– Csukd be a szádat, drágám, most még idétlenebbül nézel ki, mint szoktál!

Annak ellenére, hogy legszívesebben felpofoztam volna a velem szemben álló nőt, önkéntelenül is megtettem, amire kért: összeszorítottam ajkamat, amit azóta nyitva tartottam, hogy kijelentette, üzletet akar velem kötni.

– Gondolod, hogy ez kedvére való? – szólalt meg ismét a boszorkány.

– Hogy mi való kinek a kedvére? – találtam meg végre a hangomat.

– Dmitrijnek! Gondolod, hogy tetszik neki, amikor úgy nézel ki, mint valami partra vetett hal?

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy reagáljak-e arra, amit mond, vagy inkább maradjak csendben, ám végül az utóbbi mellett döntöttem, és csak az után szólaltam meg, hogy lassan elszámoltam magamban ötig.

– Miért gondolod, hogy hajlandó vagyok belemenni ebbe az egészbe?

– Van esetleg bármilyen más elképzelés a kis fejedben, hogy hogyan szerezd vissza a bátyádat?

– Tegyük fel, hogy elhiszem, hogy igazat mondasz, és tényleg visszahoznád Nicket, megszakítva minden kapcsolatot azzal a… – Elhallgattam, majd néhány másodperc múlva folytattam: – Honnan veszed, hogy ettől Damien visszamenne hozzád? Nem mintha varázslattal rá tudnád venni, hogy beléd szeressen…

– Mégis honnan veszed, hogy nem tudnám?

– Már megtetted volna, ha képes lennél rá. Ami azt jelenti, hogy úgy kell csinálnod, ahogy bármelyik másik nőnek. Hogy lehetsz benne ilyen biztos, hogy menni fog?

– Hahó, én vagyok élete szerelme!

– Csak voltál!

– Te csak egy rövidke kitérő vagy. És elfelejted, hogy egyszer már elértem, hogy belém szeressen. Mindegy is, hiszen ez már nem a te gondod, nem igaz? – mosolygott rám.

– Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam.

– Drágám, ez nem kívánságműsor. Csupán azért kínáltam fel neked a választási lehetőséget, mert épp jó kedvemben találtál.

– Igazán nagylelkű… – morogtam.

– Jóságos ég, ez a parti dögunalom! Mi ez a zene, amit játszanak? Hol vagyunk, valami temetésen?

Dana felemelte a kezét, mire a zenekar elhallgatott, és bekapcsolt az antik bútordaraboknak és díszítőelemeknek álcázott hangberendezés. Hirtelen ismerősnek tűnt a dübörgő dal.

– Ez… Lady Gaga?

– Egyszerűen zseniális az a nő! Már előre depressziós vagyok, hogy nemsokára meg fog halni. – Dana arca hirtelen felvillanyozódott. – Várjunk csak! Végül is mennyiből állna vámpírrá változtatni, nem? Micsoda fantasztikus ötlet!

– A legjobb, amit ezen az estén hallottam.

– Teljesen le vagy maradva a divattal.

– Mondja az ezeréves boszorkány. Én legalább életem nagy részét ebben az évszázadban éltem…

– Megvan már a válasz? – hagyta figyelmen kívül a vörös hajú szépség az előző gondolatomat.

– Mégis hogyan tudnám meggyőzni Damient, hogy másba vagyok szerelmes, ha az a valaki még csak szóba sem áll velem?

– Majdcsak megoldod. Ha nagyon muszáj, segítek! Na, de elég legyen ebből a szócséplésből. Halálra unom magam… Élvezd, amíg lehet! – pillantott a hátam mögé, én pedig követtem a tekintetét egészen Damienig.

Amikor visszafordultam, már nem volt ott.

Miért, ó, miért kellett Damiennek annyi évvel ezelőtt pont ebbe a boszorkába beleszeretnie? És a boszorkát sajnos szó szerint értem…

Vettem egy mély levegőt, megacéloztam magamat, majd ismét a vendégsereglet felé fordultam. Ha nem zaklatott volna fel annyira Dana, talán még el is nevettem volna magamat: a sok nagyestélyit és öltönyt viselő vámpír láthatóan azt sem tudta, mihez kezdjen magával. Mintha életképtelenné tette volna őket, hogy másféle zene lopózott be a helyiségbe. Lady Gaga – ha meg akarod döbbenteni a saját fajtádat, jegyeztem fel mentális jegyzetfüzetembe.

Ekkor Damiennek sikerült elkapnia a pillantásomat. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, én azonban csak megvontam a vállamat. Mit érdekel engem, hogy vonósnégyes húzza-e épp a talpalávalót vagy a rádió szól? A társaság nagy részét nem is ismertem.

Tekintetemmel Kate-et kezdtem keresni, de hiába: a lány eltűnt. Gondolatban már fogalmaztam is a hegyi beszédet, amit büntetésképp végig kell majd hallgatnia, ha előkerül. Mély sóhajtás kíséretében indultam el Damien felé.

Végiggondoltam a lehetőségeimet. Ha úgy teszek, ahogy Dana kéri, akkor egészen biztos, hogy örökké elveszítem Damient. Ez pedig nem olyan ár, amit hajlandó lettem volna kifizetni. Kell lennie valamilyen más megoldásnak! Elmondani természetesen nem tudtam, ebben megakadályozott Dana varázslata. De valahogyan megpróbálhatnám Damien tudomására hozni ezt az egészet… Ha eléggé ismer, talán észreveszi, hogy valami nincs rendben.

A kérdés csupán az, hogy ismer-e eléggé.

Ha a közelgő házasságkötésünket nem elsősorban a körülmények diktálták volna, minden bizonnyal erősen gondolkodóba estem volna a férjhezmenetelemmel kapcsolatban. Így azonban minden bizonytalanságom ellenére sem volt értelme azon tépelődni, hogy vajon jó ötlet-e hozzámenni. Meg kellett tennem, és kész. Így hát elhessegettem az egész gondolatkört.

Nem sokáig kellett azon agyalnom, hogyan keltsem fel Damien gyanúját. Ha ez nem válik be, akkor semmi.

– Szerelmem – simultam oda hozzá, miközben egy idősebbnek tűnő házaspárral beszélgetett.

Először csak vetett rám egy enyhén döbbent pillantást, de aztán magához karolt, és visszafordította a figyelmét a házaspárra.

– Hihetetlen érzés szerelmesnek lenni, nem igaz? Önök mióta vannak együtt? – vágtam közbe, amikor Damien épp reagálni akart volna valamire.

A férfi hápogott valamit, Damien pedig fejcsóválva elnézést kért, majd a terem sarkába terelt.

– Meg vagy te húzatva? Mennyit ittál?

Mintha az alkohol valaha is ilyen hatással lenne rám! Szinte már-már sértő volt a kérdés.

– Szeretném, ha az egész világ tudná, hogy szeretjük egymást! Hát nem csodálatos ez az egész? A parti, a vendégek, a ruhák, a zene…

Mármint, nyilván nem arra céloztam, ami most szólt. Persze valójában még ezt is ezerszer jobban élveztem, mint a hülye vonósnégyest. Nem a zenekarral volt a bajom, hanem az egész puccparádéval, amit rám kényszerítettek. Úgy éreztem, mintha szerepet kellene játszanom. És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell ismernem, hogy pocsék színésznő vagyok.

– Jól érzed magad?

Kezdtem dühös lenni. Hogy lehet, hogy még mindig nem fogta fel?! Azért széles mosollyal az arcomon tovább folytattam:

– Hát persze, szívem! Nem is tudok elképzelni ennél varázslatosabbat!

Szinte hallottam, ahogy dolgoznak a fogaskerekek az agyában. Hirtelen mintha minden a helyére kattant volna. Gyors csókot nyomott a számra, majd utasított, hogy ne mozduljak. Nem sokkal később Luciusszal az oldalán tért vissza.

Elkezdtek kiterelni, ám többen is csodálkozva megállítottak bennünket azt kérdezve, hogy hova megyünk. Lucius erre azonnal rávágta, hogy az ifjú pár különleges produkcióval akarja őket elkápráztatni, mire én kissé zavarodott, ám ennek ellenére széles mosollyal bólogattam.

– Mi van?! – csattantam fel, amikor hallótávolságon kívül értünk a bálteremtől.

– Valamit mondanom kellett – vonta meg a vállát Lucius.

– Nem vagyok előadóművész!

– Sonja… – szólt közbe halkan Damien.

– Táncolni azért csak tudsz! – vetette oda Lucius, amikor beléptünk a dolgozószobájába.

– Nem mintha lenne koreográfiánk… – füstölögtem tovább.

– Tiszta szerencse, hogy van itt valaki, aki képes az érzelemátvitelre. Majd elragadtatod őket!

– Fizikai kontaktus kell hozzá. És mélyen a szemükbe kell néznem.

– Azt hittem, gyakorolsz – villantott rám egy ragyogó mosolyt házigazdánk.

Hangos sóhajtással levetődtem az egyik karosszékbe.

– Nem állítanám, hogy én vagyok az évszázad tehetsége…

– Valamit akkor is csinálnunk kell. Ezek protokollesemények. Ha megsértjük őket, az a lehető legváratlanabb pillanatban okozhat majd kellemetlenséget – jelentette ki Damien, majd közvetlenül hozzám fordult: – Megvan még az a ruha, amit Oroszországból hoztunk?

– Igen, ott van a szobámban – feleltem döbbenten.

Damien bólintott egyet, Lucius pedig szólt az egyik szobalánynak, hogy hozza ide a ruhát. Ezután visszafordultak hozzám.

– Mi folyik itt? – kérdezte Damien.

El akartam mondani mindent, ám amikor szólásra nyitottam a számat, valahogy ez csúszott ki rajta:

– Nem tudom, mire gondolsz.

Még a vállamat is megvontam a hatás kedvéért.

– Senki sem fog itt meghallani minket, Sonja.

Nevem hallatára felkaptam a fejemet, és a szemébe néztem. Reménykedtem benne, hogy pillantásommal talán elmondhatok valamit, amire szavakkal képtelen vagyok, ám természetesen nem jutottunk sokra azzal, hogy farkasszemet néztünk egymással.

– Nincs mit mondanom – feleltem végül.

– Biztos vagy? – kérdezte Lucius összehúzott szemekkel. Amikor ismét bólintottam, Damienre nézett. – Lehet, hogy csak a paranoiád.

– Nagyon vicces – vágta rá Damien. – Tudom, hogy igazam van!

– Nem látok semmit. Tudnám, ha valami történt volna.

– Oké. Hadd bizonyítsam be!

Odalépett hozzám, majd letérdelt elém.

– Sonja, szeretsz engem?

Tudtam, hogy eljött a pillanat. Ha most nem sikerül meggyőznöm Luciust, akkor soha. Ideges pillantást vetettem rá, majd visszanéztem Damienre.

– Te vagy életem szerelme – feleltem ártatlan mosollyal az ajkamon. – Már amikor először megláttalak, akkor is tudtam, hogy egymásnak teremtettek minket. Te vagy a…

– Elég! – állított le Damien. – Szerintem ez már mindkettőnknek fáj…

Nem feleltem, csupán erőteljesen kifújtam az ömlengéshez vett mély levegő maradékát.

– Jó, ez tényleg fura volt – emelte fel Lucius a kezét. – De mégis mit gondolsz, mi történt?

– Csak egyetlen dolog lehetett… Varázslat.

– Az tényleg megmagyarázná, hogy miért nem tudok róla semmit.

Ebben a pillanatban kopogást hallottunk, majd néhány másodpercen belül belépett a szobalány. Kezében ott pompázott a gyönyörű, 18. századi ruha.

– Megyek, felkonferállak benneteket – sóhajtott Lucius, majd a szobalányt maga előtt terelgetve magunkra hagyott bennünket.

Damien odahajolt hozzám, és ujjait a csuklómra kulcsolva felhúzott magához.

– Kiderítem, mi ez – mondta. – És közösen megoldjuk.

Kezébe vette az arcomat, majd lágyan az enyémhez érintette ajkát. Csókja pillekönnyű volt, mintha csak gondolatban történt volna, szinte alig éreztem a nyomát. Szerettem volna hozzábújni, szép lassan kigombolni az ingét, majd hagyni, hogy a földre hulljon.

Tudtam, hogy csupán menekülés lett volna a problémák elől, legszívesebben mégis azonnal fejest ugrottam volna az áldott ürességbe. Damien olyan volt számomra, mint valami drog – magasra repített, hogy aztán arccal a földre érkezzek. Az ütközés fájdalmas volt, sőt, mintha minden egyes alkalommal egy kicsit jobban fájt volna. Talán azért, mert okosabb is lehettem volna. Mert nem kellett volna kétszer, háromszor, négyszer, ezerszer is ugyanabba a verembe esnem. Önként és dalolva sétáltam a vesztembe.

– Köszönöm – néztem fel rá végül, miután lebeszéltem magamat arról, hogy leszaggassam róla a ruhát.

– Hagyom, hogy átöltözz – eresztett meg egy félmosolyt. – Szerencsére nekem nem kell. Nem engem fognak nézni.

Lehet, hogy bóknak szánta, amit mondott, de ezzel sikerült elérnie, hogy idegességem a tetőfokára hágjon.

– Mit fogunk egyáltalán csinálni? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Táncolunk – vonta meg a vállát.

– Hatalmas produkció lesz…

– Az lesz – bólintott. – Majd gondoskodsz róla.

– Mi van, ha nem megy?

– Ha nem megy – felelt a kérdésemre azonnal, mintha csak számított volna a tiltakozásomra –, akkor majd bízunk benne, hogy elég lesz, hogy ott vagyunk. De ne aggódj, biztos, hogy ők is azonnal látni fogják, hogy egymásnak teremtettek bennünket, és te vagy életem szerelme…

Hirtelen minden aggodalmam elpárolgott, és hangos nevetésben törtem ki. Damien gúnyos hangon utánozta a kis produkciómat, amivel felhívtam magamra a figyelmét. Régen talán megsértődtem volna. Úgy gondoltam volna, hogy azért gúnyolódik, mert az igazságnak még csak a magja sincs meg abban, amit mond. Most már tudtam, hogy nem erről van szó.

– Menj, hadd öltözzek át!

Amikor kiment, visszaroskadtam a karosszékbe, ahol eddig ültem. Szükségem volt még néhány másodpercre, hogy összeszedjem magamat. Ezután odaléptem az ajtó mellett álló székhez, kibújtam a ruhából, ami rajtam volt, és magamra öltöttem a gyönyörű ruhakölteményt, amit egyfajta szuvenírként megtarthattam Oroszországi utunkat követően.

Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz majd ismét ezt a ruhát viselni, azonban meglepő módon nem töltött el semmilyen érzelem. Alapvetően szentimentális természetű vagyok: gyakran hosszú-hosszú percekig merengek bizonyos tárgyak látták; amikor visszamegyek egy olyan helyre, amihez mély érzelmek fűznek, hosszasan álldogálok, némán, szinte földbe gyökerezett lábbal, és hagyom, hogy magukkal sodorjanak az emlékek.

Most azonban semmi. Talán többet változtam, mint gondoltam volna.

Mintha hirtelen az egész csupán játéknak tűnt volna. Táncolni egy teremnyi vadidegen vámpír előtt. Hozzámenni Damienhez. Megadni Danának, amit akar, hogy visszaszerezzem Nicket. Egy játék, valódi tétek nélkül. Hiszen lehetetlen, hogy bármi visszafordíthatatlan történjen, nem igaz?

Odasétáltam az ajtóhoz, vettem egy mély levegőt, majd kiléptem a folyosóra. Damien már ott várt. Rámosolyogtam, mire félszegen visszamosolygott. Sosem tudtam igazán, mihez kezdjek vele, amikor nem a megszokott önző, lekezelő stílusát hozta. Mindig összezavart, amikor ilyen kisfiús és kedves volt. Valószínűleg pont ezekért a pillanatokért kellett volna élnem. Azt kellett volna mondanom, hogy ezekért a pillanatokért éri meg. De hazugság lett volna, ha ezt mondom. Valamilyen mazochizmushoz közel álló okból kifolyólag ugyanannyit jelentett számomra az összes öntelt és önző megnyilvánulása is.

– Eszembe jutott valami – fordultam hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Amikor kérdőn felhúzta a szemöldökét, folytattam: – Nagyon szoros kapcsolat fűz minket a teremtőnkhöz. Meg lehet ezt egyáltalán szakítani valahogy?

– Máris meguntál? – kérdezte vigyorogva.

– Nem rólam van szó – feleltem egy aprócska, kissé szomorkás mosoly kíséretében.

– Nem is tudom… Nem hiszem. Nem hallottam még ilyesmiről.

– Nincs esetleg valamilyen varázsige, ami segíthet?

– Hirtelen nagyon érdekelni kezdett a varázslat…

– Hát, ennek nyilván az az oka, hogy hirtelen tudomást szereztem róla – vontam meg a vállamat, majd hirtelen hozzátettem: – …szerelmem.

Különös pillantást vetett rám, ám ekkor kitárult a bálterembe vezető kétszárnyas ajtó, és felcsendült a zene. Ugyanaz a dallam, amire akkor, ott táncoltunk. Oroszországban valamilyen vonós hangszeren játszották, most viszont zongoraszó lopózott a terem minden zugába. Odafordultam Damienhez, aki csak mosolygott, majd a kinyújtotta a kezét. Miután ráhelyeztem a sajátomat, bevezetett a terembe.

A tömeg kettévált, és odaengedett bennünket a helyiség közepére. A szemem sarkából megpillantottam Kate-et, ami valamelyest megnyugtatott. Mindez azonban csupán valahol az agyam és a szívem hátsó felében történt. Leginkább az foglalt le, hogy megakadályozzam a remegést, amit Damien közelsége, a számtalan szempár, illetve a hirtelen, mellbevágó felismerés okozott: ez nem játék. Ebből az egészből az égvilágon semmi sem játék.

Belenéztem Damien szemébe, jelezve, hogy készen állok, mire ő alig láthatóan biccentett egyet. Az egyik pillanatban még ott álltunk egymással szemben, mintha csak két idegen lennénk, akiket valamilyen különös okból kifolyólag egymás mellé vetett a sors – végső soron ezek is voltunk, nem igaz? –, a következőben pedig már táncoltunk. Biztos kézzel vezetett, így koncentrálhattam a feladatomra.

Merthogy életünk minden egyes gyönyörű dallamának volt valamilyen mellékzöngéje. Mindig volt valami, amit helyre kellett hozni vagy meg kellett előzni, valaki, akit meg kellett menteni. Sosem csak kettőnkről szólt a dolog, hiába hittem azt, hogy így van. Most, utólag már láttam, hogy milyen áldott állapot is volt a tudatlanságban élni.

Elmosolyodtam, ám ez is csak a színjáték része volt, hiába húzódott mögötte valódi érzelem. Egyetlen pillanatra megborzongtam, mert tudtam, mit kell tennem. Hagynom kell, hogy Damien érzelmei átfolyjanak rajtam. Abban sem voltam biztos, hogy a sajátjaimat el tudom viselni, fel tudom dolgozni, túl tudom egyáltalán élni, nemhogy másét. Azonban meglehetősen biztos voltam abban, hogy így könnyebben el tudom hitetni másokkal, hogy mennyire elragadónak találják ezt a kis rögtönzött táncot.

Legszívesebben lehunytam volna a szememet, és vártam volna, hogy végre vége legyen. De nem szakíthattam meg Damiennel a szemkontaktust. Ujjvégeim bizseregtek, ahol hozzáértem az elegánsan szabott öltönyhöz. Nagyszerűen állt rajta, mintha csak ráöntötték volna, de ez nem ő volt. Az én Damienem nem összefogott hajjal, öltöny-ing-nyakkendő kombinációban parádézik egy ostoba bálon. Az én Damienem bőrdzsekiben valamilyen puccos sportkocsit vezetve száguld a következő parti helyszínére. Mégis, valahogy mindkét kép torzítottnak tűnt. Mintha egyik sem ő lett volna, mégis mindkettőt igaznak tetszett. Talán én is ugyanilyen voltam. Egyszer szelíd, máskor vad. Néha ésszerű és logikus, máskor pedig meggondolatlan és vakmerő.

Damien érzelmei csordultig töltöttek. Legszívesebben elmenekültem volna. Nem voltam benne teljesen biztos, hogyan is kell kiterjeszteni ezeket az érzelmeket, de minden, amivel próbálkozhattam, túlságosan intimnek tűnt. Mintha a lelkem legbelső, titkos zugába kellett volna beengednem ezeket az embereket. És nem akartam. Nagyon nem. De talán pont ez volt a nehézség, amelyen felül kellett kerekednem.

Vettem egy nagy levegőt, és megnyitottam a szívemet. Nem igazán tudok jobb szót arra, ami történt, mert tényleg úgy éreztem, mintha kinyitottam volna egy kaput, és minden, ami egykor odabent lakozott, most hirtelen kiömlött volna a terembe. Leginkább egy aranyszínű fényforráshoz tudnám hasonlítani, ami beragyogja a helyiséget.

Hirtelen halk sóhajtásokat hallottam. És ugyanebben a pillanatban megremegtem. Már nem tartott sokáig a tánc. Megfeszített izmokkal tovább mosolyogtam, és nem engedtem, hogy az a bizonyos átjáró bezáródjon. Egészen az utolsó pillanatig nyitva tartottam, sőt, még talán egy kicsit tovább is.

Amikor elhalt az utolsó hang is, elszakítottam a tekintetemet Damienétől, és éreztem, hogy elszökik az erőm. Majdnem összerogytam. Még szerencse, hogy jövendőbelim ott volt mellettem, és elkapott. Az egész olyan volt, mintha a műsor része lenne, így a közönség tapsviharban tört ki.

Erőtlenül mosolyogtam, miközben hagytam, hogy Damien kivezessen a teremből. Katasztrófa elhárítva. Hurrá! Vajon miért nem töltött el boldogsággal a tudat?

– Hagyom, hogy átöltözz – mondta kedvesen Damien, amikor odaértünk teremtőjének dolgozószobájához.

Még egy gyengéd csókot is nyomott a homlokomra. Enyhe fejcsóválással, ám halovány mosollyal az arcomon léptem be a nálam legalább háromszor magasabb helyiségbe. Remegő kézzel becsuktam magam mögött a hatalmas ajtót. Lehunytam a szememet, ám hirtelen lépteket hallottam a hátam mögött, így azonnal harcra készen fordultam meg.

A lehető legmegdöbbentőbb teremtménnyel találtam magamat szemben.

Egy fiatal nő volt, nálam legfeljebb öt-hat évvel idősebb. Szögegyenes, mézszőke haja a válláig ért, és makulátlan, fehér kosztümöt viselt. Nagyon is úgy nézett ki, mint…

– Mit keres itt egy angyal? – kérdeztem gyanakvó hangon.

Nevetése olyan volt, mintha aprócska csengettyűket szólaltattak volna meg.

– Ne butáskodj már! – felelte mosolyogva.

Ha nem angyal volt, akkor fogalmam sem volt, hogy mégis miféle fajhoz tartozhatott. Nem voltam benne biztos, hogy el tudnám viselni, ha még egy ismeretlen dologgal szembe kellene néznem.

– Akkor? – folytattam a kérdezősködést összehúzott szemmel.

– A bátyám helyett jöttem. Ha minden igaz, már találkoztál vele Oroszországban.

– Alexander húga? – esett le az állam.

– Catherine, szolgálatára – hajolt meg mély, teátrális mozdulattal.

– Catherine? És Alexander… Na ne mondd, hogy ti voltatok Nagy Katalin és Nagy Sándor! – nevettem fel.

Sokkal természetesebben éreztem magamat Catherine társaságában, mint Alexanderében. Nagyon is kedveltem az utóbbit, ám ez az átható kék tekintetű fiatal nő mintha a barátnőm lett volna.

Hirtelen megértettem, milyen veszélyes lehet.

– Sosem állítanék ilyesmit – felelte somolyogva.

– Minek köszönhetem ezt a megtisztelő látogatást? – fordítottam komolyra a szót.

– Kezdem érteni, miért kedvel a bátyám. Nem kerülgeted a forró kását…

– Általában nem igazán van rá időm.

Erre aztán ismét felnevetett. Képtelen voltam legyűrni az érzést, hogy egyéb körülmények között tényleg jó barátnőkké válhatnánk.

– Azért jöttem, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene.

– Nem igazán értem…

– Nem véletlenül küldtünk vissza benneteket Oroszországba.

– Mármint engem és Damient? – Erre komor arckifejezéssel bólintott egyet, úgyhogy merészen folytattam: – Na igen, azt azóta sem értem. Ha esetleg lennél oly kedves, és felvilágosítanál…

Érdekes módon, míg Alexandert magáztam, Chaterine-nel automatikusan tegeztük egymást. Lehet, hogy az is közrejátszott, hogy vele nem a 18. században találkoztam, hanem jóval később.

– Azért, hogy megfelelő környezetet biztosítsunk nektek. Damiennek arra, hogy megszabaduljon a kételyeitől, neked pedig arra, hogy ismét fellángoljon az iránta érzett szerelmed.

– Az előbb azt mondtam, nem igazán értem. Most viszont már teljesen összezavarodtam. Mégis miért fontos, hogyan alakul az én szerelmi életemhez?

– Attól tartok, a világ sorsa függ tőle.

Képtelen voltam visszatartani, kipukkadt belőlem a nevetés. Catherine továbbra is komoly arckifejezéssel nézett vissza rám.

– Kétlem, hogy az én párkapcsolatomnak bármi köze lenne a világ sorsához – jelentettem ki, amikor végre sikerült levegőhöz jutnom.

– Tudhatnád, hogy az Idő Urának gyermekei nem játszadoznak! Sokkal fontosabb dolgom is van, minthogy holmi közönséges halandók életével foglalkozzak. Nem vagyok a szerelem istennője, hogy…

– A szerelem istennője létezik? – vágtam a szavába elkerekedett szemmel.

– Komolyan? Ezt gondolod a legfontosabbnak a mondandómból?

– Nekem elég érdekes ténynek tűnt – vontam meg a vállamat tettetett közömbösséggel. – Tudod, én csak egy halandó vagyok.

– Nem állt szándékomban megsérteni az érzelmeidet – hökkent meg. Egy röpke pillanat után vissza is váltott lehengerlően őszinte stílusához. – Számomra körülbelül annyinak tűnik a te életed, mint neked egy kérészé.

Milyen költői, egy rovarhoz hasonlítgat.

– Hiszen vámpír vagyok!

– Ti halhatatlanok – formált idézőjelet ujjaival a levegőben – olyan édesek tudtok lenni!

– Nem akarok erről többet tudni, igaz?

Válaszképpen csupán mosolyogva megrázta a fejét.

– Oké. Kérlek, világosíts fel: mégis mi köze az én szerelmi életemnek a világ sorsához?

– Olyan erők lendültek mozgásba, amelyek számodra felfoghatatlannak tűnnének. Éppen ezért nem tudom részletekbe menően elmagyarázni. Abban viszont biztos lehetsz, hogy ha ő elbukik, mind a pokol tüzében fogunk égni.

– Ő? Mármint Damien?

Catherine hirtelen megmerevedett, tekintete üvegessé vált.

– Catherine! Catherine!

– Mennem kell! Már így is túl sok időt töltöttem el itt. Egy dolgot jegyezz meg: nem hagyhatod, hogy elbukjon!

– De ki?!

– Az angyal.

A következő pillanatban a gyönyörű nő eltűnt, mintha az egészet csupán álmodtam volna.

Egy hosszú percig néma csendben álltam, és arra a helyre meredtem, ahol legutóbb láttam az Idő Urának lányát.

Azt akarja, hogy Damiennel legyek, és ezáltal megakadályozzam, hogy Misha elbukjon? Mégis miről beszélt? Kezdtem rájönni, hogy soha, de soha nem fogom megérteni ezeket a magasabb rendű lényeket. Mishát is szinte lehetetlennek tűnt kiismerni, hát még valakit, aki ennyi hatalommal bír…

Kopogás törte meg a csendet. A bebocsátást kérő nem várta meg, míg kiszólok, azonnal nyílt is az ajtó. Damien dugta be a fejét rajta.

– Kész vagy? – szólalt meg rögtön, még mielőtt megláthatott volna.

– Kész? Mi? – kérdeztem vissza kótyagosan.

– Még át sem öltöztél? – lépett be döbbenten, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Különös csillogásra lettem figyelmes Damien tekintetében, amikor közelebb ért hozzám.

– Mi a baj?

– Vége az estélynek. Kaptunk egy meghívást, aminek… muszáj eleget tennünk – fintorodott el.

– Miről beszélsz?

– Caim.

– Mi?

– Nem mi, hanem ki. Ő a mi… urunk.

– A mi urunk… Úgy érted, hogy ő uralja Észak-Amerikát?! – kérdeztem megrökönyödve.

Ez az este egyre jobb lesz…

– Honnan tudsz róla? – pillantott rám enyhe döbbenettel a tekintetében. Nem válaszoltam, csupán megvontam a vállamat, mire Damien legyintett egyet, mintha el akarná hessegetni a kérdést. – Látni akar bennünket. Reménykedtem benne, hogy nem jut el hozzá a hírünk, hogy nem foglalkozik majd velünk, de úgy tűnik, hiába…

Gondolataimba mélyedve elkezdtem lehúzni magamról a ruhát. Damien hirtelen elfordult, mire megmerevedtem.

– Hirtelen zavar a meztelenség, vagy mi?

– Ezt semmiképpen sem állítanám – válaszolta, ám még mindig nem fordult vissza hozzám.

– Akkor inkább tedd meg nekem azt a szívességet, hogy visszaviszed Kate-et a szobájába. Nem akarom, hogy baja essen, de természetesen az sem opció, hogy szabadon kószáljon a kastélyban. Legalábbis egyelőre nem.

– Rendben – biccentett hátra a válla felett Damien.

Mire átöltöztem és összeszedtem magamat lelkiekben, jövendőbelim visszakísérte a fogva tartott vámpírvadászunkat az emeletre. Nem sokkal később mindannyian beszálltunk Lucius egyik limuzinjába, mivel a fiúk úgy gondolták, hogy ha az ember egy egész (vagyis, esetünkben inkább csak egy fél) kontinens urához készül látogatóba, akkor azt stílusosan kell tenni.

Lucius és Damien végig fenntartották azt a felületes csevegést, ami annyira jól ment nekik. Vajon én is képesek leszek rá több száz évesen?, morfondíroztam. Jelenleg ugyanis leginkább az „Elefánt a porcelánboltban” című darabot tudtam a leghatásosabban előadni.

A körülbelül negyvenöt perces út folyamán végig kifelé bámultam. Időközben az eső is rákezdett. Van abban valami, amikor bentről figyeled a természeti erők játékát. Még ha a bent most nem is egy házat jelentett, és a természeti erő csupán a gyengéden kopogó eső volt. Élveztem. Békés volt.

Azt kérdezed, sejtettem-e, mi fog következni. Hogy megéreztem-e bármit is abból, ami ezek után következett. Persze, hogy ezt teszed, hiszen ez a legismertebb a történetből. Még ha a valódi megértéshez a teljességen át is vezet az út, erről mindenki hallott. Nem. Fogalmam sem volt róla.

Caim egy hatalmas, fényűző luxusvillában lakott. Vagy talán csak ott székelt. Ki tudja. Valamiért úgy sejtettem, hogy a modern, színes fényekkel kivilágított épület mellett kell, hogy legyen egy ősrégi otthona is. Valami, ami emlékezteti a gyökereire. Úgy tippeltem, a mennyországra ismerhetnék benne.

– Megérkeztünk – fordult oda hozzám Damien.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy „Magamtól is rájöttem!”, de volt valami a hangjában, amitől inkább visszanyeltem a pimasz reakciómat. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy mi az a furcsaság, ami így megváltoztatta jövendőbelim hangját. Hirtelen világosodtam meg: félelem. Damien félt Caimtól.

A sofőr begurult az egyre nagyobbnak tűnő villa betonnal fedett udvarára, és megállt az ajtó előtt. Egy szürke-vörös egyenruhába öltözött vámpír odalépett a limuzinhoz, majd elegáns mozdulattal kinyitotta az ajtót.

Hamarosan már odabent lépdeltünk. Minden helyiség, amelyen keresztülvezettek, tele volt modern művészeti tárgyakkal. Szobrok, vázák, festmények, fényképek… Mégis, valahogy üresnek hatott az egész. Talán azért, mert leginkább egy múzeumhoz hasonlított. Rengeteg üres tér és néhány ízlésesen elhelyezett – kiállított – tárgy.

Egy dísztelen, fehér ajtó előtt megállítottak egy pillanatra. Nem kellett sokáig várakoznunk. Épp oda akartam súgni valamit Damiennek, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.

A végeláthatatlannak tetsző terem tele volt emberrel. Vagyis, ha egész pontosan akarok fogalmazni, vámpírral. Nem hittem, hogy túl sok ember időzött volna ilyen társaságban. Az eddig végigjárt termek után szinte fojtogatónak tűnt ez a hely.

És ekkor megpillantottam őt. Caim. Gyakorlatilag egy trónon ült, amely egy-két lépcsőfokkal ellátott dobogón állt. Ruhái egyszerűek voltak, ám már a tartásából is sütött felsőbbrendűségi tudata. Damien eddigi viselkedéséből ítélve minden oka meg is volt arra, hogy így érezzen.

A legkülönösebb azonban mégsem ez volt benne. Közelebb lépve végre tüzetesebben is szemügyre vehettem a vámpírurat. Hiába tudtam, hogy több ezer éves, mégis fiatalnak láttam. És nem csak azért, mert úgy nézett ki, mint aki a harmincas évei elején jár.  Volt benne valami… Mintha egyfajta energia szivárgott volna belőle, amely bármit elhitetett a rápillantókkal, amit csak Caim akart.

– Lucius! – állt fel tárt karokkal.

A megszólított csupán egy kurta meghajlással reagált. Ezután Damienen volt a sor, és bár tudtam, hogy mekkora erőfeszítéssel járhat számára, hogy büszkeségét félretéve leutánozza teremtője mozdulatait, az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

– Sonja Sinclair – mosolyodott el Észak-Amerika valódi ura.

Egy pillanatra úgy megdöbbentem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Azóta nem hallottam a vezetéknevemet, hogy elhagytam Európát. Próbáltam rájönni, hogy mit is kellene tennem. Pukedlizzek tán? Hajoljak meg úgy, ahogyan vámpír felmenőim? Valahogy minden ilyesmi túlságosan művinek tűnt volna. Mintha csupán egy színjátékot játszanék. Számomra nagyon is egyértelműnek tűnt, hogy Caim nincs odáig a színdarabokért, a rossz színésznők pedig karóval a szívükben végzik. Így hát továbbra is kővé dermedve, tágra nyílt szemmel álltam.

– Híred megelőzött, bár úgy látom, nem téged szolgáltak a pletykák. Bölcsességed beragyogja a termet – játszott a nevemmel.

– Örömömre szolgál – nyögtem végül.

Azt nem fejtettem ki, hogy pontosan mi is biztosított számomra ilyen pozitív érzelmeket.

– Helyes, nagyon helyes – bólintott.

– Fenséges uram, ha szabadna… – szólalt meg Lucius, ám Caim egyetlen mozdulattal leintette.

– Szeretnélek közelebbről is… megismerni – folytatta a vámpírúr engem bámulva, mintha mi sem történt volna.

– Mi? – hördült fel Damien.

Caim villámgyorsan a mellettem álló vámpír felé fordította tekintetét.

– Hogyan, kérlek?

Damien egyfajta vicsorgásfélét produkált; szemfogain megcsillant a fény. Végül hatalmas önuralomról tanúbizonyságot téve elfordította a fejét. Csupán egy halk, szinte alig hallható morgás tört fel a mellkasából, ám végül az is elhalt.

Nem maradt más hátra, mint engedelmeskedni Caim intésének, és odamenni hozzá. Mintha ólomból lettek volna a lábaim, vagy éppen betonból kellett volna kiszabadítanom magamat: nehézkes mozdulatokkal indultam meg felé.

Minél közelebb értem, annál élesebben bontakoztak ki a vonásai: arca finom metszésű volt, haja éjfekete. Világoszöld szeme és porcelánfehér bőre éles kontrasztot alkotott sötét hajkoronájával. Első pillantásra csupán egy filmsztár kinézetével vetekedhető fiatalt látott az ember, ám a szemébe pillantva…

Tekintete összezavart. Évezredek bölcsessége mellett ott ragyogott benne az örök fiatalság vakmerősége is. Olyasfajta szempár volt ez, amelyet legszívesebben a világ végére is követnél. Bármit, csak boldoggá tehesd őt…

Megráztam a fejemet. Tudtam, hogy ez csak a vámpírbűbája. Nem engedhettem meg magamnak, hogy túlságosan a hatása alá kerüljek. Csakis a gyengeség jeleként értelmezhetné, hiszen mások képesek teljesen normálisan, sőt, ellenségesen viselkedni vele.

– Gyere közelebb! – utasított, amikor megálltam néhány lépésnyire tőle.

Engedelmeskedtem. Hirtelen megragadta a kezemet. Lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett, mintha csak mindenestül be akarna szippantani. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a megértés szikrája csillant benne.

– Érzelmek? – kérdezte enyhén gúnyos hangsúllyal. – Nem a leghasznosabb adottság…

– Nekem mondod? – motyogtam automatikusan.

Amikor rádöbbentem, mit is mondtam, tágra nyílt szemmel, riadtan néztem fel rá. Egy hosszú pillanatig rám meredt, ám képtelen voltam bármit is kiolvasni a tekintetéből. Végül szemfogait megvillantva elmosolyodott.

– Tetszel nekem – jelentette ki. – De azt hiszem, sokkal érdekesebb lennél, sőt, igazán sokra vihetnéd, ha megszabadulnál ezektől a… visszahúzó erőktől.

Damien egyetlen másodperccel korábban értette meg, mint én. Felüvöltött, és biztos voltam benne – bár neki háttal állva nem láthattam –, hogy megindul felénk.

Aztán én is megértettem, de persze akkor már túl késő volt. Nem mintha egyébként olyan sokat tudtam volna tenni ellene. A vámpírúr sokkal hatalmasabb volt nálam. Még hármunk összesített ereje sem érhetett volna az ő hatalmának közelébe.

Elöntöttek az érzelmek. Úgy kavarogtak bennem, mint a havas tájat rejtő üveggömböcskékben szoktak a hópelyhek. Megremegtem. Caim ujjai hirtelen iszonyatosan forrónak tűntek a csuklómon.

A másodperc törtrészére az elviselhetetlenségig fokozódott az összekuszálódott érzelmeim okozta fájdalom.

Aztán hirtelen elmúlt. Mintha Caim elzárta volna az érzelmeimet átengedő gátat.

Nem maradt semmi.

Folyt. köv.