A szobában sötétség honolt. A behúzott függöny szélénél beszökő nap sugara halovány ragyogásba vonta a helyiséget, s ez számomra éppen elég volt ahhoz, hogy tisztán lássak. Nem mintha teljes sötétségben bármilyen problémám lenne a tájékozódással.

Vámpír vagyok.

Teljesen egyedül feküdtem a franciaágyon. Kezemet végigfuttattam az ágy másik oldalán lévő, érintetlennek tűnő ágyneműn. Vajon az egész csupán egy álom volt? Damien még mindig Oroszországban van Danával? És az elmém csak azért gyártotta ezt az egész „Dana boszorkány” teóriát meg az egész időutazós dolgot, hogy könnyebben fel tudjam dolgozni Damien örök szerelme felé irányuló negatív érzelmeimet?

Felkeltem az ágyból, és a szoba közepére sétáltam. Minden éppen ugyanolyan volt, mint akkor, amikor utoljára jártam Damien lakásában – vagy akkor, amikor emlékeim szerint utoljára itt voltam és – hitem szerint örökre – elhagytam őt. Szinte éreztem, amint a sötétség a szívem köré fonja ujjait. Odaléptem a szekrényhez, amelynek a fiókjában Damien a Danáról készült képet őrizte. Térdre ereszkedtem, majd kihúztam a fiókot: csupán papírok hevertek egymás hegyén-hátán, fényképet nem láttam.

Kezemet a szívemhez húztam, majd kényszerítettem magamat, hogy lassú, mély lélegzeteket vegyek. Nem csak egy álom volt. Nem csak egy álom volt. Nem csak egy álom volt. A szavak egymás után, katonás rendben követték egymást, s ide-oda zakatoltak a fejemben. Még egyszer körülnéztem a szobában. Ezúttal megakadt a szemem valamin, amit előző alkalommal mintha nem akartam volna észrevenni. Felkeltem és az ablakkal szemközti polchoz mentem.

Kezembe vettem az apró kristályokkal díszített, fekete képkeretet, amely eddig a polc jobb oldalán pihent. A képen egy férfi és egy nő volt. A nő a fényképezőgép lencséjébe nézett, a férfi pedig a nőt figyelte. Én voltam az. És Damien.

Nem csak egy álom volt.

A keretet még én vettem. Ajándékba akartam adni Damiennek. Nem volt semmilyen jeles alkalom, egyszerűen csak megtetszett és jó ötletnek tűnt… Egy közös kép. Ha akkor készítettünk volna egy képet, akkor valószínűleg fordított lett volna a felállás: én nézek epekedve Damienre, míg ő nemtörődöm arckifejezéssel bámul a kamerába. Na igen, sok minden változott azóta.

Azaz, egy valami tulajdonképpen mégsem: együtt voltunk. Ismét. Azonban ez most más volt, mint eddig. Mindkettőnk számára. Kapcsolatunk dinamikáját eddig az alá-fölérendeltség jellemezte: vagy ő nem volt hajlandó szívét-lelkét beleadni a kapcsolatba (ezen a kifejezésen Damien jót nevetne… szívét-lelkét… mintha egy vámpír rendelkezne ilyesmivel…), vagy pedig én próbáltam meg minden áron egy bizonyos távolságot megtartani érzelmileg. Ez a mostani dolog viszont mindkettőnk számára új volt. Nehéz volt partnerként kezelni a másikat ennyi idő után. És nehéz volt nem azt feltételezni, hogy valójában semmi sem változott.

A kép, ami a keretben volt, nemrég készült. Úgy éreztem, mintha folyamatosan csak összejövetelekre járnék azóta, hogy visszajöttünk Oroszországból. Maga Lucius is gyanúsan sok estélyt rendezett. Az egyik ilyen este készült a kép. Semmi extra, még csak túlságosan jól sem sikerült, ám Damiennek valamiért sokat jelentett.

Visszatettem a képet a polcra, aztán átsétáltam a nappaliba. Az erkélyajtó nyitva volt, s kint egy magas, feketébe öltözött alak állt. Az alattunk elterülő várost kémlelte. A lemenő nap narancssárga ragyogásba vonta az épületeket. Lenyűgöző látvány volt. Kiléptem az erkélyre, és megálltam mögötte.

– Nem tudsz aludni? – fordult felém.

– Nem… csak valami miatt felébredtem – motyogtam.

– Gyere ide – mondta, majd megfogta a kezemet, és magához húzott.

Szememben könny gyűlt össze, s igencsak erősen kellett küzdenem, hogy ne csorduljon ki.

– Megint a kételyek? – kérdezte halkan.

– Sajnálom, Damien – hajtottam le a fejemet.

– Nem a te hibád – simogatta meg a hajamat. – Az a rohadt tükör az oka… Összezavarja a gondolataidat.

Néha nem tudom, hogy mi valós és mi álom. Mióta visszatértünk a múltbéli Oroszországból, folyamatosan kételyek gyötörnek. Lucius és Damien szerint az időutazás és a tükör használatának utóhatásai, én viszont egyre inkább úgy gondolom, hogy kezdek megőrülni.

Ismét előtörtek a meneküléssel kapcsolatos gondolataim. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell vallanom, hogy nem vagyok az a hősies típus, aki szemében a teljes bizonyság fényével beleveti magát az események sodrásába, hogy irányítójává váljon a körülötte lévő dolognak. Engem inkább csak sodor magával a sors. És ha szerencsém van és jókor, jó helyen eszmélek rá arra, hogy tehetek valamit, akkor találok magamban elég bátorságot ahhoz, hogy megmozduljak egyáltalán.

– Jól vagyok – bontakoztam ki Damien öleléséből.

– Nem, nem vagy jól – kapta el a csuklómat. – Ez hányadik alkalom is a héten? A negyedik? És még csak péntek van…

– De nem akármilyen péntek – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, s meglepetten vettem észre, hogy a műmosoly lassacskán valódivá válik.

– Igaz – jelent meg egy félmosoly az arcán. – Remélem, minden jól megy majd.

– Persze, hogy jól fog, mégis mi történhetne? – kérdeztem tettetett könnyedséggel, amelyre azért volt szükség, mert nem igazán jutott eszembe egyetlen mérföldkő sem a kapcsolatunkban, ami jól alakult volna.

– Hát, a lánykérés nem igazán a terv szerint ment… – motyogta Damien az ujjaimmal babrálva.

– Ne gondolkozz ilyeneken – nyomtam egy puszit az arcára. – Minden szuper lesz. Ha esetleg valami mégis történne… megbirkózunk vele, ahogyan eddig is.

– Most legalább itt vagyunk egymásnak – nézett rám különös tekintettel.

– Igen – helyeseltem.

Nem igazán tudtam mire vélni Damien arckifejezését, viszont az biztos, hogy most közelebb éreztem magamat hozzá, mint valaha. Ez persze még mindig nem jelentette azt, hogy egy tökéletes kis párocska voltunk, olyan, amilyeneket az ember a romantikus filmekben lát, de ennek a létezésében már egyébként is erősen kételkedtem.

Amióta az eszemet tudom, a tökéletes kapcsolatról álmodoztam. És amikor megismerkedtem Damiennel, azt gondoltam, hogy megütöttem a főnyereményt. Ő volt számomra minden, amit kerestem. A tökéletes férfi… akiről később kiderült, hogy súlyos titkokat hordoz magával… Arra persze nem számítottam, hogy amikor fény derül a titkaira, akkor nem csak ő, hanem az egész világ is megváltozik számomra.

Nagyon-nagyon messze voltunk mindig is a tökéletestől, és most sem igazán vagyunk közelebb hozzá. Viszont sikerült közös nevezőre jutnunk és elkezdtünk építeni valami olyasmit, ami talán tényleg örökké tarthat.

És az örökké kifejezést itt most szó szerint kell venni…

Így vagy úgy, de mindenképpen kapcsolatban maradnánk egymással. El sem tudtam volna képzelni, hogy nem abban a világban élek, amelyben Damien. Néha ugyan belegondoltam, hogy milyen lenne egyszer csak felkelni, kisétálni az ajtón és vissza sem nézni… Végül mindig arra jutottam, hogy a válasz, amellyel saját magamnak szolgálni tudok, csupán egy szó: félelmetes.

– Nem akarsz visszafeküdni? – rángatott vissza Damien kérdése a valóságba.

Egy pillanatig hezitáltam. A gondolat, hogy visszabújjak az ágyba, és esetleg még Damient is magammal ráncigáljam, igencsak csábított. Viszont el kellett még mennem az üzletbe, ahonnan a legújabb ruhámat kellett elhoznom.

Amióta szinte naponta jelenésünk van valamilyen hivatalos eseményen, Lucius (Damien sűrű bólogatásától kísérve) ragaszkodik hozzá, hogy újabb és újabb ruhakölteményekkel lepjem meg magamat. Elég vegyes érzelmeket ébresztett bennem a dolog. Egyrészt persze jó szórakozásnak tűnt eleinte újabb és újabb ruhákat venni, másrészt viszont teljesen feleslegesnek tartottam a dolgot. A bennem élő lázadó legszívesebben ugyanazt a ruhát öltötte volna magára újra és újra és újra… Arról nem is beszélve, hogy mostanra kezdem már egy kicsit unni azt, hogy mást sem csinálok egész nap, csak divatszalonról divatszalonra járok. Igyekszem mindig több ruhát is megvenni egyszerre, viszont nem mindig tudom elhozni azonnal, így hát néha – mint most is – várnom kell néhány napot, mielőtt átvehetném a megfelelő ruhadarabot.

– Nem – ráztam meg a fejemet végül. – El kell mennem még azért a ruháért.

– Miért nem küldünk el valakit érte? Vannak sokkal jobb ötleteim is annál, hogy vásárolgass – húzott magához.

– Sejtem – nevettem el magamat.

– Tudom, tudom… a pokolban végezzük majd emiatt…

– A pokolban?

– Hát, az biztos, hogy nem leszünk odafent szívesen látott vendégek, miután eleresztelek – kezdett el a hálószoba felé tolni.

Elnevettem magamat és hagytam, hogy megcsókoljon, azonban egy szava megragadt a gondolataim között: odafent.

 

Már majdnem teljesen sötét volt, amikor végre kijutottam a lakásból. A bolt, ahová a ruhámért kellett mennem, szerencsére nem volt messze onnan, ahol laktunk. A tulaj persze vámpír volt, így hát teljesen mindegy volt, hogy mikor megyek a ruhámért. Ha nappal mentem volna, akkor a nappalos, ha pedig éjszaka, akkor az éjszakás alkalmazottai lettek volna ott. Ugyan nem reklámozták sehol sem ezt a nyitva tartást, mégis minden vámpír tudta, hogy így működik.

Néhány perc múlva már be is fordultam abba az utcába, ahol az üzlet volt, s hamarosan kinyitottam a bolt aranyszínű felirattal díszített ajtaját.  A helyiség teljesen üres volt. Ugyan a lámpák fénye barátságosan megvilágította az ajtóval szemben lévő hosszú pultot és a körben sorakozó ruhákat, mégis kicsit hátborzongatónak tűnt az üres üzlethelyiség – még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy kevés dolog van ezen a világon, amitől félnem kell.

Körülbelül tíz másodperc múlva felbukkant egy fiatal nő, akivel még nem találkoztam ugyan, ám amikor elkezdtem bemutatkozni, azonnal közbevágott:

– Hogyne, hercegnő, természetesen készen van már a ruhája. Fel szeretné próbálni?

– Nem, köszönöm – habogtam a meglepettségtől. Még hogy hercegnő! Csak nem így fognak hívni ezentúl a vámpírtársadalomban? Jóságos ég… – Becsomagolná, kérem?

– Természetesen, hercegnő. Azonnal jövök – mondta, s azzal eltűnt a függöny mögött, ahonnan egy perce előbújt.

Miután túltettem magamat a sokkon, úgy döntöttem, hogy azzal ütöm el az időt, hogy körülnézek még egyszer. Ugyan nem gondoltam, hogy lenne olyan ruha, amit ne láttam volna az elmúlt hetekben, azért megadtam magamnak az esélyt, hogy esetleg megtetszik egy addig hanyagolt darab.

Találtam egyet, ami eszembe juttatta, hogy egyszer Damien is elkísért ruhákat nézegetni, azonban rövid időn belül kiderült, hogy nem bizonyul valami hasznosnak. Vagy a fejét rázta nemtetszését kifejezve, vagy pedig minden áron le akarta rólam szedni a ruhát, ez utóbbit a legkevésbé sem azért, mert ne tetszett volna neki a felpróbált öltözék – köztes megoldás nem volt.

Na igen, tényleg nem valószínű, hogy „odafent” végeznénk, már ha egyszer a túlvilágra jutunk, gondoltam magamban. Ismét elmélázgattam a szón. Odafent…

Mióta visszajöttünk a múltból, egyszer sem láttam Mishát. Leszámítva persze azt a különös, rémisztő pillanatot, amikor a tükörben láttam valakit, aki – bár külsőleg tökéletesen úgy nézett ki, mint az angyal, – véletlenül sem lehetett ő. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni azt, hogy ennyire megváltozhatna. A tekintete nem azt a sztoikus békét és tökéletességet sugározta, mint amit szokott, hanem szenvedéllyel, kegyetlenséggel és önön erejének tudatával volt tele.

Én nem járok odafent, ő pedig nem jár idelent, errefelé legalábbis biztosan nem.

És akkor, abban a pillanatban, kezemben egy világoskék ruha szegélyével ráeszméltem valamire, amire már sokkal korábban rá kellett volna jönnöm:

Rossz irányba néztem mindvégig.

Otthagytam a ruhákat, és odasiettem a pulthoz. Türelmetlenül toporogva vártam meg azt a pár percet, amíg végre becsomagolták a ruhámat, majd egy hatalmas szatyorral a kezemben távoztam az üzletből.

Amikor aztán kiértem az utcára, rádöbbentem, hogy hiába siettem annyira: fogalmam sincsen, hogy hogyan érjem el Mishát. Az angyal időről-időre felbukkant az életemben, azonban fogalmam sem volt, hogy éppen hol lehet, mit csinálhat, vagy, hogy hogyan jelezhetném neki, hogy nagyon is aktuális lenne felbukkannia.

Ugyan egyszer működött az a módszer, hogy üvöltözve szólongatni kezdtem, de akkor egyrészt teljesen más lelkiállapotban voltam, másrészt pedig a Lucius kastélyához tartozó hatalmas terület kellő közepén voltam, így igen kevés volt az esélye, hogy bárki is meglássa, amint egy vámpír dühöngve ordibál egy angyallal, aki csak úgy előtűnik a semmiből.

Most az utcán voltam, a város közepén, Damien lakásától néhány utcányira. Nem kezdhettem kiabálva hívni Mishát.

Egyetlen ötletem akadt csupán. Viszont fogalmam sem volt róla, hogy hol lehet a legközelebbi ilyen épület, úgyhogy nagy nehezen előkotortam a kabátom zsebéből a telefonomat és rákerestem. Persze, az is működhetett volna, hogy elkezdem kérdezgetni a járókelőket, de valahogy hatékonyabbnak gondoltam azt, ha beírom a keresőbe a megfelelő kulcsszavakat.

Szerencsém volt. Két utcára innen volt egy. Eddig észre sem vettem, pedig minden bizonnyal többször is elmentem már előtte. Lehet, hogy számunkra láthatatlan? Ezen a gondolaton aztán hangosan felnevettem.

Megszaporáztam a lépteimet, azonban igyekeztem még az emberi sebesség határán belül maradni. Más sem hiányzott volna, mint egy botrány, hogy a leendő hercegnő veszélyeztette az egész vámpírtársadalom titkát csak azért, hogy beszélhessen az angyallal. Aki mellesleg az elsőszámú oka volt annak, hogy Lucius engem akart a Tanácsba. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan mondom meg neki, hogy amint megoldjuk az angyalgyilkosságok ügyét, Misha többet látni sem akar…

Persze az volt a legkisebb gondom az egésszel, hogy hogyan mondom meg Luciusnak. Nem tudtam, hogy hogyan fogom én magam feldolgozni azt, hogy sosem láthatom majd többet. Végül is az életem szerves része volt hosszú hónapokig, amikor segített minél tökéletesebbre csiszolni a képességemet. És az egész, első pillantásra üzleti kapcsolatnak tűnő viszonyból valami sokkal mélyebb, sokkal komolyabb lett. Amit persze kettévágott az, hogy Damien megkérte a kezemet.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem Damient, vagy, hogy ne gondolnám úgy, hogy boldog lehetnék vele. És azt sem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok Mishába, mert ez így nem igaz. Azonban van valami, ami összeköt vele. Még ha csupán egy kibontakozó szerelem is, amelyet még csírájában fojtott el az, hogy Damien ismét megjelent a színen, nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna.

Megtorpantam. Megérkeztem úti célomhoz. Felnéztem a magas épület tornyára, s teljesen érthetetlennek találtam, hogy idáig fogalmam sem volt a létezéséről. Mély levegőt vettem, majd kezemben az estére szánt ruhát tartalmazó szatyorral beléptem a templomba.

A másodperc töredékrészére megtorpantam, mintha csak azt vártam volna, hogy kivet magából az épület, aztán megráztam a fejemet és emlékeztettem magamat, hogy ez az egész valószínűleg amúgy sem igaz. Legalábbis nem úgy, ahogyan a legtöbb keresztény vallás tanítja. Még Misha sem találkozott soha a teremtővel, sőt, nem is ismert senkit, aki személyesen látta volna.

Egyre beljebb és beljebb hatoltam a templomba, és reménykedtem, hogy nem találkozom össze senkivel sem. Talán titkon valahol attól féltem, hogy felismernek majd… Szerencsére azonban egyetlen árva lelket sem láttam sehol, úgyhogy leültem az egyik sorba, hogy végiggondoljam, hogy most pontosan mit is akarok csinálni. Jó ötletnek tűnt, hogy egy templomban próbálom meg valahogy elérni Mishát, azonban nem teljesen dolgoztam ki a tervet: fogalmam sem volt, hogy egészen konkrétan hogyan fogom az angyal tudtára adni, hogy itt vagyok, és rá várok.

Becsuktam a szememet, és magam elé képzeltem a szőke, kék szemű angyalt. Suttogva kimondtam a nevét, és mivel hallásom érzékenyebb az emberi fülnél, hallottam, amint hangom visszaverődik a templom falairól. Kinyitottam a szememet. Semmi. Megpróbálkoztam még egyszer ugyanezzel, annyi különbséggel, hogy most hangosabban ejtettem ki Misha nevét. Így sem működött. Még mindig teljesen egyedül voltam.

Felálltam és odasétáltam az oltárhoz. Oldalt mécsesek sokasága égett. Meglepő módon mintha valamelyest nyugodtabbnak éreztem magamat, és olybá tűnt, mintha egy kicsit jobban megbékéltem volna az életem viszontagságaival. Persze, könnyen előfordulhat, hogy csupán bemagyaráztam magamnak, hogy egy templomban így kell éreznem magamat, és ez csupán egy múló érzés.

Úgy véltem, hogy ha valaha is működni fog ez a módszer, amivel idáig próbáltam Mishát elérni, akkor a lehető legtöbb, legintenzívebb érzelmet kell a próbába vinnem.

Felidéztem azt a néhány percet, amit együtt töltöttünk Damien házának teraszán. Szinte magam előtt láttam, amint néz rám gyönyörű, tengerszín szemével, s visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor ajka az enyémhez ért. Egész testemben mintha elektromosság futott volna végig akkor is és most is, az emlék hatására.

– Misha – leheltem alig hallhatóan.

– Sonja – csendült a bal oldalamon egy hang.

Kinyitottam a szememet és oldalra fordítottam a fejemet.

Egy pillanatig csak nézett rám, értetlenül, s mintha fájdalmat és szenvedést láttam volna megcsillanni tekintetében. Persze könnyen lehet, hogy csupán saját érzelmeimet vetítettem ki az angyalra, mivel bennem jól érezhetően ott munkálkodott mindkét érzés, és csupán annyiban különbözhetett lelkiállapotom Misháétól, hogy az enyémbe bűntudat is vegyült.

– Hívtál – mondta érzelemmentes hangon –, noha fogalmam sincsen, hogy hogyan tudtál elérni ilyen tisztán.

– Hidd el, nem volt olyan egyszerű…

– Miért vagyunk itt?

– Arra gondoltam, hogy ha van olyan hely, ahonnan egyszerűbb lesz elérni téged, akkor az egy templom lesz.

– Egy katolikus templom?

– Ez volt a legközelebb – vontam meg a vállamat. – Miért, nem szereted őket? Melyik vallás hívői jutnak haláluk után a mennybe?

– Nem mondtam, hogy nem szeretem őket. Az egyetlen fontos dolog az, hogy legyen hited.

– Hit. Na igen…

– Miért hívtál? – tért ismét a lényegre.

– Beszélhetnénk valahol máshol? Ahol nem jelenhet meg hirtelen valaki?

Misha felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nem érti, miért tartom ezt ilyen fontosnak, ám végül bólintott. Felé fordultam, ő pedig a vállamra tette a kezét. Ez az utazás a legkevésbé sem volt olyan, mint azok, amikor még közel álltunk egymáshoz. Misha ügyelt rá, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen kettőnk között.

Az egyik pillanatban még a gazdagon díszített templomban voltunk, a következőben pedig már elmosódott a mécsesek fénye, s a legközelebbi kép, amelyet tisztán láttam magam előtt, az Misha szobája volt.

– Biztos vagy benne, hogy nem hallhatnak itt? – kérdeztem az utazástól kissé émelyegve.

– Miért olyan fontos ez?

– Megérted majd, ha elmondom – feleltem.

– Igen, biztos vagyok benne – mondta olyan hangon, amelyből egyértelmű volt, hogy szeretne minél hamarabb túlesni ezen a beszélgetésen, hogy visszatérhessen ahhoz, amit eddig csinált – bármi is legyen az.

– Oké – fújtam ki a levegőt.

Nem tudtam, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Ehelyett inkább körülnéztem a szobában. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára itt voltam. Mintha megdermedt volna az idő Misha körül.

– Tudod, megkértél arra, hogy segítsek megtalálni…

– Igen, tudom. Térj a lényegre!

– Szóval megpróbálkoztam az összes általam ismert démonnal, és nem jutottam…

– Sonja! – szakított félbe. – Nincs időm erre!

– Oké, szóval megkérdeztem ettől az Alexander nevű…

– Te elmondtad valakinek?!

– Nem. Azaz de… De ez nem olyan, mintha… Mindegy. Nézd, a lényeg az, hogy azt mondta, hogy rossz irányban keresem a megoldást. És akkor rájöttem: én a földön vagyok, te idefent, a démonok pedig odalent. Végig lefelé néztem és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg…

– Elég legyen már ebből a sületlenségből! Mondd már el, hogy miért kerestél meg!

– Épp most mondom! Szerintem nem a démonok vagy a vámpírok felelősek a történtekért, hanem az egyetlen faj, akikre semmiképp sem gyanakodnál!

– Az emberek? – nézett rám olyan pillantással, hogy nem tudtam eldönteni, vajon komolyan beszél-e vagy épp a bolondját járatja velem.

– Te most ezt élvezed? – kérdeztem felháborodva.

– Igen, végül is így is mondhatjuk – húzta fel a szemöldökét. – De már elmondtam többször is, hogy nincs erre időm!

– Szerinted megbolondultam vagy mi?

– A fajtátok néha elég érdekes dolgokat produkál.

– A fajtánk?

– Most visszaküldelek – emelte fel a kezét, ám azonnal hátraugrottam.

– Ne! Kérlek, csak tégy meg annyit, hogy körülnézel, oké? Semmi többet nem kérek tőled! Csak tégy fel néhány kérdést. Gondold végig! Próbálj meg indítékot találni!

– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem feltétlenül kell hozzád érnem ahhoz, hogy visszaküldjelek?

– Igen. Tisztában vagyok vele. De értsd már meg, hogy segíteni próbálok!

– Nincs szükségem a segítségedre. Megtetted, amire kértelek.

– Értsd meg, hogy tudnék segíteni!

– Mégis hogyan? Az angyalokat nem tudod kikérdezni, nem vagy elég erős hozzá. Egyikőtök sem elég erős ahhoz, hogy bármiféle eredményt is elérjen nálunk. És teljesen egyértelművé tetted, hogy szerinted a tettes itt keresendő.

– Úgy gondolod, hogy nem vagyok elég erős?

– Nem, nem vagy az.

Nem gondoltam végig kétszer, hogy mit teszek. A vörös köd teljesen ellepte az agyamat, és úgy éreztem, hogy mindenáron bizonyítanom kell Misha előtt. Ha nem teszem, talán sosem lesz hajlandó egyáltalán csak elgondolkodni azon, amit mondtam neki. És talán sosem látom újra…

Az egész pillanatok műve volt. Leejtettem a földre a zacskót, aminek a fülét eddig szorongattam. Az egyik pillanatban még legalább három-négylépésnyire álltam Mishától, a következőben pedig már közvetlenül előtte.

Olyan érzés kerített a hatalmába, amelyet még ezelőtt soha nem tapasztaltam. Éreztem, amint valami ősi erő, talán még az emberiségnél is idősebb, előtör belőlem. Szemfogaim megnyúltak, s én nem tudtam ez ellen semmit sem tenni.

Lehunytam a szememet. Amikor kinyitottam, mintha mindent elborított volna egy világoskék, jeges réteg. Mintha csak kicserélték volna a lencsét a kamerában. Mindent éppen olyan tökéletesen láttam, mint eddig, ám most valahogyan másmilyennek tetszett a körülöttem lévő világ, mint egy pillanattal ezelőtt. Minden sokkal egyszerűbbnek, sokkal tisztábbnak tűnt.

Az egésznek az lehetett a titka, hogy átengedtem magamat ennek az erőnek. Nem álltam meg egy pillanatra sem, hogy megkérdőjelezzem a saját tetteimet.

Magamhoz húztam Mishát, és megcsókoltam.

Tudtam, éreztem, hogy nincs tisztább, erőteljesebb módja annak, hogy rákényszerítsem az akaratomat. Ki kellett használnom minden egyes érzelmet, ami jelen volt az angyal lelkében. A dühöt, csalódottságot és keserűséget éppúgy, mint az élet tiszteletéből fakadó derűt, a fényt és a szerelmet.

Eleinte olyan volt, mintha megdermedt volna attól a jeges erőtől, amely belőlem áradt. Aztán egyszer csak éreztem, amint körém fonódnak karjai, és olyan szorosan magához ölel, amennyire csak tud.

Minden idegvégződésem bizsergett, mintha villámok cikáztak volna ide-oda a testemben.

Elhúzódtam tőle, ám nem léptem hátrébb.

– Ez vagyok én – csendült egy hang, amely mintha a túlvilágról érkezett volna. – Ez az, amit az istened adott nekem.

Én beszélek, eszméltem rá. Ám a hangom nem az én hangom volt, s a szavakat sem úgy formáltam, mint szoktam. Úgy éreztem magamat, mintha csupán hordozója lennék egy ősi energiának, amely rajtam keresztül nyilvánul meg. Talán így is volt.

Hátrébb léptem.

– Jól fontold meg, hogy hogyan döntesz.

Lehunytam a szememet. Éreztem, amint szemfogam visszazsugorodik az eredeti méretére, s testemben enyhül a feszültség – hatalmas űrt hagyva maga után.

Amikor ismét kinyitottam a szememet, minden éppen olyan volt, mint szokott. Minden, kivéve Mishát és engem.

Az angyal tekintetében olyasmit láttam, amit ezelőtt még sosem: valódi, őszinte döbbenetet és megalázkodást.

Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy van bennem valami, rejtve, elzárva a tudatom elől. Valami, ami olyan hatalmas, amelyet álmomban sem képzeltem volna.

– Megértettem – mondta, mielőtt még megszólalhattam volna.

Felemelte a kezét.

– Misha! – kiáltottam.

 

Úgy riadtam fel, mintha egy rémálomból ébredtem volna. Alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha valami körém fonta volna sötét indáit, és megpróbált volna a mélybe húzni.

A szobában sötét volt, azonban a lemenő nap sugarainak sikerült beszökniük a hanyagul elhúzott függöny széle mentén, s emiatt egy vékony fénysugár húzódott a szemközti fal mentén.

Felültem. A kétszemélyes ágy másik fele üres volt. Kikászálódtam, majd elindultam a nappali irányába. A szoba közepén megtorpantam. Nem tudtam, mit is kellene most csinálnom.

Jobbra pillantottam és megláttam a polcon lévő képet. Odaléptem hozzá, s leemeltem a széles, fekete színű bútordarabról. A Damiennel közös kép.  Talán ma újat kellene csinálnunk. Visszatettem a képet a helyére, majd átmentem a nappaliba, s onnan kiléptem az erkélyre.

– Nem tudsz aludni? – fordult felém Damien.

– Nem, csak valami miatt… – kezdtem, ám elhallgattam. – Csak felébredtem. Tudod, ki korán kel, aranyat lel, meg ilyesmi.

– Minden rendben? – nézett rám felhúzott szemöldökkel jövendőbelim.

– Igen, persze – mosolyodtam el. – Azon gondolkodom, hogy vajon mit kellene mondanom ilyenkor ébredés után? Jó estét? Elég furán hangzana, nem?

– Úgy látom, elég jó kedved van.

– Nem, nem igazán – feleltem csendesen.

– Az álmok? – simított végig a karomon.

– Igen… Mármint, nem. Ez most egy másik fajta álom volt.

– Gyere ide – mondta, majd megfogta a kezemet és magához húzott.

Néhány pillanatig elvesztem ölelésében, és élveztem a gondatlanságot, amelyet karjainak védelme jelentett.

Végül kibontakoztam az ölelésből, adtam neki egy puszit és így szóltam:

– Megyek, átveszem a ruhámat.

– Miért nem küldünk el valakit érte? Vannak sokkal jobb ötleteim is annál, hogy vásárolgass – húzott magához.

Hagytam, hogy megcsókoljon, majd eltoltam magamtól.

– Ebben biztos vagyok, de jobb, ha most megyek. Van még egy csomó dolgom, és be akarok nézni Kate-hez is.

– Még mindig nem tettél le a dologról, mi?

– Megérdemelne egy kis kikapcsolódást. Mármint, gyakorlatilag a foglyunk. Ennyit igazán megérdemel, nem?

Damien nem felelt, csak mormolt valamit, amiből egy szót sem értettem.

– Ugyan már – húztam magamhoz most, pedig nemrég még pont én akartam elszabadulni az öleléséből. – Nem mintha el tudna menni a birtokról. Lucius gondoskodott róla. És ha megszerzed azt a varázslatot, akkor senki sem fogja felismerni.

– Ha működik a varázslat…

– Működni fog. Működnie kell!

– Ez tényleg nagyon fontos neked, igaz?

– Igen – sóhajtottam fel. – Sajnálom őt. És kedvelem is. Ha nyitna egy kicsit felém… akkor biztos vagyok benne, hogy jó barátok lehetnénk.

– Megteszek minden tőlem telhetőt.

– Köszönöm – engedtem el Damient. – Most megyek a ruhámért.

Elindultam befelé, azonban vőlegényem hangja megállított:

– Még egy búcsúcsókot sem kapok?

– Nincs annyi időm, mint amennyibe a te „búcsúcsókod” telne.

– Leszoríthatjuk, mondjuk húsz percre. Tizenöt? Esetleg tíz?

– Luciusnál találkozunk!

 

Nesztelenül lépdeltem a macskaköves utcán, amelyre annak a bizonyos ruhaboltnak az ajtaja nyílt.

Képtelen voltam kiverni a fejemből a történteket. Nem telt el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne gondoltam volna rá azóta, hogy megpillantottam a jövőt, amelynek be nem következtében csupán reménykedhettem.

Tudtam, hogy nem dönthetek helyette. Hogy amint elmagyaráztam az összes gondolatot, az összes érzést, amelyek néha kristálytisztán, néha pedig meglehetősen homályosan kavarogtak bennem, már nem tehetek semmit.

Megpróbáltam felnyitni a szemét, azonban a csaták, amelyeket vív, nem az én harcaim. Nem igazán. Volt idő, hogy vállt vállnak vetve küzdöttünk egymás mellett. Néha győztünk, néha pedig együtt kellett szembenéznünk a kudarccal, s feltápászkodni a sárból.

Azonban az utóbbi hónapok eseményei rengeteg mindent megváltoztattak.

Nem búcsúztunk el. Nem mondtuk ki azt, amit mindketten tudtunk. Inkább leszegett fejjel, könnyáztatta szemmel bámultuk a semmit, miközben igyekeztünk valahogyan befedni azt a tátongó űrt – a veszteség fájdalmát – a mellkasunkban.

Így történt. Ennyi volt.

Nem magasztos pillanat volt, az eszmék diadala. Csupán fájdalom, üresség és magány.

Valószínűleg soha többet nem is láttam volna, ha nem kötött volna még az ígéretem, ha nem lettem volna benne egészben biztos, hogy tudok segíteni, s ha ő nem lett volna igazán nyomorult helyzetben.

Arra eszméltem, hogy már percek óta az üzlet bejárata előtt ácsorgok. Lenyomtam a kilincset, belöktem az ajtót, és beléptem az üres helyiségbe. Nem haboztam, egyenesen odamentem a pultnak ahhoz a részéhez, ahol a függönnyel eltakart ajtó állt. Hamarosan meg is jelent az eladó.

A lehető legkevesebb szóban elmondtam neki, hogy miért jöttem, s azonnal hozzátettem, hogy nem szeretném felpróbálni a ruhát, bízom abban, hogy tökéletes munkát végeztek.

Várakozás közben megcsörrent a telefonom. Amint rápillantottam a kijelzőre, erős kényszerem támadt arra, hogy homlokon csapjam magamat.

– Adrienne? Mi a helyzet?

– Azért hívlak, mert fél órával el kellene tolnunk a dolgot – vágott bele köszönés nélkül. – Nem gond?

– Nem, dehogy is – mondtam, majd kifújtam a bent rekedt levegőt.

Adrienne a személyi edzőm volt, ami sokkal jobban hangzik, mint amilyen a valóságban volt. Nem Adrienne személyével volt a gond, sőt, még csak nem is a rendszeres edzésekkel, hanem azzal, hogy az egésztől valahogy valóságosabbnak tűnt az egész választásosdi.

A választások nem pusztán abból álltak, mint bármilyen civilizált nyugati kultúrában, azaz hogy a jelöltek kampányolnak, majd mindenki bevonul egy szavazófülkébe, és szépen beikszelik a nekik szimpatikus jelöltet. De nem ám…

Az egész szavazási ceremóniát próbatételek sorozata előzi meg, s ezen próbák egyike fizikai jellegű volt. Ugyan a megmérettetések formája évről évre változott, de az az egy biztos volt, hogy valamiféleképpen le kell majd győznöm egy vagy több jelöltet egy egyelőre ismeretlen szabályokkal korlátozott módszerrel. Erre próbált meg Adrianne felkészíteni – egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel, ami nem igazán tette Luciust boldoggá.

Végre megjelent az eladónő, kezében a zacskóval, ami a dobozt rejtette.

Amikor kiléptem az utcára, elgondolkodtam rajta, hogy ismét betérek a templomba, vagy egyszerűen csak megpróbálom felvenni a kapcsolatot Mishával ott, ahol vagyok, de végül elvetettem az ötletet. Egyértelmű volt, hogy nem akar többet hallani felőlem. Ha nem így lenne, nem küldött volna vissza a napom legelejére.

Visszasétáltam Damien lakásához (még mindig nem tudtam rávenni magamat arra, hogy azt mondjam, hogy a mi lakásunk, bár Damien igyekezett meggyőzni, hogy használjam ezt a kifejezést). Damien már nem volt ott. Azt feltételeztem, hogy Luciusnál van, így hát magamhoz vettem még egy zacskót, amelyet eddig a szekrényben őriztem, aztán én is elindultam.

Mindenképpen oda kellett mennem: egyrészt azért, mert ott volt az edzésem Adrienne-nel, másrészt be akartam még óra előtt ugrani Kate-hez. És természetesen ott tartottuk a hónap legfontosabb társadalmi eseményét is: a herceg eljegyzését.

Sebességbe tettem az autót, s elindultam a forgalmas úton a kastély felé. Szinte észre sem vettem, hogy odaértem Luciushoz. Teljesen automatára állítódott az agyam, a gondolataim máshol jártak. Amikor feleszméltem, már a garázsban parkoltam.

Megragadtam a magammal hozott zacskókat, majd felsiettem az emeletre. Először is a szobámba mentem – ugyan Damiennel laktam már egy ideje, de még mindig jó néhány ingóságomat itt tartottam. Lucius nem ellenkezett, Damien pedig azt hiszem, hogy jobbnak látta, ha nem erőltet semmit sem. Legtöbbször egyébként is azt éreztem rajta, hogy úgy viselkedik, mintha a kapcsolatunk csak egy törékeny illúzió volna. Nem hibáztattam. Most, először azóta, hogy ismertük egymást, talán tényleg úgy érezte, hogy van mit veszítenie.

Nem időztem sokáig a szobában: leraktam a ruhámat az ágyra, majd a következő pillanatban már a folyosón lépdeltem. Néhány lépés múlva el kellett volna haladnom egy folyosó mellett, azonban hirtelen beleütköztem valakibe.

– Sonja! Azt hittem, hogy edzésen vagy.

– Ööö… nem – motyogtam, amikor rájöttem, hogy Damienbe ütköztem bele. – Adrienne eltolta fél órával.

– Ahaaa – húzta el a szó végét. – Ó, várj csak, itt van, amit kértél!

Előhúzott a zsebéből egy dobozkát, majd átnyújtotta. Elvettem tőle, s amikor kinyitottam, egy igen csinos karkötőt találtam benne.

– Én nem nagyon tapogatnám. Sosem tudhatod, hogy milyen hatással van ránk.

– Biztos vagyok benne, hogy semmi bajom nem lenne tőle – húztam fel a szemöldökömet. Aztán elmosolyodtam és megöleltem jövendőbelimet. – Köszönöm! Fogalmad sincs, hogy mennyire fog neki örülni!

– Csak aztán nehogy valaki mégis átlásson rajta, és balhé legyen belőle…

– Nem lesz. Ígérem. Viszont most rohannom kell, mert még egy edzésem is lesz, ugye, a nagy esemény előtt, amiről egyébként teljesen elfelejtkeztem. Még jó, hogy Adrienne felhívott… El sem merem képzelni, hogy mi lett volna, ha nem jelenek meg.

– Valószínűleg remegő lábakkal fogadtad volna a vámpítársadalom krémjét – vigyorgott Damien.

Először vissza akartam szólni valamit, de aztán rájöttem, hogy minden valószínűség szerint igaza van, úgyhogy csak annyit motyogtam:

– Na igen…

Egy utolsó, röpke csókot leheltem Damien ajkára, majd futva indultam tovább Kate szobája felé.

Mosolyogva köszöntöttem a vámpírt, aki őrt állt Kate ajtaja előtt – nem mintha szükség lett volna rá, hogy őrködjön valaki. Biztos vagyok benne, hogy Lucius minden óvintézkedést megtett, hogy még csak véletlenül se tudjon megszökni váratlan vendégünk.

Bekopogtam, majd amikor Kate halkan megszólalt, benyitottam. A vámpírvadász lány az ablaknál állt, karját összefonta maga előtt.

– Szia! – köszöntem mosolyogva.

Nem szólalt meg, csupán biccentett, amiből úgy gondoltam, hogy ma nincs valami beszédes kedvében – nem mintha egyébként lyukat beszélt volna mások hasába.

– Hoztam neked valamit – mondtam.

– Tényleg? – fordult felém felhúzott szemöldökkel.

– Ühüm – helyeseltem, majd odasétáltam és átnyújtottam a zacskót.

Kate elvette tőlem a szatyrot és kihúzta belőle a puha, fényes anyagú, sötétkék ruhát, amelyet a csomagolás rejtett.

– Gyönyörű, köszönöm – szólalt meg ismét –, de kétlem, hogy az őröket és a takarítónőket zavarná, hogy farmerben meg pólóban vagyok.

– Ez egy meghívó.

– Hová?

– Az eljegyzési bulimra.

– Az eljegyzési bulidra?

– Tudod, mondtam már, hogy nem vagyunk civilizálatlan vademberek, szoktunk házasodni is.

– Nem így értettem.

– Tudom – ültem le a szobában álló ágyra. – Az egész túl bonyolult ahhoz, hogy elmagyarázzam, de bizonyos okokból hamarosan férjhez fogok menni, és mint kiderült, a jövendőbelim hercegi címmel rendelkezik. Szóval mostanában fogadásokról fogadásokra járok.

– Biztos nagyon fárasztó lehet ezt a csillogó életet élni – mondta olyan hangon, amiről nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel vagy tényleg sekélyesnek tart.

– Az is, hogyha nem akarod ezt az egészet.

– Ha nem akarod, minek csinálod? – vonta meg a vállát, miközben még mindig a ruhát gyűrögette kezeivel.

Nagyon jó kérdés volt. Miért is csináltam ezt az egészet?

– A bátyám miatt – feleltem elgondolkodva.

– A bátyád miatt? – kérdezett vissza meglepetten.

– Nem olyan sokkal ezelőtt még ő is ember volt. És aztán jött Dana… na, őt tényleg levadászhatnátok, még segítenék is benne…

– Mi történt?

– Átváltoztatta. Azóta a bátyám vakon engedelmeskedik minden parancsának és azt hiszi, hogy szerelmes abba a borzalmas nőbe. Mondjuk, még mindig jobb, mintha halott lenne, nem igaz?

– Találkoztál vele az óta?

Megráztam a fejemet.

– Fogalmam sincsen, hogy hol van, mit csinál. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy él-e még egyáltalán. Mondjuk ez utóbbi valószínűsíthető, mivel így Danánál van valami, amiről tudja, hogy fontos nekem.

– Ősellenségek vagytok, vagy mi?

– Nem, azt azért nem mondanám. Én azzal is megelégednék, ha visszaadná a bátyámat, aztán többet nem kellene látnom.

– Gondolom, ő nem így látja…

– A családjának és a vőlegényemnek elég fura múltja van… De mindegy, elég az ilyen negatív dolgokból. Mégiscsak az eljegyzésemet fogjuk ünnepelni hamarosan – erőltettem mosolyt az arcomra.

– Nem használnám a többes szám első személyt.

– Nincs kedved hozzá?

– Nem arról van szó, hogy van-e kedvem hozzá vagy sem, de nem vehetek fel egy csillogó ruhát, hogy aztán egy vámpírokkal teli teremben korzózzak.

– Épp ezért hoztam magammal ezt – tartottam fel a dobozt, amit nemrég szereztem be Damientől.

– Mi van benne? – húzta össze a szemöldökét Kate.

– Nézd meg – dobtam oda neki a dobozkát.

Bármiféle nehézség nélkül elkapta, kinyitotta, majd előhúzta belőle a karkötőt.

– Nagyon csinos, illik a ruhához – mondta olyan hangon, mintha biztos lenne benne, hogy egy agyalágyulttal beszél.

– Valóban. Arról nem is beszélve, hogy át van itatva egy álcázóvarázslattal.

– Álcázóvarázslattal?

– Ühüm.

– Sonja, ugye tisztában vagy vele, hogy nem létezik varázslat?

– Úgy tűnik, hogy neked még nálam is többet kell tanulnod a világunkról, ami ebben a házban elég nagy teljesítmény, hidd el nekem.

–  Komolyan beszélsz?

– Senki sem fogja tudni, hogy nem vámpír vagy – bólintottam. – De persze a gyanús viselkedéstől a karkötő sem tud megmenteni…

– Szóval tényleg elmehetnék az eljegyzési bulidra?

– Ha szeretnél, igen.

– Nem félsz tőle, hogy meg fogok szökni?

– Meg akarsz? – néztem a szemébe.

– Nem panaszkodhatok, a kaja tényleg jó nálatok. De kezdem unni magamat.

– Ezen talán segíthetünk – mosolyodtam el. – Mellesleg kétlem, hogy kijutnál a birtokról, ha Lucius nem akarja.

– A vámpír, aki mindenről tud, igaz.

Néhány percig csak bámultunk egymásra némán, azonban hamarosan megtörtem a csendet, mert eszembe jutott egy briliáns ötlet:

– Nem lenne kedved segíteni nekem?

– Tudhattam volna, hogy ez az egész csak megvesztegetés akart lenni – nézett rám félmosollyal az arcán.

– Természetesen. Minden aljas eszközt bevetünk, hogy megrontsuk a hozzád hasonló ártatlan lelkeket…

– Messze vagyok az ártatlantól, de azért értékelem, hogy ezt így bevallod – szélesedett ki a mosoly. – Mit szeretnél?

– Igazából nem is szívességről van szó, inkább egy… üzleti megállapodásról.

– Hallgatlak.

– Az esküvőm után részt kell vennem egy választáson, hogy bekerülhessek a Tanácsba.

– A tanácsba? Úgy érted, hogy… te jó ég, a Tanácsba?

– Hallottál már róluk?

– Viccelsz? A családom fő célja, hogy levadássza őket.

– Ez a te fő célod is?

– Számít, hogy mit válaszolok erre?

– Miért ne számítana?

– Könnyedén hazudhatok neked. Tucatnyi begyakorlott személyiségem van a legkülönbözőbb hazugságokkal. Akármennyire is furán hangzik, a vadászok oktatásában benne van az is, hogy megtanuljunk tökéletesen hazudni.

– Nekem nem tudsz hazudni, ezt tudod – vontam meg a vállamat.

– Ahhoz hozzám kellene érned.

– Nem, nem kell.

– De hát azt mondtad…

– Azt mondtam, hogy az megkönnyíti a dolgomat. De nincs rá szükség.

– Vagy igazat mondasz, vagy taníthatnál minket hazudni.

– Rosszul hazudok – feleltem meg félmosollyal az arcomon. – Talán megtaníthatnál, a Tanácsban biztos szükségem lesz rá.

– Elég biztosnak tűnsz benne, hogy be fogsz jutni.

– Nem vagyok. De ezt másoknak nem kell tudniuk.

– Na igen. Szóval? Mit szeretnél tőlem?

– Segíthetnél nekem edzeni. Neked nem kell egész nap a szobádban kuksolni, én pedig talán jobban haladnék.

– Nem tűnik rossz ajánlatnak…

– Helyes – pattantam fel az ágyról. – Akkor indulás!

– Mi? Most? – olvastam le őszinte döbbenetet Kate arcáról.

– Miért, randid lesz, vagy mi?

Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, aztán vállat vont, s fejét csóválva elindult az ajtó irányába. Néhány lépéssel előtte termettem, majd elindultunk az edzőterem felé. Az ajtónál lévő őrrel volt némi probléma, de gyorsan sikerült meggyőznöm, hogy átengedjen mindkettőnket.

Néhány perc múlva már az edzőterem bejáratánál voltunk. Egy pillanatra megdermedtem, mielőtt rátettem volna a kilincsre a kezemet, de aztán gondolatban megráztam magamat és igyekeztem felkészülni arra, hogy bizony most is – mint minden alkalommal – fájni fog a dolog.

Adrienne már ott várt. Nálam körülbelül egy fejjel alacsonyabb, sötétbarna hajú, hófehér bőrű nő volt. Kék szemei szinte világítottak, s néha úgy éreztem, hogy annyi is elég lenne, ha rám nézne, máris elmenne a kedvem mindenféle küzdelemtől.

Személyi edzőm felhúzott szemöldökére gyorsan elmagyaráztam a helyzetet:

– Ez itt Kate. Biztosan hallottál már róla. – Amikor Adrienne bólintott, folytattam: – Arra gondoltam, hogy tudna segíteni nekünk. Nekem. Mit gondolsz?

– Bármit, csak jussunk már egyről a kettőre.

– És most már te is látod, hogy mennyire reménytelen vagyok – mosolyogtam ártatlanul a mellettem ácsorgó Kate-re.

– Szóval… egész pontosan mit is csináltok itt? – szólalt meg halkan a vámpírvadász lány.

– Adrienne próbálja elérni, hogy legalább minimális esélyem legyen arra, hogy átmenjek a fizikai próbán.

– Higgy nekem, nem egy kéjutazás a dolog – csóválta a fejét Adrienne.

Kate még mindig olyan arcot vágott, mint aki nem kapott választ a kérdésére, úgyhogy elkezdtem sorolni, hogy miket csináltunk az elmúlt időszakban.

– Leszámítva az olyan unalmas dolgokat, mint a futás és a végtelen számú felülés megcsinálása, mostanában késekkel és kardokkal próbálkoztunk, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy ráleltünk a titkos képességemre.

– Pedig a kések elég hasznosak tudnak lenni – mondta Kate elgondolkodva. – Van egy unokatesóm otthon, Oroszországban, aki egyszer egyetlen késsel elintézett öt alakváltót.

A terembe hirtelen jeges döbbenet költözött.

– Sajnálom – takarta el egy pillanatra az arcát a lány.

– Ne – vágtam rá, amivel kiérdemeltem mindkét társam döbbent pillantását. – Így neveltek. Tudom, hogy most már nem jelentesz veszélyt rám nézve…

– Lássunk munkához! – szólalt meg Adrienne ismét, elterelve a témáról a szót. – De először is, kíváncsi vagyok, hogy mire képes a mi kis üdvöskénk.

– Nem rólam beszél – böktem meg a könyökömmel Kate-et.

– Sejtettem – motyogta a vámpírvadász.

Ezután Adrienne és Kate néhány percet azzal töltöttek, hogy Kate háttal állt a teremnek, Adrienne pedig teniszlabdákat dobált a levegőbe. Kate-nek el kellett találnia őket a dobótőrökkel fordulásból. Egyet sem vétett el.

– Mit nem adnék, ha akár csak egyet is eltalálnék belőlük – sóhajtottam fel.

– Talán csak nem találtad még meg a fegyveredet.

– A tiéd a dobótőr?

– Nem – mosolyodott el.

– Hát persze, hogy nem…

– Én egész életemben ezt csináltam. Te mióta is csinálod? Egy hónapja?

– Na igen… Oké, szóval, Adrienne, mit csinálunk ma?

– Rátérünk az íjakra és íjpuskákra.  Aztán jönnek majd a lőfegyverek – bólintott mintegy magának edzőm.

– Hogyan tudnék bárkit is lelőni, ha olvas a gondolataimban vagy látja a jövőt?

– Vannak technikák, amelyekkel tudsz védekezni a gondolatolvasás ellen – válaszolt kérdésemre Kate.

– Oké, de mi van a jövőbelátással?

– Az már kicsit nehezebb. De a közelharc a legjobb megoldás.

– De hát látni fogják, hogy mi a következő mozdulatom!

– Ez nem ilyen egyszerű. Először is, egyszerre két dologra kell figyelniük – a jelenre és a jövőre –, és ez sebezhetővé teszi őket. Másrészt pedig, sok esetben a jelenben sokkal gyorsabban zajlanak a dolgok, mint ahogyan ők a látomásaikban érzékelni tudnák. A nehézség ott van, hogy el kell jutni a közelharcig.

– Szóval azt mondod, hogy legyek okos és gyors?

– Ezzel nagyjából össze is foglaltad, igen.

– Esélyem sincs.

– Látod, mivel kell dolgoznom? – kérdezte Adrienne.

Nem nekem mondta, hanem Kate-nek. Valahogyan sikerült közös nevezőre jutniuk, hallgatólagosan. Függetlenül attól, hogy elméletileg ősellenségek voltak.

– Jól van, jól van! Szedjük elő azokat az íjakat, aztán csináljuk. Ma még egy fogadás is vár ránk – morogtam.

Az edzés hosszú és fárasztó volt, azonban Kate tippjeinek köszönhetően kevésbé éreztem magamat inkompetensnek, mint az eddigi alkalmakkor. Néha még sikerült is eltalálnom a célt. Persze nem azokat, amik mozogtak. Azoknál nem még mindig nem mutattam javuló tendenciát, nem számított, hogy milyen fegyverről van szó. Egyébként biztos voltam benne, hogy ha képes lennék teljesen az előttem lévő feladatra koncentrálni, illetve hagynák, hogy gyakoroljak néhány hétig, akkor akár még egészen tűrhetően is mehetne a dolog. Erre azonban nem volt idő. Adrienne taktikája jelenleg az volt, hogy mindent próbáljak ki, aztán a végén majd arra erősítünk rá, amiben a legtöbb tehetséget mutatom.

Miután kijöttünk az edzőteremből, felkísértem Kate-et a szobájába, és közöltem vele, hogy egy órája van készülődni, aztán jelenésünk van a bálteremben. Bólintott, aztán eltűnt a szobájában. Én pedig sarkon fordultam, és a saját szobám felé vettem az irányt, hogy gyorsan lezuhanyozhassak és magamra ölthessem a legújabb ruhakölteményemet.

A mai napom éppen ugyanolyan volt, mint bármelyik másik az elmúlt hetekben. Leszámítva persze azt az apróságot, hogy a mainak az első felét kétszer éltem át. Na, az egyáltalán nem volt megszokott… A zuhany alatt engedélyeztem magamnak néhány percet, hogy gondolatban újra végigmenjek a délelőtt… az első délelőtt történésein. Tudtam, hogy nem akadhatok fenn ezen. Végül is ki volt nekem Misha? Csupán üzleti kapcsolatban álltunk, ha úgy vesszük – együtt dolgoztam vele, amikor kellett, ő segített nekem, s cserébe én is segítettem neki. Persze, ehhez az egyszerűsítéshez el kellett felejtenem az összes érintést, csókot, és azt, hogy eléggé egyértelműen kinyilvánította, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzám. Arról nem is beszélve, hogy minden alkalommal, amikor megjelent, úgy éreztem magamat, mintha egy tizennégy éves lány lennék, aki épp találkozik a kedvenc színészével. Nem, az, hogy elolvadtam minden egyes alkalommal, amikor rám nézett… nos, mindez egyáltalán nem segített abban, hogy túltegyem magamat azon, hogy egyáltalán megismertem.

Kiléptem a zuhanykabinból, megtörölköztem, majd rájöttem, hogy már csupán tizenöt percem maradt. Gyorsan magamra kaptam a ruhát, ami néhány órával ezelőtt még az üzletben pihent, majd a maradék időt azzal töltöttem, hogy a hajamat próbáltam valami elfogadható formába kényszeríteni. Nem sok sikerrel. Végül mély sóhajtással egyszerűen csak hagytam, hogy kiengedve a vállamra omoljon.

Ez az eljegyzési buli nekem semmit sem jelentett. Nem rólam vagy Damienről szólt. Ez az egész csupán annak a marketingkampánynak volt a része, ami már hetek óta zajlott. Mint ahogyan végső soron az egész eljegyzés és a házasság is az volt. Egy reklámfogás. Néha elgondolkozom, hogy vajon ha nincs ez az egész, akkor került-e volna gyűrű valaha is az ujjamra. Ha nem Damien, esetleg valaki más által. Ilyenkor a gondolataim elkalandoznak Misha felé, úgyhogy inkább elkezdek valami mással foglalkozni.

Kiléptem az ajtón, majd sietve elindultam Kate-hez. Amikor odaértem, már tudtam, hogy félig késésben vagyunk. A fogadás 10-kor kezdődött, és bár természetesen senki sem volt ott akkorra, én nem tehettem meg, hogy ne érkezzem időben. Elvégre díszvendég voltam, vagy mi…

Kate fantasztikusan nézett ki. Ha nem tudtam volna, hogy 17 éves, simán elhittem volna neki, hogy pontosan annyi, mint én. Tulajdonképpen nem voltam olyan nagyon sokkal idősebb nála. Mégis, valami miatt felnőttebbnek éreztem magamat, mint ő. Ha jól belegondolok, nem igazán volt erre semmiféle okom – Kate valószínűleg sokkal több mindent átélt már, mint én, noha, mióta Damient megismertem, én sem panaszkodhattam.

Volt valami, azonban, amiről fogalmam sem volt a vámpírvadász lánnyal kapcsolatban, viszont nagyon is érdekelt.

– Kate! – torpantam meg az egyik folyosó közepén. Néhány másodperces késéssel ő is megállt. Hátrafordult, s kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Miért vagy itt?

– Ezt most komolyan kérdezed? A foglyod vagyok!

– Oké, persze, de… Biztos vagyok benne, hogy lett volna olyan pont, amikor meg tudtál volna szökni.

– Kétlem, hogy meg tudnék szökni.

– Még csak meg sem próbáltad…

Kate szólásra nyitotta a száját, ám végül nem mondott semmit, inkább elfordította a fejét és kinézett az ablakon.

– Erről beszélek – dőltem neki a falnak.

– Talán nem akarok hazamenni. Ez eszedbe jutott már?

– Miért nem?

– Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom arra, hogy ezt megbeszéljük.

– Miért nem? – ismételtem meg a kérdést.

– El fogunk késni a partidról – indult el, ám elkaptam a karját és magam felé fordítottam.

– Kate! Válaszolj, kérlek!

– Vagy mi lesz? – tépte ki a karját szorításomból. – Kényszerítesz rá?

– Nem – komorodtam el. – Nem akartam használni a képességemet. Azt akarom, hogy te mondd el.

– El fogom. Ígérem. De ez egy elég hosszú történet.

– Akkor csak azt mondd el, hogy ki az a világosbarna hajú fiú, akit ma látni szeretnél?

– Mi? – nyílt tágra a szeme a meglepettségtől.

– Lehet, hogy láttam valamit, amikor hozzád értem… Ne haragudj, nem szándékos volt. Még nem uralom tökéletesen ezeket a vámpírléttel járó képességeket.

Egy hosszú percig néma csend honolt körülöttünk a folyosón.

– Kétszer láttam összesen. Még a nevét sem tudom – vonta meg a vállát.

– De újra látni akarod. Mi történt?

– Elszökött előlem – felelte Kate elgondolkodva. – És hidd el, ha mondom, hogy velem soha nem történik ilyesmi.

– Mondj el mindent, amit tudsz róla!

– Minek?

– Hogyhogy minek? Természetesen azért, hogy segíthessek neked megtalálni!

– Nincs szükségem segítségre.

– Hát persze, mert onnan a szobádból mindent olyan jól el tudsz intézni.

– Tudod mit? Kössünk üzletet… Ha ma este nem látom itt, akkor elmondok neked mindent.

– Elmondasz nekem mindent, függetlenül attól, hogy látod-e ma vagy sem.

– Jól van – sóhajtott mélyet. – Most már tényleg menjünk. Mintha szándékosan húznád az időt, hogy ne kelljen ott lenned!

– Jók az ösztöneid… – motyogtam.

Néhány perc múlva besétáltunk a bálterembe, én pedig elővettem legangyalibb mosolyomat, hogy elnézést kérjek Damientől és Luciustól, akik néhány percnyi tettetett harag és ugratás után egyáltalán nem is foglalkoztak tovább a dologgal. Ahogy telt az idő, egyre több és több ember érkezett, akik mind odajöttek hozzánk gratulálni. Most is Damienre hagytam a beszédet, mint máskor. Én csak álltam ott és igyekeztem szépen mosolyogni, de egy idő után már kezdett fájni az arcom a sok kényszermosolytól.

– Jövök mindjárt, megnézem, hol van Kate – súgtam Damien fülébe, ő pedig bólintott, úgyhogy elengedtem a kezét, és belevetettem magamat a tömegbe.

Nem volt olyan sok idő megtalálni Kate-et. A bárpultnál állt.

– Hé, ki engedte meg, hogy igyál? – kaptam ki a kezéből a poharat.

– Valószínűleg idősebb vagyok, mint te, nem emlékszel? – vette vissza a poharat rám meredve.

– Hát persze… – motyogtam, majd kértem magamnak egy koktélt.

– Koktél? – nevetett fel halkan Kate. – Inkább úgy képzeltem, hogy erősebb italt választanál.

– Általában igen, de ma a legjobb formámat kell hoznom – villantottam rá egyet műmosolyaimból, mire ő csak a fejét csóválta. – Láttad már a hercegedet?

– Nem. De ha már hercegről beszélünk, láttam pár igencsak előkelő vámpírt itt, akiket…

– Nagyon szívesen megismernél? – szakítottam félbe a mondatot, attól tartva, hogy Kate valami butaságot mond. – Azt elhiszem.

Ekkor megakadt a tekintetem egy sötétzöld ruhán. Elkerekedett a szemem.

– Egy pillanat, és jövök. Ne menj sehova! – utasítottam a vámpírvadászt, azonban nem néztem rá.

Le sem vettem a szememet a sötétzöld ruháról és tulajdonosáról. Merthogy egy olyan valakiről volt szó, akivel nem is olyan régen igencsak megdöbbentő beszélgetést folytattam. Bár, ha egészen pontos akarok lenni, akkor nagyon-nagyon régen volt.

– Dana – mondtam megállva a vörös hajú nő előtt.

– Csss, te kis butus, hát még a végén elrontod a szórakozásomat. Vámpír grófnő vagyok most. Látod a szemfogaimat?

– Igen, nagyon cukik – feleltem ugyanazzal a hanghordozással.

– Rendben. Látom, nem akarsz csevegni. Térjünk akkor a tárgyra!

– Itt? – kérdeztem vissza döbbenten.

– Nem tudják, miről beszélünk. Ők úgy hallják, hogy a legújabb zaftos pletykát tárgyaljuk ki Evelyne szeretőjével kapcsolatban.

– Csodás téma.

– Tudom – karolt át hirtelen, majd el is engedett. – Szóval, térjünk rá a lényegre, kislány!

– Mit keresel itt?

– Azért vagyok itt, hogy felajánljak neked egy – az előzőnél sokkal előnyösebb – egyezséget.

– Nincsen semmiféle egyezségünk. Kényszerítettél, hogy eltitkoljam Damien elől, hogy életben vagy!

– Na persze, mert igazán nehezedre esett a dolog, nem igaz? Egyébként láttalak az angyallal többször is. Nem is vagy olyan mamlasz, mint elsőre gondoltam.

– Ne keverjük bele ebbe Mishát, jó?

– Rendben. Lényegtelen is. Nem igazán érdekel, hogy kibe vagy szerelmes.

– Akkor mi is érdekel egészen pontosan?

– Dmitrij.

– Mi?

–  Vissza akarom kapni, drága.

– Most akkor mégsem én vagyok élete szerelme? – kérdeztem némileg gúnyosabb hangon, mint amit megengedhettem volna magamnak egy több száz éves boszorkánnyal szemben, akinek valószínűleg egyetlen csettintése igencsak fájdalmas véget jelentett volna számomra.

– Ugyan már, az évszázadokkal ezelőtt volt. Még én is mondhatok néha csacskaságokat.

– Oké. Menj oda hozzá! Látod, hogy hol áll, nem? Mi tart vissza?

– És rontsam el az eljegyzési partidat? Nem. És egyébként is, nem drámát akarok az életünkben, hanem vissza akarom őt kapni.

– És mégis mit akarsz tőlem akkor?

Dana kortyolt egyet a kezében tartott pezsgőspohárból, majd elmosolyodott.

– El fogod hagyni őt.

– Nem igazán tehetem.

– Miért ne tehetnéd? Amiatt az ostoba tanácstagság miatt? Nem érdekel az esküvőtök. Tőlem aztán ötezerszer is összeházasodhattok. Amiről én beszélek, az a valóság, nem pedig ez a giccsparádé, amit műveltek.

– Damien szeretője akarsz lenni? Mialatt én a felesége vagyok?

– Ezek a nevetséges ceremóniák és papírok engem egyáltalán nem érdekelnek. Ami azt illeti, anno Franciaországban még jobban is járt az ember, ha a szeretője volt valakinek, nem pedig a felesége. Csak idő kérdése, hogy ismét változzon egyet a világ.

Egy pillanatig csak néztem rá, aztán végül mégis kibukott belőlem a kérdés:

– És mégis miért tenném azt, amit te akarsz?

– Két oka is van. Az egyik ott áll – mutatott a bárpult irányába. – Mit gondolsz, hogyan reagálna a vámpírtársadalom krémje, ha hirtelen rájönnének, hogy egy vámpírvadász járkál közöttük?

– Te most fenyegetsz engem?

– Nem, dehogy! Ez csupán része az egyezségünknek. Az izgalmasabb fele most jön…

– Miről beszélsz?

– Visszakaphatod a bátyádat – olvadt le a bájos mosoly Dana arcáról. Hangja komolyabban csengett, mint amit valaha is hallottam tőle. – Csupán annyit kell tenned, hogy meggyőződ Dmitrijt, hogy az angyalba vagy szerelmes.

 

Folyt. köv.