Szóval tudni akarod, hogyan történt? Nem is tudom, hol kezdjem… Olyan, mintha mindig is az életem része lett volna. A megismerése előtti időszak elmosódott emlékfoszlányok halmaza csupán. Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehettem… Az akkori legjobb barátnőm, akinek már a nevére sem emlékszem, elráncigált egy házibuliba. Az égvilágon semmi kedvem sem volt menni, de annyira erősködött, hogy végül úgy döntöttem, elmegyek, és majd fejfájásra hivatkozva hazamegyek egy kis idő elteltével. Fogalmam sem volt, hogy az lesz életem legmeghatározóbb estéje.

A lakásba lépve csak egy szokványos buli kellékeit érzékeltem: hangos zene, tompa fények, részegedő fiatalok, alkohol és még több alkohol. Hülyén táncoló emberek egyvelege, akik látszólag mindannyian jól érzik magukat, de belül… Nos, ki tudja, belül mit gondolnak, nem igaz? A barátnőm belevetette magát az emberek forgatagába, és egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Nagyot sóhajtva az italokkal megrakodott asztalhoz sétáltam, és öntöttem magamnak valamit egy gyanús külsejű üvegből. De hát mit számított, nem igaz? Kezemben a pohárral sétálgatni kezdtem a lakásban, de egy ismerős arcot sem láttam.

Egy következő szobába lépve hirtelen feltűnt, hogy egy nehéz, sötét függönyt lebegtet a szél. Odamentem, és a függönyt elhúzva egy alacsony ablakhoz értem, amin kipillantva megláttam egy hosszú teraszt. Hirtelen ötlettől vezérelve leraktam a poharamat az ablakpárkányra, és kimásztam az ablakon. A hold ezüstös ragyogásba burkolta a kis teraszt, s az autók zaja alig-alig ért el hozzám. Hideg fuvallat söpört át a teraszon, s úgy éreztem, összébb kellene húznom a kabátomat. De nem tettem. Meg se mozdultam. Álltam, s karomat széttárva hagytam, hogy a hűvös szél átfújjon rajtam, mintha csak eggyé válnék vele. Hirtelen apró zörejt hallottam a hátam mögött. Halkan felsikoltottam, s félig hátrafordultam.

 – Megijesztettelek? – kérdezte a sötétbe burkolózó alak.

 – Nem… – ráztam meg a fejemet elmosolyodva. – Na jó, talán egy kicsit… – mondtam, s teljesen hátrafordultam.

Lassan kilépett a fényre, s elakadt a lélegzetem. Ott állt előttem a leggyönyörűbb férfi, akit valaha is láttam. Magas alakját körbetáncolták a hold sugarai, fehér bőre szinte világított a sötétben; hosszú, barna haját összekötve viselte, s teljesen fekete öltözéke mintha csak arra szolgált volna, hogy megmutassa: ő mégis csak egy az éjszakával. Világoskék szeme volt a legkülönlegesebb az előttem állóban: igéző tekintete már az első pillanatban rabul ejtett.

– Mit iszol? – kérdezte közelebb lépve.

– Fogalmam sincsen – feleltem az igazsághoz híven, s lenéztem a kezemben szorongatott pohárra. – Azt hiszem, csak azért töltöttem, hogy ne akarjon minden második ember a kezembe nyomni egy sört.

Felnevetett. Akkor hallottam először nevetni. Minden mozdulata olyan volt számomra, mintha varázslat babonázna, ám a nevetése… Még ennél is több. Leírhatatlanul gyönyörű volt.

– Damien vagyok – nyújtotta a kezét mélyen a szemembe nézve.

– Sonja.

– Úgy látom, nem érzed valami jól magadat, Sonja.

– Egy kicsit unalmas, azt hiszem – mondtam, s a teraszt körülvevő korláthoz fordultam. A korláton könyökölve éreztem, hogy Damien mellém áll, s ugyanolyan pózt vesz fel, mint én. A távolban a város fényei pislákoltak, mint megannyi gyertyaláng, s a hideg szél zsibbasztóan hatott érzékszerveimre. Néha-néha mintegy tudatomra ébredtem, s olyankor biztos voltam benne, hogy Damien tudja, mennyire vonz, ám úgy tett, mint akinek fogalma sincsen az egészről, s teljesen természetesen viselkedett. A gondolatok egymást kergették agyamban, s próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék. Szerencsémre Damien törte meg a csendet, s hangjával minden gondolatot kiűzött a fejemből.

– Na és… ebben a városban laksz?

– Igen. Te?

– Nem. Most érkeztem.

– És honnan érkeztél?

– Moszkvából.

– Moszkvából? – kerekedtek el a szemeim. – És mit csináltál Moszkvában? Ott laksz?

– Nem, dehogy. Nagyon szeretem Moszkvát, de azért nem akarnék mindig ott lakni. Az túl… unalmas lenne… – mosolyodott el, s mintha ez a mosoly nem nekem, hanem inkább saját magának szólt volna.  

– Tehát akkor hol laksz? – erősködtem tovább.

– Nincs otthonom.

– Sokat utazol?

– Igen, elég sokat. Lefoglal, hogy a világ összes jó buliján ott legyek. Bár, hogy őszinte legyek – és remélem, nem bántalak meg ezzel -, ez nem a világ legjobb partija.

– Nem az én bulim – vontam vállat vegyes érzelmekkel, mert ugyan valóban nem volt jó a buli, de azért annak örültem volna, ha jobban élvezi a társaságomat.

– Persze most, hogy veled vagyok, már nem is olyan rossz – mondta oldalról rám nézve, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, s ettől a gondolattól felnevettem. Még ott álltunk pár percig, s amikor újra megszólalt, már búcsúzott is:

– Most mennem kell, gondolom, látjuk majd még egymást. Ha ráérsz, akkor rá is segíthetsz a dologra jövő héten… – S felírta a címet egy kis papírra, ahová a következő héten akart menni. A papírdarabot bámultam, amit a kezembe nyomott, próbáltam kisilabizálni az írást rajta, de a gyér fény erre nem adott lehetőséget. Amikor ezt feladván felpillantottam, Damien már nem volt sehol, s ha nincs ott a papír a kezemben, bizonyosan azt hiszem, hogy csak álmodtam az egész találkozást.

 

¤¤¤

 

Hétről hétre egyre többször találkoztam Damiennel különböző bulikban, elhanyagolva a kötelezettségeimet, s arra az egyre figyelve csupán, hogy kielégítsem valamelyest az iránta érzett olthatatlan vágyamat. Nyugodtan kérdezd csak meg, látom rajtad, hogy az érdekel, én is lefeküdtem-e vele. Igen. Nem volt olyan nő, aki Damiennek ellen tudott volna állni. A szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy estéről estére másik nőt visz haza, de nem tudtam mit tenni. Én is megtettem, igen, és másnap átkoztam magamat, hogy még jobban belerángattam magam ebbe a meddő kapcsolatba, ami kettőnk között volt, s hogy még inkább elmerültem abban az érzelemtengerben, amit Damien keltett bennem. De tisztán emlékszem az első alkalomra. Az elsőre, amely után azt gondoltam, mindent megváltoztat majd kettőnk között. Még a mai napig vegyes érzelmekkel tekintek vissza rá, akkoriban pedig szüntelenül gyötört a kérdés: vajon jól tettem-e, hogy engedtem Damien kis játékának? De akkor és ott egyetlen dolog érdekelt: hogy teljesen az enyém legyen.

Hóeséses decemberi este volt, s szokásunkhoz – vagyis Damien szokásához – híven az egyik ismerősének összejövetelén voltunk. Damien valahogy szokatlanul kevés életkedvet mutatott, és viszonylag csendesen ült az egyik kanapén. Az este vége felé megkérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem elmenni hozzá, s hogy is ne lett volna kedvem ellátogatni a város egyik legjobb szállodájának luxuslakosztályába? Természetesen igent mondtam. Azt gondoltam, hogy egyszerűen csak unja a partit, és szívesebben lenne otthon, ám egyedül nem akart maradni. Taxiba ültünk, és az aktuális politikai helyzetről fecserészve a szállodához hajtattunk. Nem először jártam Damien lakosztályában, de idáig sosem volt időm körülnézni, és az előszobán sem jutottam túl.

A hatalmas nappali kandallójában tűz égett, s lángok táncoló fényével övezte a szobát. A kandalló párkányán az egyetlen személyes tárgyat pillantottam meg, amely a lakosztályban volt: egy fotót. A kép egy gyönyörű, vörös hajú nőt ábrázolt, amint napfényben fürödve nevet egy tengerparton.

– A húgom – Csapta le kényszeredett mosollyal a képet Damien.

– Neked van húgod? – kérdeztem meglepődve.

– Néhány ezer – mosolygott rám ismét. – Most gyere…

Órákon át beszélgettünk, s éreztem, hogy elálmosodom, s mintha csak megérezte volna, Damien felajánlotta, hogy aludjak nála. Elfogadtam az ajánlatot, mert semmi kedvem nem volt arra, hogy a város másik végébe kocsikázzak, s álomra hajtottam a fejemet. Még teljesen sötét volt, amikor felriadtam. Hideg szellő süvített végig a lakáson, s láttam, hogy az erkély ajtaja nyitva van.

– Dana, Dana… – hallottam Damien panaszos hangját, s éreztem, már-már elsírja magát. Az erkélyen állt, s a holdfény körülölelte alakját. Csak néhány másodperccel később vettem észre, hogy a korláton kívül áll, s olyan benyomást keltett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy leugorjon-e vagy se.

– Dana…? – suttogtam utána akaratlanul is, s azonnal rájöttem, hogy a fényképen lévő lányt hívják Danának. Lassan, ügyelve, hogy semmi zajt ne csapjak, közelebb sétáltam, ám a kettőnket elválasztó út felénél megtorpantam. Hirtelen rájöttem, hogy tisztában van vele, hogy ott állok. Nem tudom, honnan vettem ezt a gondolatot, honnan jött ez az érzés, de minden porcikámat átjárta a tudat, hogy Damien tudja: mögötte vagyok. Fojtott nyöszörgést hallottam, s csak azt láttam, hogy Damien hirtelen átugorja a korlátot, és ott áll velem szemben.

– Gyere ide! – parancsolta. Igen, parancs volt ez, nem egyszerű kérés. És én öntudatlanul is, még mielőtt végiggondoltam volna, hogy mi történhetne velem, odasétáltam. A friss hó ropogott a lábam alatt. Nem éreztem félelmet, csak a kényszert, hogy engedelmeskedjek Damien minden szavának. Ott álltam előtte, a közvetlen közelében, és lesütöttem a tekintetemet. Lábam fázott, s legszívesebben visszarohantam volna a szobába.  „Nézz rám!” hallottam a következő parancsot, de tudtam, hogy Damien meg sem szólalt. Csak a fejemben visszhangzott erőteljes kérése, s nem tudtam tőle megtagadni, bármennyire is ellenemre volt, hogy akkor tengerkék szemébe nézzek. Felnéztem rá, és láttam a könnyeket a szeme sarkában. Ösztönös vágytól vezérelve, gondolkodás nélkül megöleltem. Éreztem, hogy váratlanul éri, de lassan elengedte magát, és karjaiba zárt. Feloldódtam a pillanatban, mint még soha előtte, s őszintén, szívből kívántam, hogy sose érjen véget. Percekig álltunk-e ott vagy órákig, nem tudnám megmondani. Nem érzékeltem semmit sem a külvilágból, csakis Damien közelsége foglalkoztatott, az illata, a tudat, hogy ott van velem… Elbódította érzékeimet. Szívem hangosan dobogott. Életem legszebb napja volt.

Lassan kibontakozott ölelésemből, és az államnál fogva magára irányította tekintetemet. Már nem sírt, én viszont úgy éreztem, hamarosan könnyek fognak peregni arcomon. És akkor döbbenetemre, mintha csak vágyaimat olvasná: megcsókolt. Amint ajkaink egymáshoz értek, úgy éreztem, ez több gyönyör, mint amennyit el tudok viselni. Először csak gyengéden csókolt, mintha félne, hogy elhúzódom, majd egyre hevesebben, s egybeforrva botorkáltunk el az ágyig. Mint mondtam, valóban életem legszebb napja volt. Lefeküdtem már egy-két fiúval, de Damien… A végletekig tökéletes volt, minden téren. Karjaiban aludtam el, s alig akartam elhinni, hogy teljesült a legnagyobb vágyam: Damien az enyém lett.

Másnap reggel, amikor felébredtem, Damien nem volt ott. Körülnéztem a lakásban, de nem találtam sehol. Amikor visszamentem a hálószobába, megpillantottam egy papírt az éjjeliszekrényen. Odarohantam, s elolvastam. Még most is előttem van, tudom betűre pontosan az üzenet tartalmát. Damien gyönyörű, hurkolt betűivel a következő volt odaírva:

 

Még látjuk egymást…

 

Az ágyra rogytam, s közben szorítottam a papírt. Tudatosult bennem, hogy tévedtem az előző estével kapcsolatban. Nem hogy megszereztem volna Damient, hanem még távolabb is került tőlem. Teljesen össze voltam zavarodva, és minden fakónak tetszett körülöttem. Az elegáns bútorok, a míves díszítések, az erőteljes színű huzatok mind fakónak tetszettek, mert tudtam: Damien elment. Órák teltek el, s én nem tudtam mozdulni se. Feküdtem az ágyon, mely még mindig Damien illatát árasztotta magából, s ha ez nem lett volna, talán még lélegezni is elfelejtek. Láttam, ahogy a nap alábukik a távolban, s az éj leszállta mintha kissé felélesztett volna tetszhalott állapotomból. Mint aki álomból ocsúdik, felébredtem, s felültem. Minden idegennek tűnt körülöttem. Csendben felöltöztem, összeszedtem a dolgaimat, és hazamentem.

Aznap este nem találkoztam Damiennel sehol sem. Másnap úgyszintén sehol sem találtam őt. A következő alkalommal se láttam egyik partin se, s az azt követő este sem bukkant fel. És így ment ez napokon át, én pedig csak vártam…

Egyik buliból a másikba, s az életem végtelen mámor sorozata volt. Minden este annyit ittam, amennyi elég volt ahhoz, hogy teljesen érzelemmentessé váljak, s ez az adag egyre növekedett. Örömmel fogadtam minden új szert, ami azzal kecsegtetett, hogy a felhőtlen boldogság állapotába juttat, s ott elfelejtkezhetek Damienről, és a kihasználtság érzéséről. Lassan éppen olyan ismert lettem, mint maga Damien, s minden nap meghívások tucatjai érkeztek. Én pedig néha csak vándoroltam, buliból buliba, hogy megtaláljam Damient, s mikor feladtam a keresést aznapra, elmerültem a fájdalomcsillapítás eszközeiben. Sokszor estem túlzásba, és még akkor sem mindig tudtam teljesen elfelejteni őt. Damien… Damien… Szüntelenül rá gondoltam.. Damien…

Damien… Néha napokra eltűnt, hogy aztán ismét felbukkanjon, és úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi, s épp csak előző nap váltunk volna el egymástól. Felhívott, hogy megkérdezze, elmegyek-e vele este valahova, vagy van-e kedvem vele vacsorázni. Ez a mostani kihagyás különösen fájdalmas volt számomra, s amikor csörögni kezdett a telefon, és megláttam Damien arcképét felvillanni, azonnal felkaptam a telefont:

– Damien!

– Szia Sonja. Hogy s mint?

– Merre voltál? Nem láttalak már majdnem egy hónapja…

– Erre, arra… Nem fontos. Nincs kedved eljönni velem ma este egy buliba? Felszedünk néhány részeg csajt, aztán…

Szóval ennyit jelentett neki az az este? Egy voltam a hódításai közül? Szavába vágva fakadtam ki:

– Úgy kezelsz, mintha a kurvád lennék!

– Na igen… de hát élvezed, nem? – éreztem ki kaján vigyorgását a hangjából.

– Menj a pokolba, Damien! – mondtam neki dühösen.

– Már ott vagyok, drágám… – felelte, s lerakta a telefont, ám nevetése még sokáig a fülemben csengett. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a kezemben tartott mobilt, de tudtam, hogy attól semmi sem változna meg. Hirtelen úgy éreztem, minden erő kiszáll belőlem, és sírni kezdtem.

Ez gyakran megesett, mert Damien nem volt túlzottan figyelmes, és bármit kimondott, ami csak az eszébe jutott, tekintet nélkül a következményekre. Órákon át feküdtem a plafont bámulva, míg máskor párnámba fojtottam görcsöcs zokogásomat. Ilyenkor Nick… Ó, hiszen még nem is meséltem Nickről! Egy-két mondatban elmesélem a családi körülményeimet, csak hogy a történetet teljesen megérthesd. Persze, egyértelmű, hogy most is csak Damienről tudok beszélni, arról, hogy hogyan ismertem meg, hogy milyen érzéseket keltett bennem… Szüntelenül ő jár a fejemben.

Nos, a családomról… A szüleim sokat utazgatnak. Apám üzletember, anyám pedig vagy vele van, vagy a családi vagyont herdálja valamelyik fehér homokos szigeten. A bátyám, Nick, igazán rendes fiú. Egyetemista, de már annyiszor váltott iskolát, hogy talán maga se tudja, éppen melyikre jár. Sosem nézte jó szemmel a Damiennel való kapcsolatomat, amiért nem is neheztelhetek rá, de gyakran úgy éreztem, hogy az utamban van, és próbálja meghiúsítani a szórakozásomat. De azt hiszem, tényleg csak vigyázni akart rám. Tehát rengeteg pénzünk volt, de Damien bankszámlájának egyenlege még annál is hatalmasabbnak tűnt, egyszerűen kiapaszthatatlan volt.

Szóval Nick mindig próbált vigasztalni, de sokszor haragra gerjedt azt látván, amit magammal műveltem szerelem címszó alatt. Az egyik ilyen alkalom különösen emlékezetes maradt számomra. Nem különbözött a többitől igazán, de valahogy az érzés megmaradt. Bármikor fel tudnám idézni Nick haragos arckifejezését, a hangját, a mozdulatait. Talán ez volt az első eset, hogy belegondoltam, mit is csinálok valójában.

A nappaliban ültem, amikor Nick hazajött edzésről. Ledobta a cuccait, és a nappaliba jött, mert meg akart valamit nézni a TV-ben. Meglátott, és megmerevedett. Már nem érdekelte a műsor a TV-ben, inkább velem kezdett el veszekedni:

– Még csak három óra van! – mondta Nick a poharamban lévő vodka-narancsra bámulva.

– Nekem nem. El van tolódva az életritmusom, tudod… – nevettem felnézve a bátyám rám meredő arcára.

– Abba kell ezt hagynod, Sonja!

– Ne szólj bele az életembe!

– Damien tönkretesz téged… – kezdte Nick a régi lemezt.

– Nem hallgatom ezt tovább! – csaptam le a poharat az asztalra, s a kabátomat felvéve kisiettem az ajtón. Futottam, rohantam egészen addig, amíg a közelben lévő folyó hídjához nem értem. A folyó látványa valahogy mindig megnyugtatott. Fel voltam dúlva. Igen, fel voltam dúlva, mert tudtam, hogy Nicknek igaza van. Damien tönkretette az életemet. Mit tönkretette!? Elvette tőlem. Már semmim sem volt rajta kívül. Egyedül ő érdekelt. Tudtam, hogy nem helyes az, amit teszek, de többé már nem tudtam parancsolni magamnak. Először gondolkoztam el rajta, hogy vajon meddig lennék képes elmenni, csak hogy magam mellett tarthassam Damient. Egész délután bolyongtam, s a fejemben egyetlen kérdés dobolt, minden más zajt elnyomóan: vajon képes lennék-e mindent feladni Damienért?

Estéről estére éltem, s ismét egyre közelebb kerültünk egymáshoz Damiennel. Már-már olyan érzésem volt, mintha el se ment volna soha, s semmi se történt volna. Haragudtam rá, de ugyanakkor képtelen voltam nem megbocsátani. Gyűlöltem őt, de képtelen voltam rá, hogy ne szeressem. Valami vonzott benne, s akármennyi furcsaság is volt a viselkedésében, a világban, ami körbevette, a vonzalom erősebbnek bizonyult minden eltántorító erőnél.

Egy alkalommal, amikor épp a hotelszobájában üldögéltem, úgy éreztem, nem bírom tovább, és megkérdeztem az éppen akkor a szobába lépő Damientől:

– Mondd csak, merre jártál?

– A szobaszervizzel beszéltem. De hát mondtam, hogy felhívom őket, hogy hozzanak…

– Nem arról beszélek.

– Hanem az egy hónapról, amit nem itt töltöttem.

– Pontosan.

– Visszamentem Moszkvába. Aztán elmentem Los Angelesbe. Majd Párizsba… Vancouver, London, Sydney… folytassam?

– De hát miért? – kérdeztem azon gondolkozva, hogy vajon igazat mondott-e.

– El kellett intéznem egy-két dolgot – felelte némi gondolkodás után összehúzott szemöldökkel.

– Ezt nem hiszem el! Te végigbuliztad a világot, miközben én itt… Nem értem… miért csinálod ezt velem?!

– Sonja… velem jönnél? – kérdezte komoly tekintettel pár másodperc hallgatás után.

– Micsoda? – kérdeztem vissza, mert a düh annyira elvakított, hogy fel sem tudtam fogni a kérdés jelentőségét.

– Velem jönnél?

– Mégis hová?

– New Yorkba.

– És miért nem Annát viszed? Vagy Karent?

– Téged hívlak.

Elhallgattam. Nem tudtam, mit szerettem volna, mit mondjon. Azért, mert szeret engem? Mert élvezi a társaságomat? Mert szeret gyötörni? Mindhárom éppoly igaznak tűnt, és éppen annyira jelentéktelen volt, mint a valódi ok, bármi is volt az. Amikor feltette a kérdést, már tudtam a választ. Mégis azt válaszoltam neki, hogy nem tudom. Hogy még gondolkoznom kell rajta. Elmosolyodott, és átnyújtott egy repülőjegyet.

– Holnap este kilenckor indul a gép. Várni foglak – mondta legcsábítóbb mosolyával.

Csak bámultam rá, mintha most látnám őt először életemben. Először, magát a tökéletességet. Mosolya feldühített. Szó nélkül felvettem a kabátomat, és a zsebébe süllyesztettem a repülőjegyet.

Hazamentem az üres lakásba, és még a cipőmet se vettem le, úgy feküdtem az ágyra. Forgolódtam, és próbáltam számot vetni, próbáltam az életemről gondolkozni, arról, hogy mit tettem idáig, és mit tehetnék még a jövőben. Damien… Vajon el tudnám viselni a gondolatot, hogy soha többé nem látom?  Elővettem a repülőjegyet a kabátom zsebéből. New York. Holnap este 9-kor. Feladjak mindent, és utazzak el egy olyan férfivel, akit soha, a legkevésbé sem érdekli, hogy hogyan érzem magamat, és ha kell, hetekre egyedül hagy? Utazzak el valakivel, akit igazán még csak nem is ismerek? Hagyjam el a családomat, és válasszam azt a lehetőséget, ami azzal fenyeget, hogy kitagadnak? Felejtsek el mindent, amit idáig tudtam? Egy idegen kedvéért? Egy olyan ember kedvéért, akinek az aktuális hódítása fontosabb, mint én? Aki egyik parti után a másikra megy, és az élete gyakorlatilag semmi másból sem áll, mint szórakozásból? Mit tudna nyújtani számomra egy ilyen alak?

Ó, istenem, a válasz annyira egyértelmű volt.

¤¤¤

 

Megálltam az ajtóban. A hangok összekeveredtek egymással, csak hogy egy-egy mélyebb vagy magasabb kiemelkedhessen, és fülembe suttogjon egy szót, egy töredékét a mondatnak. Emberek forgataga, színes ingek, és csomagok tarkították a látképet, s a hangzavarban néha-néha a hangosbemondóból sugárzott információk csendültek fel. Ott álltam, és néztem a különböző nemzetiségű embereket, amint önfeledten cseverésztek, sírva búcsúzkodtak, vagy csak csendben ültek egy padon, újságot olvasva, és csak elvétve találkoztam olyan tekintettel, amely olyan tiszta érdeklődéssel pásztázta volna a tömeget, mint az enyém.

Ekkor megakadt a tekintetem egy magas, feketébe öltözött alakon, amint épp elbűvölő mosolyával ajándékozta meg az ügyfélszolgálati pultban ülő fiatal lányt. Még néhány másodpercig figyeltem, s tudtam, lelkem örökké elkárhozott. Amikor végre felém fordította tekintetét, mély sóhajtással indultam Damien felé, hogy együtt utazzunk az éjszaka sötétjében egy másik ország nagyvárosának ismeretlen emberei felé. Egy másik élet felé.

Folyt. köv.