Most ez komoly? Misha el fog vinni a mennyországba? Az élet tényleg egyre szebb és jobb lesz… Idáig legalább kapaszkodhattam abba a hitembe, hogy én irányítom az életemet, erre most még ezt is el akarják tőlem venni – egyszer s mindenkorra. Felforgatni az egész életemet – na, ehhez aztán tényleg nagyon jól értenek a természetfeletti lények. Innen a Földről elég messze vagyok mindenféle istenségtől ahhoz, hogy ne kelljen komolyan fontolóra vennem a létezésüket. Azonban, ha a mennyország kapujába sodor az élet (vagyis a halál)…

Ugyanakkor, na, ki lesz az első vámpír, akit ellátogathat majd az angyalok lakhelyére? Mármint, gondolom, hogy én leszek… Végül is, ki tudja. Mindig én vagyok az, aki utolsónak tud meg mindent. Rengeteg kérdésemre választ kaphatok. Lehet, hogy kiderül, hogy végig tévedtem. Végül is még csak egy negyed évszázadról sincs szó, még rengeteg időm lesz bűnbánatot gyakorolni.

Rápillantottam a mellettem ülő angyalra.

– Ugye kaphatok egy pillanatot, mielőtt megkezdjük ezt a nagy utazást?

– Mindenképpen. Valószínűleg utána is szükséged lesz rá. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Nem szoktam minden nap vámpírokat hazavinni – mosolyodott el haloványan.

Nem tudtam mire vélni ezt a mosolyt. Csak nem szexuális tartalmú utalás volt ez az én sztoikus égi tüneményemtől? Mivel rákérdezni nem mertem, tudtam, hogy ez már csak titok marad az örökkévalóságig. Igyekeztem nem elképzelni, hogy vajon milyen lehet Misha az ágyban, de elég nehezemre esett, főleg a miatt a bizonyos csók miatt. Amit persze jobb volt nem felemlegetni, mert fogalmam sem volt róla, hogy hányadán is állunk valójában.

Mondhatta Misha, hogy egyáltalán nem volt rá hatással, mégis nehezemre esett elhinni, ha arra a hévre és mohóságra gondoltam, amivel végül visszacsókolt a kezdeti hidegség után. Azonban megértettem, hogy nem akar semmiféle fura romantikus kapcsolatba bonyolódni velem, hiszen tökéletesen igaza volt akkor, amikor megjegyezte, hogy én valaki másba vagyok szerelmes. És az nem számított, hogy ez a szerelem milyen hatással volt a lelkemre, a személyiségemre. Nem tudtam kitörölni az életemből. Esélyem sem volt rá, hogy egyszerűen csak felálljak és kisétáljak a saját életemből, messze az egész vámpírvilágtól. Egy voltam közülük. És most még inkább úgy tűnt, hogy összefonódom velük, mint bármikor eddig.

Hirtelen különös érzés tört rám. Mintha egy hatalmas súlyt helyeztek volna a mellkasomra, s a világ elmosódott körülöttem. Megdörzsöltem a szememet, ám a szorítás nem múlt.

– Felkészültél? – állt fel Misha egy kis idő elteltével.

– Nem hinném – ráztam meg a fejemet, miközben igyekeztem legyűrni rossz érzésemet. – De hiába halogatjuk, szerintem az ilyesmire nem lehet igazán felkészülni. Meg nem hiszem, hogy lenne kézikönyv vámpírok számára, akik épp a mennyországba készülnek.

– Akkor induljunk – hagyta figyelmen kívül utolsó mondatomat az angyal.

– Igenis, mester – feleltem alig hallhatóan.

– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten.

– Semmi, semmi… Menjünk.

Majdnem kitört belőlem a nevetés. Olyan aranyos volt, amikor értetlenkedő arcot vágott.

– Azt hiszem, úgy a legbiztonságosabb, ha magamhoz ölellek.

Ha épp ittam volna, biztos, hogy kiköpöm az összes vizet, de az üveg szerencsére ott pihent az ölemben, a kupak szorosan rácsavarva. Ha nem ismertem volna jobban Mishát, akkor biztosan azt gondoltam volna, hogy ez csak egy trükk, hogy ágyba vigyen. Így viszont kettős érzelmeim voltak. Egyrészt alig vártam már, hogy a karjaiba vethessem magamat, másrészt azonban nem akartam, hogy át kelljen élnem az ezzel járó lelki gyötrelmet. Az a bizonyos tiltott gyümölcs…

– Rendben – bólintottam, majd óvatosan felkeltem.

Nem mozdultam. Láttam, ahogy Misha kitárja karjait, hogy magához szoríthasson, de nekem valami teljesen más járt a fejemben. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy képes leszek megmozdulni. Vagy, ha mégis, akkor azt teszem-e, ami helyénvaló.

Végül mégis elindultam felé. Csak néhány lépés választott el minket egymástól. Minden egyes pillanattal egyre inkább láthatóvá vált az a fényes aura, ami egyébként szinte alig érzékelhetően veszi körbe Mishát. Mire odaértem, már szinte vakító volt a fény. Rosszullétem mintha feloldódott volna a fényben; minden egyes lépéssel egyre könnyebben és könnyebben lélegeztem.

Én azonban nem figyeltem már a minket körülvevő fényáradatra. Csak és kizárólag Misha arcát láttam magam előtt. A szeme színét. Arcának finom vonásait. Ajkának vonalát. Mintha egy görög szobrász faragta volna ki márványból. Élő volt, s mégis, szoborszerűen tökéletes.

Odaértem hozzá, ő pedig körém fonta karjait. A világ vakító fehérségbe öltözött. És ismét csak mi ketten voltunk – semmi és senki más nem számított. Felnéztem rá, s tekintetünk találkozott. A világ elmozdult körülöttem, s mindent csupán elmosódott foltként érzékeltem. Olyan volt, mintha egy hatalmas, arany és fehér színben ragyogó örvény középpontjába kerültem volna, amely ugyan engem sértetlenül hagy, ám rajtam kívül mindent porrá zúz.

Csak bámultam Mishát. Mintha a gyerekkori álmaimból lépett volna ki. A szőke herceg… Egy csapásra minden gondolatom elszállt, mintha sosem lettek volna ott. És akkor Misha lassan közeledni kezdett hozzám. Már csak néhány centi választott el minket egymástól…

Hirtelen ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt. És azzal a lendülettel hátra is estem volna, ha Misha nem tart meg.

Jó ég, majdnem ismét kínos helyzetbe hoztam magamat… Hát persze, hogy csak praktikus okokból húzott közelebb magához.

És amint ez végigfutott az agyamban, észrevettem, hogy nem kapok rendesen levegőt. Köhögni kezdtem, és egyre rosszabbul éreztem magamat. Valószínűleg ezért nem mindennapos vendégek a mennyországban a sötétség gyermekei. Egész egyszerűen megfulladnánk. Kétségbeesetten pillantottam Mishára, aki rögtön észbe kapott, és mellkasomra helyezett kezével apró égi csodát tett: ismét képes voltam lélegezni.

Már el is kezdtem aggódni rajta, hogy az oxigénhiány vajon milyen mértékű károsodást okozott az agyamban, aztán inkább elvetettem a dolgot. Talán jobb, ha nem tudom. Na meg, egy-két agysejt ide vagy oda, már nem oszt, nem szoroz. Ugye?

Meglepően hasonlítunk az emberekre néhány szempontból. Ilyen például a lélegzés. Egyszerűen szükségünk van rá. Persze nem igazán tudom, hogy mi bajunk történhet, ha huzamosabb ideig nem kapunk levegőt, de inkább nem akartam kipróbálni. Az ájulás biztosnak tűnt. Persze az is előfordulhatott, hogy egy idő után megszűnik a fojtogató légszomj, és egyszerűen csak elkezd a testünk levegő nélkül működni – és pusztán az átállási szakasz tűnik halálosnak. Ezt majd meg kell kérdeznem, ha visszaérek a földre.

– Jól vagy? – kérdezte Misha.

– Soha jobban – mondtam krákogva.

Most, hogy megoldottuk az olyan apróságokat, mint a levegőhöz jutás, végre alkalmam nyílt körülnézni.

Egy szobába érkeztünk. A berendezése igazán minimalista volt. Az egyik sarokban volt az ajtó, amely kifelé nyílt, egy egyszemélyes ágy pedig a másikban. Mellette egy asztalka, ami a szoba egyetlen díszét tartalmazta: egy hatalmas kristálygömböt.

– Ugye nem nyergeltél át az ezoterikus bizniszbe? Igazán meg lennék sértődve, ha kihagynál belőle – böktem a gömb felé, miközben végigpásztáztam a csupasz falakat. Az ég világon semmi más nem volt a szobában.

– Úgy látszik, tényleg jobban vagy.

– Csalánba nem üt a mennykő – osztottam a népi bölcsességet komoly ábrázattal bólogatva.

– Hihetetlen vagy – csóválta meg a fejét. – Várj meg itt, mindjárt visszajövök.

Ekkor vettem észre, hogy mégis van valami a helyiségben: egy másik ajtó. A hátam mögött volt, s szinte teljesen beleolvadt a falba, így nem vettem észre első pillantásra. Misha eltűnt az ajtó mögött. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott, de fürdőszobára tippeltem.

Normális esetben körbenéztem volna. Milyen könyvei vannak a polcon? Képek? Milyen a hely hangulata? Mit tud elmondani nekem a lakójáról? De egy ilyen szoba miféle újdonsággal szolgálhatott egy olyan lényről, akiről már eddig is tudtam, hogy az önuralom mintaképe. Valószínűleg én voltam az egyetlen, akinek sikerült kihoznia a sodrából. Ez nem igazán tűnt olyasminek, amivel el szeretnék másoknak dicsekedni.

Odaléptem az ágyhoz, és leültem, ám azon nyomban fel is jajdultam.

– Mi a baj? – kérdezte a helyiségbe visszatérő Misha.

– Az ágyad szó szerint összetörte a seggemet.

Néhány pillanatig csak döbbenten állt, és még a száját is eltátotta egy kissé csodálkozásában. Aztán összeszedte magát, és megszólalt:

– Mehetünk?

– Persze – emelkedtem fel, miközben arra gondoltam, hogy Damien mennyire másképp reagált volna erre.

Akarod, hogy megnézzem? Ha szeretnéd, tüzetesen is megvizsgálom…, mondta volna, miközben arcán egy hatalmas vigyorral úgy közeledik felém, mintha ő lenne Don Juan, akibe minden nő első pillantásra beleszeret. Na jó, talán tényleg így is volt, legalábbis a „minden nő első pillantásra beleszeret” rész, de ez még nem jogosította fel rá, hogy pajzán gondolatokkal töltse meg a fejemet.

–Te jó ég… – motyogtam, miközben tenyeremet a homlokomhoz dörzsöltem.

Az első pillantásra is jól látszódó ajtó felé vettük az irányt, s néhány pillanat múlva elhagytuk Misha szobáját, amely leginkább a kórházi szobákhoz volt hasonlatos.

Lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé. Egy hatalmas épületben voltunk, ami leginkább kör alapúnak tűnt. Észrevettem egy boltíves ajtót, amin nem sokkal később át is haladtunk, s egy még nagyobb teremben találtuk magunkat, ami pontosan úgy nézett ki, mint az előző, csak ennek két oldalt kijáratok voltak az oldalán. Mindenhol karcsú, egyszerű szökőkútra emlékeztető mesterművek spriccelték a magasba vizüket.

– Mi van bennük? – kérdeztem rá a tartalmára szinte azonnal, hogy beléptünk a helyiségbe.

– Víz.

– Hát persze, fura is lett volna, ha friss kóla csobogna ki. Csodálatos ugyan, de fura.

Misha megint úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, úgyhogy elhatároztam, hogy inkább takarékra állítom a gondolataimat, és befogom a számat.

Még vagy öt percen keresztül meneteltünk előre egyfolytában, és ha nem láttam volna ki a kertbe vezető boltíves kijáratokon, akkor egész biztosan azt hittem volna, hogy az egész mennyország egyetlen hatalmas épületből áll.

Végül megálltunk egy helyiség előtt, ami egy kicsit kisebbnek tűnt, mint az eddigiek, és tele volt fali kutakkal, növényekkel, és ugyanaz az arany-fehér fény sugárzott mindenből, ami Mishát is körbevette.

Az angyal megtorpant, és megfogta a karomat.

– Kérlek, légy tisztelettudó. Ő hatalmasabb nálam. Nálad is. Majdnem mindenkinél, akit ismerek. És higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem akarod feldühíteni.

– Oké. Nem kell annyira aggódni. Tudok normálisan is viselkedni. Ha tudni akarod, még illemtanórákat is vettem.

Nem hazudtam. A szüleim kényszerítettek engem és Nicket is arra, hogy illemtanórákat vegyünk a szomszédban lakó korosodó hölgytől, aki mindig szoros kontyba tekerte a haját a tarkóján, és úgy ült, mint aki karót nyelt. Gyerekkorom legrosszabb órái voltak.

– Remélem.

– Nem kell aggódnod – ismételtem meg. – Most már elengedhetsz egyébként.

– Sajnálom – mondta halkan, miközben elengedte a karomat. – Menjünk.

– Aha – mondtam, s gondolatban megpróbáltam összeszámolni, hogy hányszor is ejtette ki ezt a szót az elmúlt pár órában.

Gyorsan megegyeztem önmagammal abban, hogy sokszor, mert amikor megpillantottam Misha főnökét, azt hittem, hogy fél óráig keresgélem majd az államat a padlón.

– Ő Agnes – súgta oda nekem Misha, miközben elindult a terem közepén álló angyal felé, s én most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem egy feminin pasast látok magam előtt, hanem egy nőt. Egy nőt!

Igen, tudtam, hogy vannak női angyalok is, de egyszerűen eszembe sem jutott volna, hogy Misha felettese egy nő is lehet. Arra számítottam, hogy egy morcos arckifejezésű, hatvanas éveiben járó férfivel fogok találkozni, aki körülbelül úgy néz ki, mintha Misha apja lenne.

A nő magas volt és karcsú, aranyló haja rövidre vágva, s épp eligazítást tarthatott valakinek, mert az szaporán bólogatott, majd néhány pillanat múlva fejét leszegve távozott a hölgy irodájából. (Mint később megtudtam, ez az egész szoba Agnesé volt.)

– Misha! – köszöntötte a főangyal társamat, amire ő egy meghajlással felelt.

– Elhoztam a vámpírt, akiről beszéltünk.

– Áh, igen. Üdvözlöm, Miss Wilkins.

– Wilson – javítottam ki, majd halkan hozzátettem: – De majdnem…

– Hogyne. Elnézést – mondta olyan hangon, amiből tökéletesen egyértelmű volt, hogy egyáltalán nem érdeklik az érzelmeim. – Rengeteg a dolgom mostanában, sajnos néhány dolog felett elsiklik a figyelmem.

Baromira nincs időm arra, hogy olyan lényegtelen dolgokkal foglalkozzam, mint a neved megtanulása, fordítottam magamnak.

– Megtiszteltetés, hogy találkozhatok önnel – mondtam mosolyogva, miközben magamban így feleltem: ó, ha tudnád, hogy mennyire elküldenélek a jó büdös francba most… Iderángatsz, és még annyira sem veszed a fáradtságot, hogy megjegyezd a nevemet.

– Tudomásomra jutott, hogy birtokában van néhány… – itt egy pillanatnyi szünetet tartott, – különleges képességnek, ami hasznunkra válhat.

– Örömmel segítek, ha tudok – feleltem egyszerűen.

Nem volt értelme túlcifrázni a mondandómat, tekintve, hogy nem nagyon volt közölnivaló információm. Mint kiderült, ők sokkal többet tudtak a képességemről, mint én, így még csak ezzel kapcsolatosan sem tudtam volna nekik újdonsággal szolgálni.

–  Akkor vágjunk is a közepébe. Úgy hiszem, Misha már elmondta a kérésünk lényegét, úgyhogy én csak pontosítanám a dolgot. Eddig három áldozatunk volt. Eleinte azt hittük, hogy csak eltűnésekről van szó, de amikor megtaláltuk az első testet, akkor már gyilkosságra gyanakodtunk. Eddig érthető?

– Kristálytisztán.

– Miss Wilson, – támaszkodott az előtte álló asztalra Agnes, – senkinek sem szabadna ekkora hatalommal rendelkeznie. Az embereknek semmiképpen. A vámpírok úgyszintén nem lehetnek birtokában ennek, se bármely másik lény a földről. Az egyetlen faj, ami számításba jöhet…

–… a démonok – fejeztem be a mondatát.

– Igen – húzta fel a szemöldökét az angyal, s látszott rajta, hogy nem kifejezetten örül annak, hogy félbeszakítottam. – És itt jön maga a képbe.

– Hát persze, hogy itt… – mormoltam alig hallhatóan.

– Hajlandó segíteni nekünk tehát?

Kezdtem kicsit besokallni. Burkoltan ugyan, de sértegettek, és erre természetesen nem volt szabad megjegyzést tennem. És egyébként is, kezdett úgy tűnni, hogy teljesen feleslegesen cipeltek el a világ másik végére (és azt hiszem, hogy ebben a helyzetben ezt akár szó szerint is vehetjük). Most pedig feltesznek nekem egy olyan kérdést, amire már kétszer válaszoltam.

– Nézze, már… – kezdtem, ám amikor megláttam Misha arcát, inkább úgy döntöttem, hogy visszanyelem a kikívánkozó szavakat. – Igazán szívesen segítek.

– Helyes – villantott egy fölényes, ámde halovány mosolyt a főangyal. – Most, ha megbocsátotok, rengeteg még a tennivalóm…

Misha ismét csak meghajolt köszönés helyett, én pedig elmotyogtam egy „viszlát”-ot. Hamarosan magunk mögött hagytuk Agnes irodáját. Amint hallótávolságon kívül értünk, megtorpantam, és Mishának rontottam:

– Szóval az angyalok bürokráciája miatt rángattál ide?!

– Tulajdonképpen igen – felelte halálosan komolyan.

Nehezen legyűrhető késztetést éreztem arra, hogy behúzzak neki egyet. Tudom, úgysem fájt volna neki, már ha egyáltalán meg tudom ütni, persze, de azért igazán jól esett volna. Nem mondom, különleges élmény volt eljönni ide, de teljesen felesleges volt. Az egyetlen új információ az volt, hogy három halott van idáig. Ezt Misha is tudta volna közölni. Jó ég, még az is elég lett volna, ha küldenek róla egy e-mailt. Mondjuk nem tűntek számítástechnikailag túl fejlettnek. Akkor egy mezei postán eljuttatott levél is jó lett volna.

– Csak… menjünk haza, jó? – mondtam végül felemelt kezekkel, és elindultam arra, amerről jöttünk.

– Várj – állított meg az angyal. – Van egyszerűbb módja is. Igyál belőle – mutatott az egyik kútra.

Odapillantottam a márványból készült kútra, s megdöbbenten láttam, hogy az vörös folyadékkal van tele. Vérrel… Vér csorgott az angyalok szökőkútjában. Ám valahogy túlságosan hígnak, túlságosan könnyűnek tűnt. Összeszorítottam a szememet és hátrasimítottam a hajamat. A kútban kristálytiszta víz fodrozódott. A vérnek nyoma sem volt.

– Miért, mi van benne? Talán egy szérum, amitől majd követni tudsz mindenhova?

– Miért akarnálak követni?

– Nem is tudom… Mondjuk azért, hogy minél gyorsabban túleshessünk a következő ügyintézésen az Országos Angyal Hivatalban? Esetleg időpontot is lehet foglalni? Sorszám?

– Kérlek, ne kiabálj! Már mindenki minket néz.

– Nem érdekel! – fokoztam még jobban a hangerőt.

Misha hirtelen közelebb lépett hozzám, majd a csuklómnál fogva megragadott, és így szólt:

– Nyugodj le!

Amint kiejtette a szavakat, máris éreztem, amint a megkönnyebbülés szétárad bennem. És valóban egyre nyugodtabb lettem. Olyan volt, mint amikor reggel nem találjuk a kulcsot, és már mindenhol kerestük, máris öt perc késéssel fogunk indulni, aztán hirtelen eszünkbe jut, hogy mi magunk tettük el, hogy másnap biztos megtaláljuk. És végül ráadásként pont elérjük a buszt is.

Miért is hagytam, hogy egy ilyen apróság ennyire felzaklasson? Hiszen igazán ráértem eljönni. És egyébként is, ez egy nagyon szép hely. Az angyalok gyönyörűek, és akikkel idáig beszéltem, igazán kedvesek is voltak…

…Miss Wilkins…

…néhány dolog felett elsiklik a figyelmem…

Mintha álomból ébredtem volna. Hirtelen élesebben éreztem, ahogy Misha bőre az enyémhez ért, mint valaha, a fények vakítóbbak lettek, s az addig halk mormolásnak tűnő környezeti zajok egyszerre fülsüketítőnek tűntek. A fülemhez kaptam, majd arcomon fájdalmas kifejezés jelent meg.

– Használtad rajtam… – mondtam Misha szemébe nézve, miután sikerült valamelyest hozzászoknom az éles váltáshoz.

– Használtam – mondta nyugodt hangon, ám arckifejezése enyhe értetlenséget tükrözött. – De nem működött.

– És ez miért olyan meglepő?

– Mert általában működni szokott? – kérdezett vissza az angyal feldúltan.

– Kezdesz egyre jobban hasonlítani ránk – mondtam elgondolkodva.

– Nem, nem kezdek.

– Tagadás. Jaja. Egyre inkább olyan vagy, mint mi. Ne, ne is mondj semmit – fojtottam bele a szót. – Inkább térjünk vissza a vizetekhez.

– A víz. Igen. Tehát ha ebből iszol, és közben erősen koncentrálsz arra a helyre, ahova menni akarsz, akkor a következő pillanatban ott találod magadat.

– És nektek mégis minek van ilyen vizetek?

– Tudod, nem te vagy az egyetlen földlakó, aki járt már itt.

– Na persze. Vihetek belőle haza is?

– Nem – nézett rám rosszallóan az égi lény.

– Egy próbát megért – vontam vállat. – Szóval iszom, és közben arra gondolok, ahova menni akarok?

– Igen.

– Jössz te is?

– Igen, követni foglak.

– Szóval akárhova csak akarok?

– Haza – ejtette ki a szót úgy, mintha egy értetlen gyerek lennék, akinek most magyaráz el valami ötödszörre.

– Oké, akkor kezdjük – mondtam, ám hirtelen rájöttem, hogy nem látok sehol sem poharat vagy bármiféle edényt, amiből ihatnék. – Miből igyak?

– A vízből?

– Nem, úgy értem, mit használjak hozzá?

– A kezedet. Komolyan nem értem, hogy miért problémázol ezen ennyit.

– Problémázok. Nagyon jó szó. Mikor tanultad?

– Csak csináld már!

– Oké, oké. Nem kell ilyen nyűgösnek lenni! De azért tényleg beszerezhetnétek egy-két poharat. Ha szeretnéd, adok lakberendezési tanácsokat… Nyugi, csinálom már… – tettem hozzá Misha arcát látva.

Belemerítettem a tenyeremet a kristálytiszta, hűvös vízbe, s miközben a frissítő nedű megnedvesítette ajkaimat, az otthonomra gondoltam.

Amikor a következő pillanatban kinyitottam a szememet, elöntött a hazaérkezéssel járó nyugalom. Körülnéztem, s megakadt a szemem a kedvenc pokrócomon. Elmosolyodtam, majd azon nyomban rá is fagyott az arcomra a mosoly.

Hibáztam, de még mekkorát! Amikor arra gondoltam, hogy haza… Nos, sikerült a szüleim házában kikötni. Ekkor megjelent Misha is mellettem.

– Vigyél el innen! – támadtam rá. – Most azonnal!

– De… – kezdett bele Misha a mondókájában, ám ezzel egy időben egy női hang csendült.

– Neil? Azt hiszem, hogy hallottam valamit Sonja szobájából…

Kopogó léptek. Magas sarkú női cipő.

– Most! – ugrottam Mishának.

Úgy tűnt, az angyal teljesítette a kívánságomat, ugyanis a következő pillanatban Lucius kertjének kellős közepén landoltunk. Feljebb tornásztam magamat, s ekkor konstatáltam, hogy sikerült egy olyan pozícióba kerülni, amiről sosem hittem volna, hogy a való életben is megtörténhet: Misha hanyatt feküdt a gondosan nyírt pázsiton, én pedig épp rajta. Mint egy romantikus filmben, ami szereti magát akciófilmnek álcázni.

Ez rövid idő leforgása alatt már a sokadik alkalom volt, hogy igazán közel kerültem Mishához. Még egyszer azonban nem fogom magam kellemetlen helyzetbe hozni! Nem én! Szó sem lehet róla… Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam, majd rákvörös arccal hátat fordítottam az angyalnak, azt mímelve, hogy megigazítom a ruházatomat és a hajamat.

Mire visszafordultam, Misha is feltápászkodott, és úgy állt ott, mintha mi sem történt volna.

– Sajnálom – mondtam, majd szinte alig halt el az utolsó hangja a szónak, máris folytattam: – Hogyhogy már késő délután van?!

– Az idő egy olyan természetű jelenség, ami… Hm. Maradjunk annyiban, hogy másképp érzékeled itt, mint odafent.

– Csak nem megkíméltél egy filozófiai eszmefuttatástól, drága Misha?

– Hiba volt?

– Nem, nem. Bölcs döntés, azt hiszem.

– Miért zaklatott fel annyira, hogy máshova érkeztél először?

– Nem akarok beszélni róla.

Elhallgattunk mindketten, és csak bámultuk egymást. A csendben élesebbé váltak a környezeti zajok: a szél susogása, a levelek zörgése, a madarak csiripelése.

– Mikor akarod kezdeni? – vettem elő az üzletasszonyos hanghordozásomat.

– Amint lehet. Ha rajtam múlna, már most elindulnánk. De ha jól emlékszem, estére randevúd van.

– Nem randi. Csak nem féltékeny vagy?

– Holnap találkozunk – mondta, s azzal eltűnt.

– Hát persze – mondtam, s arcomra mosoly költözött.

Körülnéztem. Teljesen egyedül voltam a Lucius háza mögötti füves terület kellős közepén. Egyértelmű volt, hogy szándékosan hagyta, hogy combközépig érjen a növényzet, hiszen egyetlen pillantás elég lett volna, hogy kertészek hada lepje el a kertet. Talán ő is arra gondolt, amire én most: jól esik egy kis időt a természet lágy ölén tölteni, még ha nem is gondoljuk azt, hogy részesei vagyunk a körülöttünk lévő életnek.

Általában nem éreztem magamat annyira kívülállónak, ám a mennyországban és otthon töltött idő rávilágított, hogy mennyire nem az vagyok már, mint aminek születtem: a legkevésbé sem vagyok ember. Lehet, hogy éppen ugyanannyira esetlen vagyok a szerelmi életemet tekintve, mint egy halandó vagy éppenséggel pont ugyanolyan könnyedén ki lehet hozni a sodromból, de abban teljesen biztos vagyok, hogy egyetlen ember sem állt még egy gyönyörű mezőn vérszomjjal küzdve.

Na igen, ez  nem épp a legmagasztosabb és legtisztább jellemző, amit a vámpírléttel kapcsolatban feljegyezhetünk. Akármilyen szépen hangzik is az örök élet, a betegségek megszűnése és a természetfeletti szupererő, nem tagadhatjuk le, hogy mindennek ára van. Olyanok vagyunk, mint akik valamely tudatmódosító szertől függenek. Ugyan még nem voltak személyes tapasztalataim az elvonási tüneteket illetően, de egészen biztos voltam benne, hogy nem lehet felemelő élmény.

Igyekeztem agyam leghátsó zugába száműzni a vér gondolatát, és lehetőleg minél kevesebbet pislogni, hiszen ilyenkor karmazsin patakokban folyt szemem előtt vágyaim tárgya. A legnagyobb probléma azonban talán a szexuális késztetés volt. Nem tudtam, hogy vajon csak rám van ilyen hatással a vérszomj, vagy mások is éppen ugyanígy szenvednek, de ha találgatnom kellett volna, mindenképpen arra tippelek, hogy senki sem mentesül a kettő összefonódásától.

Tudtam, hogy Lucius külön termet tart fenn vendégei számára, amelyben halandók tucatjai várják, hogy a hozzám hasonlók beléjük mélyesszék a fogaikat, de én magam sosem jártam még ott. Idáig mindig a kórházi ellátmányhoz hasonlatos zacskókat használtam, de most tulajdonképpen nem értettem saját magamat. Miért választom a rosszabbat teljesen feleslegesen, ha egyszer azok az emberek önszántukból vannak ott? Ebben az utóbbiban ugyanis teljesen biztos voltam. Luciusnak ugyan megvolt a hatalma, hogy bárkit rákényszerítsen a vértermekben való életre, de azt is tudtam, hogy nem tenné ezt senkivel sem – főleg, mivel rengeteg önként vállalkozó akadt, akik ha megtudták, kik is vagyunk, szívesen ajánlották fel „segítségüket”.

Elindultam a ház felé. Nagyjából sejtettem, hogy merre lehet az „etető”. Az alagsorban. Hol máshol… A vastag falak semennyit sem engedtek át a napsugarakból, így azok is zavartalanul hódolhattak vérrel kapcsolatos szenvedélyeiknek, akiknek nagyobb nehézséget okozott, hogy elviseljék a természetes fényt. Eredetileg egyik vámpírnak sem volt problémája a napsütéssel, ám mivel éjszakai életmódra voltak kényszerítve, szervezetük alkalmazkodott a sötétséghez. Persze semmi olyasmi nem történt, mint a hollywoodi filmekben, tehát senki sem égett szénné, ha rájuk vetült a nap sugara, ám a látásukat nagyban befolyásolta eme tényező. Egyikünk sem érezte magát annyira jól nappal, mint az emberek, de nekem például nem okozott különösebb gondot délután a kertben sétálni. Úgy tűnik, szerencsés vérvonalba csatlakoztam be.

Kis keresgélés után megtaláltam a lefelé vezető lépcsősort. Úgy tűnt, legalább kétemeletnyi lépcsőfokot hagytam magam mögött mire elém tárult a fáklyákkal kivilágított folyosó, melynek vége a homályba veszett. Percekig gyalogoltam, s az út egyszer csak kanyarogni kezdett. Követtem. A vér szaga egyre erősebb lett. Kezdtem elveszíteni a józan eszemet. Mintha egy szürreális álomban lettem volna. Szinte már vártam, hogy felébredjek az ágyamban, megpillantsam a szemben lévő könyvespolcot, s az íróasztalomon kedvenc plüss zsiráfom helyettem is köszöntse az új nap eljövetelét.

Semmit sem hoztam magammal, ami a múlthoz köthetett volna. Csupán ruháim és a legfontosabb tisztálkodási szerek kaptak helyet a bőröndömben. Hamarosan már ezek sem voltak meg. Damien mindenből újat vett nekem, én pedig örömmel szabadultam meg a régi göncöktől – mintha minden egyes kidobott ruhadarabbal egy-egy emléktől szabadultam volna meg, hogy megtisztítsam a terepet az új Sonjának. Titokban régóta vágytam már erre. Hogy eljöjjön értem a szőke herceg fehér lovon. A különbség csak annyi, hogy lóról szó sem esett, a hercegemnek barna haja volt, és mint kiderült, a vér a legfőbb szenvedélye. Nem éppen egy klasszikus mesében éltem. Én azonban gondolkodás nélkül szerelmem kezébe helyeztem az életemet.

Egyre nehezebben mozogtam. Minden egyes lépéssel mintha egyre gyorsabban terjedt volna az ólmos fáradtság testemben. Kezemet a falnak támasztottam. A folyosó tele volt kisebb kiszögellésekkel, melyeknek nagy részébe páncélokat állítottak vagy festményeket akasztottak. Szerencsémre épp egy olyan mellett voltam, amelyben egy absztrakt mintázatú kép függött. Behúzódtam, s éreztem, amint a lábaim megadják magukat. Fejemet a hűvös kőhöz érintettem, s a körülöttem lévő világot szép lassan beborította a sötétvörös köd.

– Sonja! Jól vagy? – aggódó hang, s éreztem, amint egy jéghideg kéz kulcsolódik a csuklómra.

– Jól leszek, ha végre békén hagysz – feleltem, amint felismertem, hogy kihez tartozik a kéz.

– Nem arról van szó, mint amit gondolsz… – csendült ismét Damien hangja.

– Inni jöttem, nem pedig a magyarázkodásodat hallgatni – vágtam közbe.

– Igen, azt látom. Mikor ittál utoljára?

Válasz helyett megvontam a vállamat.

– Igyál belőlem, aztán elviszlek az etetőbe.

– Semmit sem akarok tőled – ráztam meg a fejemet.

– Kérlek – suttogta, s jobb kezével félresimította hajamat, majd tenyerébe vette arcomat, s egészen közel hajolt, mintha csak meg akarna csókolni.

Könnyeimmel küszködve bólogatni kezdtem. Vámpírévekben mérve újszülött voltam még, s tudtam, hogy szükségem van a vérre. Eddig sosem okozott problémát, ha nem ittam minden nap, de most már több telt el, mint ameddig valaha is nélkülöznöm kellett a vért. Azonban még ennyi napnál is nevetségesnek tűnt ez a reakció, s ekkor eszembe jutott az idő torzulása, s hogy hány óra eltelt mióta elindultam az égiek közé. Bizonyára ez fokozhatta fel ennyire a már amúgy is egyre jobban érződő éhségemet.

Nem sok idő telt el azóta, hogy hegyes fogaim átszúrták Damien csuklójának bőrét, ám máris el akartam lökni őt magamtól. Mintha szélmalomharcot vívtam volna. Ösztöneim erősebbnek bizonyultak nálam. És persze az sem segített a helyzeten, hogy életem nagy szerelméről volt szó. A külvilág kezdett kiélesedni, ám ezzel együtt a koncentrációs képességem is visszatért, s a vérrel együtt valami másnak az áramlását is érzékeltem: fájdalmat.

Kényszerítettem magamat, hogy elszakadjak teremtőmtől – képtelen lettem volna még több fájdalmat magamba szívni. Így sem voltam benne biztos, hogy hogyan fogok azzal a sötétséggel megbirkózni, ami így is állandó vendégnek számított lelkemben. Merthogy a képességem egyszerre volt áldás és átok: minden egyes érzelemátvitellel átadtam magamból egy darabot és visszakaptam valami teljesen mást. Misha szerint idővel és rengeteg gyakorlással képes leszek majd teljesen irányításom alá vonni a folyamatot. Ennek azonban egyelőre még csak a közelében sem voltam.

– Mi a baj? – kérdezte Damien, tekintetében valamilyen megfoghatatlan révülettel.

– Köszönöm. Elég volt.

– Ez nem lehetett elég.

– Nézd, átvettem a sötétség egy részét, most hagyj, hadd menjek – motyogtam, miközben feltápászkodtam.

– De…

– Kérlek, csak hagyj!

Olyan erővel löktem el magamtól Damient, hogy nem csak őt, de saját magamat is megleptem. Mindenem sajgott. Tudtam, hogy ez nem volt hosszú távú megoldás a vérszomjamra, ám képtelen lettem volna Damien közelében maradni. Minél messzebb kellett tőle kerülnöm.

Valahogy felküzdöttem magamat a szobámhoz. Nem tudom, hogy mikor volt ideje Damiennek utasításokat adni, de amikor beléptem a szobámba, egy kis csomagot találtam az ágyon. Nem lehettem túlságosan szép látvány, amikor néhány másodpercnyi meredt bámulás után rávetettem magamat a vérrel teli csomagra. Képtelenség szavakba önteni az érzést, amely hatalmába kerített. Ambivalens volt, ám ez a szó csak halvány árnyékát sejteti annak az érzelmi viharnak, ami bennem dúlt. Mintha egy hatalmas, hősi csatának lettem volna szemtanúja. A vágy keveredett az undorral, a vérszomj az önutálattal.

Sosem éreztem még magamat ennyire rosszul. Melegem volt, ám ezzel egy időben rázott a hideg. Betámolyogtam a fürdőszobába, megnyitottam a hidegvizet, és beálltam a zuhany alá. Nem segített. Térdre estem. Ruháim vizesen tapadtak rám, én pedig négykézláb öklendeztem a fürdőkádban. Aztán egyszer csak elkezdett múlni a fájdalom. Szép lassan, apránként egyre kevésbé szédültem. Végül enyhült annyira a rosszullét, hogy felálljak és elzárjam a vízcsapot.

Legszívesebben lefeküdtem volna aludni, ám tudtam, hogy ha megteszem, mély álomba zuhanok, és ha háború törne ki közvetlenül az ágyam mellett, arra sem ébrednék fel. Így hát átöltöztem, majd leültem az ágyra. Múltak a percek, én pedig csak ültem, mozdulatlanul, magam elé bámulva. Végül erőt vettem magamon, felálltam, összehúztam magamon a kardigánt, és elindultam Lucius dolgozószobája felé.

Kopogásomra azonnal érkezett válasz, s a szobába belépve rögtön észrevettem, hogy házigazdám nincs egyedül.

– Visszajöhetek később is… – kezdtem, ám Lucius a fejét rázta:

– Nem, nem. Úgy vélem, jobb, ha minden érintett fél jelen van.

– Rendben.

Eszembe jutott, hogy mennyire ragaszkodott Lucius ahhoz, hogy Damiennel együtt kell majd dolgoznom. Valahogyan majd csak megoldom, vontam vállat gondolatban. Vendéglátóm kérésére helyet foglaltam a Damien széke mellett álló, bőrhuzatú fotelben. Az ülőalkalmatosság hatalmasnak tűnt, s úgy éreztem, szinte elveszek benne.

– Rendben. Nos, nem szeretném húzni az időt, legjobb lesz, ha azonnal a lényegre térek. A múltkori beszélgetésünk alapján kiderült, hogy nem tudsz túl sokat a világunk politikai felépítéséről. Ezért természetesen csak Damient lehet hibáztatni, de most eltekintek attól, hogy megrójam, mert fontosabb dolgunk is van, mint őt leckéztetni.

– Ó, én mindig csak a fontos dolgokkal foglalkoztam – szólt közbe Damien, s hanghordozásából azonnal kitűnt, hogy megjegyzésével egyértelműen szexuális tevékenységre utalt.

Nem feleltem rá semmit, csak egy megvető pillantást lövelltem a jobb oldalamon ülő vámpírra.

– Sonja, nem tudom, hallottál-e már a Tanácsról… – folytatta Lucius figyelmen kívül hagyva gyermeke közbeszólását.

– Még egy testület, amelynek a létezéséről csak hónapokkal az átváltozásom után értesülök, csodás… – mondtam halkan.

– A Tanács kultúránk egyik ékköve – kezdett bele Lucius a magyarázatba fanyar mosollyal. – Időtlen idők óta jelen van, legfőbb hatalomként. Igazgatja az életünket, anélkül, hogy a legtöbben akár csak egyszer is hallanának róla. Mégis bármit tesznek, az hatással van az összes vámpírra. Egyfajta bíróságként is funkcionál. A politika legsötétebb bugyrairól van szó, erről biztosíthatlak. A Tanács felállása évszázadok óta nem változott. Ez nem meglepő, mivel a tagok örök élettel bírnak. A kinevezésük pedig élethossziglan szól. Természetesen vissza is léphetnek, de ez ritkán történik meg. Talán ha egy vagy két esetet jegyezhettek fel az évszázadok alatt.

– Valaki meggyilkolta az egyik tanácstagot, jól gondolom?

– Minden jel szerint ez történt – bólintott Lucius.

– És hogy jövök én a képbe?

– Egy pillanat és rátérek.  Tehát a tanácsba szinte csak kihalásos alapon lehet bejutni, ha pedig ez véletlenül megtörténne, akkor választásokat tartunk. Ősi hagyomány, bár legalább annyit képesek voltunk elérni az idők folyamán, hogy a nők is szavazati joghoz jussanak. Viszont természetesen ezt a lehetőséget életkorhoz kötötték.

– Hát persze. Hány évesen válik egy vámpír nagykorúvá?

– Három számjegyben gondolkozz – érkezett válasz a Luciushoz intézett kérdésre mellőlem.

– Ami azt jelenti, hogy ti szavazhattok, én pedig nem. Most már tényleg kezdem tényleg nem érteni a dolgot. Az angyalok segítségét kell kérnem, hogy megvédjük a jelölteteket vagy mi?

– Nem, nem, erről szó sincs – biztosított Lucius. – De hadd fejezzem be.

– Elnézést – ajándékoztam meg a jelenlévőket egy szende félmosollyal.

– Természetesen nem csak a szavazással kapcsolatban állítottak fel szabályokat, hanem a jelöltek személyével kapcsolatban is van néhány kikötésük. Meglepő módon sokkal kevesebb helyet foglalnak el a jelöltekkel kapcsolatos szabályok, mint amennyit a szavazati jogokkal kapcsolatban használtak fel. Összesen két előírás van, az egyik az, hogy az illető vámpír legyen, természetesen, a másik pedig az, hogy nemesi rangú.

– Nemesek, hát persze. Nem számít, hogy mennyire rátermett, ha kék vér folyik az ereiben, máris alkalmassá válik a jelölésre – morogtam.

– Valami ilyesmi, igen. Bár a kék vérrel kapcsolatos állításod nem teljesen állja meg a helyét. Mindenesetre, itt jössz te a képbe. Szeretnénk, ha jelöltethetnénk téged a megürült helyre.

– Tessék? – döbbentem meg.

– Talán egyszer még a Tanácsot is vezetheted – vigyorodott el Damien. – Te lennél az első női elnök.

– De én egyáltalán nem értek a politikához! A vámpírpolitikához meg aztán főleg nem. És nem vagyok nemesi származású. Nem tudok róla, hogy hercegek vagy bárók lettek volna a felmenőim között.

– A szabályok olyannyira homályosan lettek megfogalmazva, hogy bizonyos kiskapukat kihasználva elég, ha nemesi címmel rendelkezik az ember, nem kell, hogy valóban nemesek legyenek az őseid. És ha jól belegondolunk, ez talán nem is véletlen, hiszen idővel elfogynának a valóban nemesi származású vámpírok, és végül a Tanács felbomlana.

– Rendben, de még csak nemesi címmel sem rendelkezem…

– Erre van egy elég egyszerű megoldásunk.

– Mégpedig?

– Hozzám kell jönnöd feleségül – csendült a bársonyos hang a jobbomról.

Damien mondata úgy megdöbbentett, hogy percekig csak némán hápogtam, és egyetlen hangot sem voltam képes kipréselni magamból.

– Hogy mit kell csinálnom?! – bukott ki belőlem, mikor végre ismét meg tudtam szólalni.

– Ha összeházasodnál Damiennel, elgördülne az egyetlen akadály a jelöltetésed elől – magyarázta Lucius.

– Teljességgel kizárt, hogy hozzámenjek!

– Kérlek, Sonja, gondold át a dolgot! Szükségünk van a segítségedre.

– És miért nem jelölteted magadat te, Lucius? Hiszen te nemesi családból származol, nem? – kérdeztem házigazdámat.

– Igen, abból. Én azonban már egyszer indultam egy ilyen választáson még sok-sok évszázaddal ezelőtt. Sajnos nem jártam sikerrel. A szabályok értelmében nem indulhatok még egyszer.

– Damien is indulhatna. Vagy ha nem, akkor miért nem megy hozzá valaki más? Biztosan találnátok valakit, aki hajlandó összeházasodni vele és még követné is minden utasításotokat.

– Igen, biztos, hogy találnánk valakit. De melletted – mint azt már tegnap próbáltam elmagyarázni – igen fontos érvek szólnak. Először is ott a kapcsolatod az angyalokkal. Talán nem egyértelmű ez számodra, de a legtöbbünk még csak nem is találkozott velük, vagy ha igen, akkor sem voltunk tudatában, hogy egy égi teremtmény áll előttünk. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán szóba állnának-e velünk. Ami közted és Misha között van, különleges. Ezen kívül még azt is pozitívumként számíthatjuk, hogy ennyire fiatal vagy. Damient is jelöltethetnénk, de biztos kudarc lenne belőle. Túl jól ismerik már őt és a lázadó természetét, és nem lenne elég sokkoló, ha őt választatnánk.

– Egyáltalán mióta vagy te nemes? – intéztem most első ízben a mellettem ülő vámpírhoz a kérdésemet.  

– Hosszú történet.

– Van időm – néztem rá eltökélten.

– Elvettem feleségül egy nemest.

– Te házas vagy?! – pattantam fel a fotelből.

Mi jöhet még ezek után, te jóságos ég?!

– Az voltam. Nemrég meggyilkolták.

– Volt egy feleséged, akit nemrég meggyilkoltak.

Visszarogytam a fotelbe.

– Igen. Egy nagyon-nagyon távoli rokonom volt.

– Te jó ég… és én minden egyes mondatodnál azt hiszem, hogy ez már nem lehet rosszabb…

– Nem volt semmiféle olyan kapcsolat közöttünk. A hercegnő a politikának és a vámpírok segítésének szentelte az életét. Viszont szerette volna, ha van valaki, akire szállhat a címe, ha ilyesmi történik vele, mivel ő volt az utolsó a házából. Szóval megkért rá, én pedig elvettem őt feleségül. Ennyi, nem történt több.

– Ez is melletted szólna, ami azt illeti. Ha az elhunyt tanácstag családjából jelölnek valakit, annak nagyobb esélye van nyerni.

– De én nem vagyok a családtagja!

– Ez a legkevésbé sem számít. A ház sorsa és a cím megtartása a legfőbb prioritás bizonyos vámpírok számára. Szemet hunynak a felett, hogy nem vérrokonról van szó.

Egyikükről a másikra néztem, és képtelen voltam felfogni, hogy ez történik. Az életem egyre bonyolultabb és bonyolultabb lett.

– Ti ezt teljesen komolyan gondoljátok, igaz?

Válasz nem érkezett, csak Lucius komoly arckifejezését láttam magam előtt, illetve szemem sarkából Damien heves bólogatását.

Óráknak tűnő pillanatokig ültünk néma csendben.

– Rendben – álltam fel végül. – Megteszem. De nem azért, mert a feleséged akarok lenni, Damien. Ezt akarom a legkevésbé ebben az életben. Azért fogom megtenni, mert ha sikerül, talán tényleg olyan pozícióba jutok, hogy jobbá tehetem majd a többi vámpír életét. És több esélyem lesz, hogy visszakapjam a bátyámat.

– Megtiszteltetés, hogy a jegyesem leszel – állt fel Damien is, s közben le nem vette volna a szemét rólam.

– Ha nem gond, én most szeretnék lefeküdni – mondtam, miután néhány pillanatig Damien arcát fürkésztem. – Fárasztó napom volt, és egyébként is végig kell ezt az egészet még egyszer gondolnom.

– Természetesen – mondta Lucius. – Ha nincs ellenedre, holnap ismét összeülhetnénk, hogy megbeszéljük a részleteket.

Válaszképpen csak bólintottam, majd leküzdöttem a hirtelen rám törő késztetést, hogy képzeletbeli szoknyámat enyhén megemelve pukedlizzek, és inkább csak némán kisétáltam a szobából.

Amint hallottam magam mögött az ajtó csukódásának a hangját, tenyerembe temettem arcomat, majd felsóhajtottam. Reggel még csak egy átlagos vámpír voltam, aki bosszút esküdött, amiért elszakították tőle a testvérét. Most pedig már elmondhattam magamról, hogy – valószínűleg – én voltam az első vámpír, aki beléphetett a mennyországba. Ezután indirekt módon megkérte a kezemet a férfi, akinél jobban még soha senkit sem szerettem, s mégis, szívem szerint elutasítottam volna az ajánlatát – én pedig igent mondtam, s így most már a jegyese voltam. Ez pedig azt jelentette, hogy rövid időn belül nemesi rangot szerzek.

Hercegnő lesz belőlem.

 

Folyt. köv.