. Féltem attól, hogy mi lesz az, amit viszontlátok. Persze nem tudtam sokáig másfelé kényszeríteni pillantásomat.

Majdnem eltátottam a számat meglepetésemben. Majdnem ugyanazt láttam, mint akkor, hónapokkal ezelőtt. A hajam már éppen olyan hosszú, mint amit akkor a tükörben láttam, jöttem rá. A ruhám is épp olyan volt, sőt, a hajam is pontosan ugyanolyan loknikban hullott alá. Fejem tetején most azonban diadém pihent, szinte pontosan ugyanolyan gyémántokkal kirakva, mint amilyenek a gyűrűn voltak.

Két lényeges különbség volt az akkori és a mostani kép között: már nem volt felhőtlenül boldog az arckifejezésem. Meglepődve konstatáltam, hogy bár megbújt némi szomorúság tekintetemben, összességében mégis szinte boldognak mondtam volna a lányt, aki a tükörből néha felém is villantotta tekintetét.

A második, sokkal nagyobb különbség azonban az volt, hogy most láttam azt is, aki mellettem állt. Damien volt az. Ez nem jelentett kifejezetten nagy meglepetést, mivel tudtam, hogy hozzá fogok menni. Azonban a boldogságot nem tudtam hová tenni.

Nem voltam boldog. Nem vártam az esküvőt. Ami azt illeti, kezdtem teljesen semlegesen viszonyulni az egészhez. Mintha csak valami olyasmi volna, amit meg kell tenni, mert ez az élet rendje. Mint például befizetni egy csekket vagy bevásárolni a hétvégére. Próbáltam valamiféle érzelmet kisajtolni magamból, de az ösztönös tiltakozáson kívül nem igazán találtam semmit. Tudtam, hogy éreznem kellett volna bizonyos dolgokat, mind Damien, mind Misha iránt, de mintha teljesen üres lettem volna belülről.

Talán nem volt ebben semmi természetfeletti. Lehet, hogy egyszerűen csak túl sok minden történt már. A folyamatos bizonytalanság és szenvedés kiölt belőlem mindent.

– Most sem mondod el, hogy mit látsz?

A hang hallatán megfordultam. Nem hallottam, amint Damien bejött a szobába. Olyan hangtalan volt, mintha eggyé vált volna az éjszakával.

– Az attól függ – feleltem. – Te elmondod, hogy mit látsz?

Mellém állt. Néhány pillanatig csak bámulta a tükör sima felületét, s arcán enyhe meglepettség látszódott.

– Pont ott…? – kérdezte mintegy önmagától.

– Hm? – kérdeztem érdeklődve.

– Téged látlak. És magamat. Abban a házban, ahol nemrég voltunk.

Döbbenten pillantottam rá. Jobbat ki se tudnánk találni, nemde? Pont abba a házba beköltözni…

Ezt meg kellett néznem a saját szememmel is. Enyhén nekidőltem Damiennek, ám a várt hatás elmaradt. Nem láttam az égvilágon semmit, csak a saját esküvőm képét. Ujjam hegyével megérintettem hát tenyerét, mire minden izma megmerevedett.

Ez azonban elég volt már ahhoz, hogy lássam azt, amit ő is.

Valóban ott voltunk, abban a házban. Ráadásul ugyanazon a teraszon is álltam. Keresztbe fontam karomat, és a távolba meredtem. Damien kilépett a teraszra, odasétált hozzám, majd hátulról átkarolt. Valamit súgott a fülembe, amit természetesen a tükör innenső oldaláról nem hallottam, ám nyilván valami kedveset vagy viccesett mondhatott, mivel elmosolyodtam, majd megfordultam, és én is átöleltem őt. Szerelmesen néztem rá, s tudtam, mi fog következni. Ajkam egyre közelebb és közelebb kerül övéhez, ő pedig még közelebb húz magához, holott előtte nem is hittem volna, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Nem akartam végignézni.

El akartam húzni tőle a kezemet, ám valamiféle, nálam hatalmasabb erő mintha egymáshoz ragasztott volna bennünket. Éppen akkor öntött el a pánik, amikor a tükörben élő Sonja megcsókolta jövendőbeli férjét, Damient. Sonja, éppen úgy, ahogyan én is tettem volna, két karját átvetette Damien vállain, s ujján megcsillant a gyémántgyűrű.

A gyűrűről visszavetülő fény egyre erősebb és erősebb lett, s végül már elviselhetetlenül vakítóvá vált. Szorosan becsuktam szememet, ám még lezárt szemhéjaimon keresztül is fizikai fájdalommal töltött el a fény közelében lenni. Mintha kívülről halottam volna magamat, amint egy fájdalommal teli, ám viszonylag halk sikolyt hallatok, majd a fény egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Amikor végre összeszedtem a bátorságomat, hogy kinyissam a szememet, alig hittem el, hogy amit magam előtt látok, az valóság.

Már nem Lucius tükrének szobájában voltunk. Elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan kerülhettünk egy széles országút kellős közepére egy jéghideg reggelen, ám abban biztos voltam, hogy nem álmodom. A hideg és a mellkasomba hasító fájdalom egyértelmű jele volt annak, hogy ébren vagyok.

Miután befejeztem a tátott szájjal bámulást, gyorsan körülnéztem, és némi megnyugvással konstatáltam, hogy Damien is ott áll mellettem, így hát nem egyedül kell kimásznom ebből az újabb képtelenségből.

Ő is épp annyira döbbentnek tűnt, mint én.

– Hogy a fenébe kerültünk ide?! – kérdezte mélységes megrökönyödéssel a hangjában.

– Egyáltalán hol a francban vagyunk? – érdeklődtem.

– Ez nem egy nagy rejtély – mondta. – Nézz körül egy kicsit.

Ismét körbenéztem. Igyekeztem valamiféle támpontot találni, ami elárulja, hogy mégis hol kötöttünk ki. Volt a távolban egy nagyobb fa, ami valamennyire ismerősnek tűnt, ám képtelen voltam beazonosítani, hogy honnan. Ebben a lelkiállapotban legalábbis biztosan nem ment volna.

– Fogalmam sincs – mondtam ingerülten.

– Ez Oroszország – felelte. –  A szülőfalum…

 

Folyt. köv.