Ez már egy lányregényhez is sok lenne. Egészen biztos vagy benne, hogy érdekel a többi is? Nehéz manapság olyan beszélgetőpartnert találni, akit valóban érdekel, amit mondasz. Rendben, rendben. Folytatom. De hol is tartottam? Ó, igen, a repülőtérnél…

Tehát elindultam Damien, és az új életem felé.

– Megcsináltad, kislány. – vigyorgott csúfondárosan Damien.

– Dugulj el, Damien! – háborodtam fel, majd kisvártatva újra megszólaltam: – Ne hagyd, hogy megbánjam.

– Nem fogod, biztosíthatlak.

Egy lesújtónak szánt pillantást vetettem a közel két méter magas férfire, és elindultam a poggyászomat feladni. Nem sok mindent hoztam magammal, csak egy válltáskát, és egy bőröndöt, amibe néhány ruhát csomagoltam.

Az utazás problémamentes volt, s bár álmos voltam, nem tudtam aludni az izgatottságtól. Csak bámultam kifelé az ablakon, és arra gondoltam: „Jól döntöttem? Nem mintha lenne visszaút… De mi van, ha magamra maradok, Damien olyan kiszámíthatatlan… Amilyen a szerencsém még a végén a repülő is le fog zuhanni… És…” Ekkor Damien megérintette a karomat, s ettől borzongás futott végig a testemen. A szemembe nézett, és azt mondta:

– Nem lesz semmi baj, nem foglak elhagyni.

Nem válaszoltam, de teljesen megnyugodtam. Tekintete olyan hatással volt rám, mintha megbabonáztak volna. Az út további részében csupán a fáradtságot éreztem, s azt, hogy menten elalszom, ugyanis le sem hunytam a szememet előző éjszaka. Ám nem jött álom a szememre, valami motoszkált bennem, mélyen, eltemetve, mintha csak arra várna, hogy feltörhessen, és kételyekkel oltsa be gondolataimat. Alig-alig láttam valamit, amikor földet értünk Angliában, mert az esőfüggöny teljesen elhomályosította a messzi fényeket. Minden idegennek, távolinak tűnt, s hirtelen elemi erővel tört rám a magány; az elveszettség érzete a földhöz szegezte lábaimat. Szorosan becsuktam szememet, és megráztam a fejemet. „Nem, nem… tovább kell mennem. Senki sem jutalmazza azokat, akik megfutamodnak, s nem mernek szembenézni a kihívásokkal.” Az eddig kicsit lemaradó Damien most utolért, s átkarolva továbbindított.

– Minden rendben?

– Persze, – néztem fel rá meggyőzőnek szánt pillantással – jól vagyok.

– Tudod, arra gondoltam, hogy innen akár mehetnénk hajóval is. Nem félsz egy kis víztől, ugye, kicsi Sonja? Megrendeltem a jegyeket az előbb.

– Mi? De miért? Azt hittem, repülővel megyünk… Igazán kikérhetted volna a véleményemet mielőtt… Ezentúl mindig így lesz? – álltam meg, és fordultam szembe vele hirtelen. – Mindent eldöntesz, és megszervezel anélkül, hogy egyáltalán tudnék róla?

– Jó, ha ennyire nem akarod, akkor visszamondom a foglalást. – nyúlt a meglepett arcot vágó Damien a telefonja után. – Nem hittem, hogy ilyen házsártos vagy.

– Nem vagyok há… Jól van, jól van… Nyertél. Mehetünk hajóval.

– Nem is értem, minek kezdesz el vitatkozni velem egyáltalán… – villantotta rám tökéletes fogsorát Damien, majd elindult. Pár lépés után félig visszafordult, és kaján vigyorral megjegyezte: – Ja, és ugye nem baj, hogy egy ágyban alszunk? Már nem volt több hely.

– Remélem, legalább nem egyszemélyes az az ágy… – motyogtam elhalóan, mert Damiennek már hűlt helye volt, mire egyáltalán felfogtam, hogy mit mondott. Fejemet ingatva utánaeredtem.

šŸ›***

Tátva maradt a szám, amikor beléptem a szobába, amit Damien lefoglalt. De hát mit szoba, ez valójában egy lakosztály volt a hajó legfelső szintjén, amihez még egy medence is tartozott.

– Tehát ez volt az utolsó kis lyuk, amit le tudtál foglalni, igaz, Damien? – kérdeztem rosszalló pillantást mérve rá.

– Na jó, talán nem a repülőn jutott eszembe a dolog, hanem egy picit előbb. – mondta. Elnevettem magamat. Nem tehettem róla, egyszerűen nevetnem kellett azon a kedves, kérlelő tekinteten, s az ártatlan ábrázaton, amit Damien vágott.

– Hazug vagy Damien! – nevettem rá, s a beépített szekrényhez húztam a bőröndömet.

– Csak nem gondolod komolyan, hogy a tiéd lehet a jobboldali hely? – kérdezte Damien, s egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán ismét nevetésben törtem ki.

– Dehogynem. Hölgyeké az elsőbbség. Te meg elégedj meg azzal, ami jut.

Leguggoltam, s elkezdtem kutatni a táskámban, majd amikor megtaláltam az egyik ruhámat, amit az esti bulikhoz szoktam felvenni, felálltam.

– Csak nem mondod, hogy abban a szexi ruhában akarsz aludni?

– Aludni? Azt akarod mondani, hogy nem megyünk sehova?

– Azt.

– Beteg vagy? – vágtam aggódó képet, majd közelebb léptem hozzá, és a homlokára tettem a kezemet. – Hmm.. Nem tűnsz lázasnak. – évődtem.

– Nagyon vicces, Sonja. – nézett rám megrovó mosollyal.

– Elmegyek fürdeni.

– Mehetek veled?

– Nem. – vágtam rá azonnal.

– Előbb vagy utóbb úgyis beadod a derekadat.

– Hát persze, Damien… De az nem holnap lesz, elhiheted.

Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, végig, mióta visszajött. S miért is tettünk volna másképp, hiszen Damien ugyanúgy folytatta az életét, mint mielőtt elment volna. Minden este másik nőt csábított el, minden este több tucat lánnyal flörtölt, s én csak egy voltam a sok közül. Mégis, valahol mélyen tudtam, éreztem, hogy különleges kapcsolat fűz egymáshoz minket. Talán a lehetetlenben reménykedtem, abban, hogy Damien végül rájön, hogy szeret, s viszontszeretem, és hogy ez elég lesz számára ahhoz, hogy felhagyjon jelenlegi életmódjával. Igen, azt gondoltam, hogy valóra válhat. Hogy végre megvalósulhat az, ami csak a mesékben szokott megtörténni: én lehetek az az erő, ami visszatérítheti őt a helyes ösvényre. Az ösvényre, amelynek végállomása én vagyok.

A fürdőszobába lépve leraktam a pizsamámat, és megfordultam, hogy bezárjam az ajtót, ám valamiért tétováztam. Ott álltam egy vagy két percig az ajtó előtt, csak bámultam a zárat, és nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Ez a zár tulajdonképpen nem csak azt jelképezte, hogy nyitva hagyom-e azt az ajtót, és esélyt adok Damiennek arra, hogy újra megtörténjen az, ami néhány hónapja, hanem valami mást, valami többet is. Tudtam, hogy ha úgy döntök, nyitva hagyom az ajtót, akkor örökké és visszavonhatatlanul az övé leszek; nem lesz már erőm hozzá, hogy nemet mondjak neki, s az azzal fenyegetne, hogy eszemet vesztem. Megráztam a fejemet, és elfordítottam a zárat. Beléptem a zuhanyfülkébe, és megnyitottam a csapot. A víz apró cseppjei dübörögve hullottak rám, mint megannyi apró gyémánt, s úgy éreztem magamat, mint aki hatalmas terhet cipelt magával, és épp megszabadult tőle, hogy aztán rájöjjön, egy másik súlyát hordozza már a vállán. Fürdés után csak álltam, és bámultam magamat a tükörben. Hirtelen hihetetlenül szerencsésnek éreztem magamat, és alig akartam elhinni, hogy egy hatalmas óceánjáró hajó tetején vagyok egy gyönyörű lakosztályban, és egy izgalmas, ám észveszejtően veszedelmes új élet küszöbén állok.

Amikor kijöttem, Damien az ágyon feküdt, és úgy láttam, hogy mikor rám nézett, mintha ellágyult volna tekintete egy fél pillanat erejéig.

– Még sosem láttalak ilyen hajjal. – mosolygott rám.

– Dehogynem. Esetleg csak túl részeg voltál hozzá, hogy emlékezz.

– Vagy talán te voltál túl részeg, és nem emlékszel jól.

– Még szerencse, hogy itt vagy nekem te, és előállsz a kézenfekvő megoldással, amire az alkoholmámorban úszó elmémmel nem is gondoltam.

– Adj hálát… – csukódott a fürdőszobaajtó.

Halvány mosollyal ajkamon a csupa üveg falhoz sétáltam, és az egyik lemezt eltolva néhány pillanaton belül a szabadban voltam. A hajó nemrég hagyta el a kikötőt, így a part fényei még közelinek tetszettek. Gyönyörű volt, olyan szépség, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Hirtelen hátulról átfont két kar, s az illat, amelyet a hozzám simuló test árasztott, megnyugtatóan ismerősnek tetszett. Belefeledkeztem a meseszép tájba, s így nem vettem észre, amikor Damien a hátam mögé sétált. Meg akartam fordulni, de szorosan tartott, s nem engedte, hogy megmozduljak. Ellazítottam hát testemet, és átadtam magam a pillanatnak. Soká álltunk ott, csendesen, s az elénk táruló látvány megbabonázott. Szólni akartam, ám nem tudtam, mit mondhatnék, s így végül csak vettem egy nagy levegőt.

– Hunyd le a szemed! – suttogta Damien a fülembe.

És én engedelmeskedtem neki. Testem a testéhez simult, hátamon éreztem a melegséget, amelyet árasztott. Fejemet oldalra billentettem, s hagytam, hogy hajamat oldalra igazítva szabaddá tegye a nyakamat. Hideg széllökések érkeztek, s a sós víz illatát hozták magukkal. Éreztem Damien leheletét, majd ajkát a bőrömön, s végül fogait, amint finomat végigkarcolják a bőrömet. És abban a pillanatban képek villantak fel a szemem előtt. Vöröslő hold, tűzvész, sikolyok, s egy gonosz kacaj visszahangzott fülemben. Halkan felsikoltottam. Azonnal kinyitottam a szememet, és úgy kapkodtam levegőért, mintha a víz alól bukkantam volna fel. Megmozdultam, s éreztem, Damien enyhít a szorításon. Nem is a képek voltak azok, amelyek megráztak, hanem az intenzitás, amivel átéltem az élményt. Megfordultam, s könnyek gyűltek a szemembe.

– Ó, Damien… – suttogtam kétségbeesetten, s két karomat a nyaka köré fonva hevesen magamhoz öleltem.

– Semmi baj… nincsen semmi baj… – súgta kedvesen, s ezt hallva kitört belőlem a sírás. Még szorosabban magához vont, s a hajamat simogatta. A szél pedig rendületlenül fújt tovább…

šŸ›***

Amikor másnap délután felébredtem, Damien nem volt mellettem. A sötétítőfüggönyök szinte semmilyen fényt nem engedtek át, így a szoba teljes sötétségbe borult. Felültem, s megpróbáltam megkeresni a papucsomat, de nem láttam sehol, így mezítláb tapogatóztam a tolóajtóig a homályban, s amikor elhúztam a függönyt, a lenyugvó Nap aranyló fénye elvakított. Hunyorogva kiléptem, s mélázva figyeltem, ahogy a Nap egyre távolabb, és távolabb kerül tőlem. Pár perc múlva tompa érzés lett rajtam úrrá, hogy valamit tennem kéne. Nem volt semmi dolgom, szabad voltam. Talán csak a megszokás érzete csalt meg; a tudatalattimból nem tudtam kiirtani a gondolatot, az érzést, hogy rám bizony fontos teendők várnak. Lassan megfordultam, és visszasétáltam. Elhúztam a függönyöket, majd előkerestem a fürdőruhámat. A hűvös víz melegnek hatott a kinti hőmérséklethez képest, és végre úgy éreztem, napok óta először nyugodt vagyok. A víz enyhén sós volt, s a Hold lassan helyet cserélt a Nappal. A Holddal együtt a szél is felkerekedett, s elkezdtem fázni. Kimásztam, s vacogva indultam el a szoba felé, amikor hirtelen jéghideg ujjakat éreztem a vállamon.

– Úristen – kiáltottam fel, miközben megfordultam. Szívem a torkomban dobogott, s egy magas alak bontakozott ki a sötétből. – A fenébe, Damien, soha többet ne csináld ezt! – ripakodtam rá, s ő bűnbánó arccal fordított az üvegajtó felé ismét:

– Menj, mert meg fogsz fázni. Nem szeretem a beteg embereket…

– Ki szereti? Az emberek általában nem önszántukból betegszenek meg.

– Észrevettem én is, nem vagyok földönkívüli.

– Pedig néha annak tűnsz…

Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítottam a hajamat, és felöltöztem. Damien a teraszon állt a korlátnál. Odasétáltam az ajtóhoz, és az ajtófélfának dőlve néztem, ahogy a szél lobogtatja hosszú haját, ruháját.

– Hogyhogy nem megyünk sehova? – kiáltottam felé.

– Hova mehetnénk? Egy hajón vagyunk, ha nem vetted volna észre. – indult el felém.

– Nyilván nem mi vagyunk az egyetlenek a hajón a személyzeten kívül…

– Nyilván. De a többiek unalmasak. Leellenőriztem.

– Mikor? – vágtam kétkedő arcot.

– Amíg aludtál.

– Akkor sem találkozhattál mindenkivel.

– Azt te csak hiszed. – vetett rám csúfondáros mosolyt Damien.

– Akkor mi lesz? A szobánkban maradunk végig? Kettesben?

– Zavarna?

Damien komoly tekintete zavarba hozott. Valódi érdeklődést olvastam ki belőle. Azon gondolkodtam, hogy talán mégsem tud mindenről, ami a fejemben van, még ha olykor-olykor olyan érzésem volt is, hogy igen. Felé fordítottam a fejemet, és leplezetlenül bámultam őt. Mohón ittam magamba látványát. Tökéletessége még ennyi idő után is éppoly hatást gyakorolt rám, mint a legelső alkalommal. Nem nézett rám, a tengert figyelte. Arcélét gyengéd fénybe vonta a hold sugara, s békésnek tűnt, már-már angyalinak.

– Nem. – válaszoltam végül gyengéden a hosszas hallgatás után.

– Na jó, akkor öltözz, induljunk. Az ötödik szinten van egy ismerősöm, és éppen bulit rendeznek. Téged is meghívtak. – nevetett rám Damien, s ahogy kacagása betöltötte teret, úgy nőtt bennem is a harag.

– Te szemét! – löktem meg kicsit a vállánál. – Hogy lehetsz ilyen… Damien! – ráztam meg a fejemet, és dühösen elindultam befelé.

– Akkor jössz vagy sem? – tárta szét a karját Damien.

– Igen, megyek. – vetettem oda félig hátrafordulva.

šŸ›***

Eltelt néhány nap, amikor egyszer fejfájásra hivatkozva nem mentem el, hanem helyette inkább egy hosszú, forró fürdőt vettem. Olvasgattam, pihentem, s igen nehezemre esett, hogy ne aludjak el. Megszárítkozva, álmosan léptem ki a fürdőszobából, ám a látvány, ami a szemem elé tárult, azonnal kiűzte az álmot a szememből.

– Damien! – kiáltottam rá. – Ajánlom, hogy ez csak egy rossz vicc legyen!

Ott feküdt az ágyban… egy másik nővel.

– Csatlakozhatsz. – vigyorgott rám Damien.

– Damien, ez az én ágyam is. Húzzatok el innen a fenébe. Komolyan, hihetetlen, hogy eljöttem otthonról egy ilyen alakkal…

– Oké, oké, megyünk. Tudod, néha mintha egy kicsit aszexuálisnak tűnnél, édesem.

– Ó, Damien, te szemét kis… – hozzávágtam a kezembe tartott könyvet, és kimentem a teraszra, amíg elmentek onnan.

Ne nézz így rám, esküszöm, hogy megtörtént! Még mindig dühbe gurulok, ha csak eszembe jut… Bár, Damiennek egy kicsit igaza volt, amikor azt mondta, hogy később még nevetni fogok ezen. Ha belegondolok, tényleg már-már nevetséges, hogy volt képe ezt tenni! Persze akkor nem találtam mulatságosnak a dolgot.

Azonnal ágyneműt cseréltem, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy abba az ágyneműbe feküdjek bele, amiben az előtt még azzal a nővel volt. Az ágyat sajnos nem cserélhettem ki, így meg kellett elégedjek ennyivel… Egyébként nagyon kényelmes ágy volt, és a ha felpillantott az ember, a tiszta üveg tetőn keresztül az eget lehetett látni. A telihold szinte vakítóan sütött azon az estén, s az ég csillagokkal volt telehintve.

Töltöttem magamnak az első üvegből, ami a kezem ügyébe akadt, s az vodkának bizonyult. Fintorogva nyeltem le az italt, majd azonnal újratöltöttem, ám ez alkalommal jeget is raktam bele, s némi narancslét is adagoltam hozzá egy kis keresgélés után. Az ital olyan szenvedély volt, amelyet nem tudtam, s nem is akartam legyőzni. Egyetlen vigaszom volt sokszor, hiszen Damien rengeteg alkalommal nem töltötte otthon az éjszak… akarom mondani a nappalokat, ám ha otthon is volt, akkor is sokszor ingerült volt és fáradtnak tűnt, mint aki nem aludt már napok óta.

Fékezhetetlen indulat tombolt bennem. Egyfolytában csak Damien járt a fejemben, s amikor ismét lejátszódott előttem az előző jelenet, elvesztettem a fejemet, és a falhoz vágtam a poharat, ami apró darabokra tört.

– A francba… – motyogtam magam elé, majd elkezdtem keresni valamit, amivel összetakaríthattam a pohár maradványait. Épp szedegettem a szilánkokat, amikor lépteket hallottam, és Damien nyitott a lakosztályba.

– Mit csinálsz?

– Nem látod? – vetettem oda.

– Mindjárt ide hívok egy takarítót…

– Nem kell, Damien! Nem is értem, minek vagy itt. Miért nem szórakozol inkább a… au! – ahogy ingerülten sepertem az üvegdarabkákat, egy véletlenül megvágta az ujjamat. – Damien, adj egy zsebkendőt! – úgy csinált, mintha nem is hallotta volna, hogy mi történt. – Damien! Nem hallod? Adj már egy… – megfordultam, és elhallgattam.

Damien rettenetesen ijesztő volt, remegett, s csak bámult a vérző sebre. Hirtelen fázni kezdtem, és képtelen voltam megmozdulni. Mintha valami odaszegezte volna a földhöz a lábamat. A következő pillanatban éreztem, ahogy Damien elrohan mellettem, és hangosan döngve bevágja az ajtót maga mögött. Mit sem értve kerestem egy zsebkendőt magamnak, s befejeztem a takarítást.

Amikor Damien visszajött, így szóltam:

– Nem tudtam, hogy rosszul leszel a vér látványától. Úgy látszik, te sem vagy tökéletes.

– Nem, úgy látszik nem. – mosolygott fáradtan. – Ne haragudj, hogy ilyen nagy ügyet csináltam belőle, de azért mégsem lett volna túl férfias elájulnom előtted, nem igaz? – nevetett rám.

– Jól van, semmi baj. – mosolyodtam el.

Lefeküdtünk, s hallgattam, ahogy a hullámok nekicsapódnak a hajótestnek, ám az aznap történtek miatt nehezen jött álom a szememre.

šŸ›***

Egyszer megpróbáltam Damient rábírni, hogy keljünk fel előbb, de lehetetlenség volt késő délután előtt kicsalni az ágyból, ha éppen a szobánkban tartózkodott. Egyéb esetekben gondolni se merek rá, hogy hol volt… Elhúztam a függönyt, s a napsugarak körbetáncolták a szobát, ám Damien dacos kisgyerek módjára a fejére húzta a takarót, és azt morogta:

– Sonja, azonnal húzd vissza azt a rohadt függönyt!

– Igazán felkelhetnél egy kicsit korábban is! Nem normális állandóan éjszaka fent lenni!

– Dehogynem normális. Húzd vissza a függönyt, és gyere vissza az ágyba…

Mélyet sóhajtottam, majd Damien kérésének eleget téve újra besötétítettem a szobát, s visszafeküdtem az ágyba. Nehezen jött álom a szememre, miután felkeltem már egyszer, de a fáradtság úrrá lett rajtam, s mikor ismét felébredtem, már késő éjszaka volt.

Néha, amikor nem mentünk sehova, elég korán lefeküdtem, s ilyenkor még inkább, mint egyébként: rémálmok gyötörtek. A sikoltozó emberek, a vörös hold, a fejetlenség… Emlékszem, egyszer sikítva ébredtem fel az álomból. Damien mellettem feküdt, de ő is felébredhetett, vagy talán nem is aludt, mert felült, és éber hangon kérdezte:

– Mi történt?

– Az álom… a Hold… és azok az emberek.. és én nem… – mondtam neki sírva.

– Csak egy rémálom, Sonja, csak egy rossz álom. – ölelt magához. Visszafeküdtünk, és meztelen felsőtestéhez szorítottam arcomat. Öleltem, mint az egyetlen személyt, aki gyógyírt jelenthet a félelmemre, fájdalmamra. Gyengéden simogatott, s én álomba szenderültem ismét…

Egy este Damien egy gyönyörű csokorral állított be. Fehér rózsák, tűzliliomok… Azt hiszem, egyfajta bocsánatkérésnek szánta, legalábbis én annak fogtam fel, s igyekeztem nem gondolni rá, hogy miket csinál nap, mint nap. Megvacsoráztunk, és csak beszélgettünk, beszélgettünk… Mintha sosem fogynánk ki a témából.

– Milyen gyönyörű ma az ég. – mondta egy rövid szünet után.

– Igen… Damien, én…

– Hm? – fordította felém a tekintetét.

– Azt hiszem, elmegyek fürdeni. – mosolyodtam el. Nem ezt akartam mondani neki. Nem ezt… Tudtam, hogy érzi, tudja, hogy szeretem, de képtelen voltam kimondani. De aznap valami megváltozott. Nem a virág, a vacsora, vagy a beszélgetés tette, ezt tudom. De azt nem tudnám megmondani, hogy mi volt az… Becsuktam magam mögött az ajtót, majd szokásomhoz híven rá akartam kattintani a zárat az ajtóra. Ám a kezem megállt félúton. Ott álltam, kinyújtott kézzel, és az ajtóra meredtem. És rájöttem, hogy nem harcolhatok a sorsommal, az érzéseimmel egész életemben. Ezt a csatát, akármennyire is ádázul vívtam: elvesztettem. Damien az életem része volt… Az életem azon része, ami… Nem. Azt hiszem, őszintének kell lennem magammal. Damien volt az életem értelme. Ott álltam, és végre megértettem, elfogadtam, hogy ő az egyetlen, akit valaha is képes leszek szeretni. S attól a naptól kezdve sosem zártam be az ajtót…

Elhatároztam, hogy megmondom neki, szeretem, és ha úgy kívánja, a világ végéig is követni fogom. Fel akartam ajánlani magamat neki, elmondani, amit már régóta éreztem, csak még magam előtt is féltem kimondani: az övé vagyok teljesen. Ám amikor megláttam őt, az ágyon fekve, olvasgatva valamit… Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el. Amikor észrevett, felém fordult, és kedvesen elmosolyodott. Odafeküdtem mellé, és mikor eloltotta a villanyt, minden bátorságomat összeszedve odabújtam hozzá. Nem tolt el magától, s ez határtalan örömmel töltött el, nyugalommal, s bátorságot adott hozzá, hogy végre elmondjam neki azt, amit már úgyis tudnia kellett régóta.

– Szeretlek, Damien. – leheltem alig hallhatóan.

Nem szólt semmit. Gyengéden a hátamra fordított, majd a szemembe nézett. A sötétben nem tudtam kivenni tisztán arcvonásait, de amikor ajka puhán ajkamhoz ért, elszállt minden kétségem. Csókokkal borította el nyakamat, vállamat, s testem minden porcikája őt kívánta. Legszívesebben vadul csókoltam volna, ám hagytam, hogy ő vezessen. Olyan volt, mint egy tánc. Egy gyönyörű tánc. Érzékeim kiélesedtek, és egész testem remegett a vágytól. Eggyé akartam válni vele, testemmel, lelkemmel egyaránt. S lassan, gyengéden ismét megtörtént a csoda, amelyről minden percben álmodtam…

šŸ›***

Másnap éjjel viszonylag korán lefeküdtem, ám álmom nyugtalan volt. Megint azok a látomások gyötörtek, s amikor hirtelen felébredtem, még láttam, ahogy az ajtó csukódik. Damien! Gyorsan felkeltem az ágyból, s magamra kaptam sötétlila köntösömet, ám papucsot nem találtam hirtelen, úgyhogy mezítláb kezdtem rohanni utána, amilyen gyorsan és halkan csak tudtam. A sarkokon még éppen láttam eltűnni, és igyekeztem még jobban sietni, de amikor kiértem a főfolyosóra, az üresnek bizonyult. Damiennek egyszerűen felszívódott. Lelassítottam lépteimet, s erősen figyeltem, hallgatóztam, hátha valamilyen zaj kiszűrődik a fehér ajtók egyikén. Lépteim zaját elnyelte a vastag, vörös szőnyeg, s meg-megkapaszkodtam a falban. A gyéren megvilágított folyosó teljesen üres volt, s síri csönd honolt. Egyszer csak egy elfojtott kiáltás ütötte meg a fülemet a folyosó túlsó végéről, s hangtalanul odasiettem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik ajtó lehet az, ám a halk nyöszörgés utat mutatott. Zajtalanul nyomtam le a kilincset, s az ajtó csendesen kinyílt. Sosem fogom elfelejteni a látványt. Damien térdelt, háttal nekem, s karjai között egy férfit láttam. Beljebb léptem, és a zárnyelv kattant utánam. Damien teste megmerevedett. Akkor láttam csak meg a férfi ingén a sötétvörös foltokat, s már-már kinyitottam a számat, hogy segítségért kiáltsak, amikor Damien megfordult. Ajkáról egy vércsepp indult útnak, hogy a férfi ingén szétterülve sötét foltot hagyjon maga után. A falhoz hátráltam, és annak támaszkodva a földre csúsztam.

Néhány pillanatig nézhettünk csak egymás szemébe, ám ez a néhány pillanat számomra örökkévalóságnak tetszett. Nem néztem azután már Damienre, csak a vérfoltot bámultam meredten a férfi ingén. Damien lassan, óvatosan letette a férfit a földre, s az üveges tekintettel meredt a plafonra. Remegtem, s minden porcikám azt ordította, fussak, amíg megtehetem, amikor Damien elkezdett közelíteni. De nem tudtam. Nem csak testem bénultsága, lelkem tiltakozása is visszatartott. Akármilyen szörnyetegnek láttam is Damient, nem tudtam otthagyni.

– Sonja, racionális magyarázattal tudok… – szavai elvesztek szívem dobogásának zajában. Láttam, hogy Damien szája mozog, és valamit mondani akar nekem, de semmit sem értettem belőle… Látta, hogy csak a férfit tudom bámulni, aki a szoba közepén hevert, az ágy mellett. Damien hirtelen felkelt, s a fiatal férfihez lépve felnyalábolta őt – majd eltűnt az erkélyen. Tompán hallottam valami csobbanásfélét, ám még mindig nem vettem le a szememet arról a helyről, ahol Damien az előbb eltűnt. Hirtelen, mintha álomból ocsúdnék, megrohant az éjszaka, a hajó minden zaja. Elviselhetetlenül hangosnak találtam, de megráztam a fejemet, és próbáltam visszanyerni öntudatomat. Damien belépett a szobába, s ruháján, ajkán nyoma sem volt annak, amit néhány perccel ezelőtt tett. Hozzám sétált, majd erőtlen ellenkezésemmel mit sem törődve karjaiba vett, s a szobánkba sietett. Éreztem testének melegét, az illatot, amely elbódított. Szorosan hozzábújtam, karomat a nyaka köré fontam, s csak arra tudtam gondolni, hogy bizonyára csak álmodtam, amit láttam. Amikor a szobába értünk, letett az ágyra, és odaült mellém.

– Sonja… – kezdte, ám ujjamat ajkára tettem, s megráztam a fejemet:

– Ne…

Sóhajtott, s kétségbeesett tekintettel, szinte sóvárogva nézett rám. Ösztönösen nyúltam felé, s magamhoz akartam vonni, ám fejét kissé odébb húzva megakadályozott benne.

– Amit láttál…

– Megöltél valakit.

– Igen. – bólintott lassan, s még csak meg sem próbálta tagadni a történteket. – Sonja, én vámpír vagyok.

Nemes egyszerűséggel mondta, halkan, s úgy éreztem, nevetnem kell. Vámpír? Még hogy vámpír… Hiszen olyan lények nem léteznek… Teljesen megnyugodtam már, s bevallom, az se igazán érdekelt volna, ha Damien egy sorozatgyilkos. Tudtam, hogy nem bántana. Megtehette volna akármikor, és én még mindig életben voltam, tehát úgy éreztem, nincs okom félelemre. Egyre növekvő izgalommal pillantottam a férfire, aki az ágy szélén ült, és átható tekintetét rám függesztette.

– Nézd, olvastam Anne Rice könyveit, még a Twilight-ot is, és mindez csak kitaláció, szóval ne gondold, hogy egy percig is elhiszem, vagy hogy meg fogok rémülni. – mondtam neki teljesen nyugodt hangon.

– Nem. Te tényleg nem félsz tőlem.

– Nem, nem félek. Csak kérlek, ne mondd, hogy egy koporsóban alszol… – mosolyodtam el félénken, még mindig kicsit tompának érezve magamat.

– Sonja, igazat mondok.

– Nincsenek vámpírok. – mondtam nem túl meggyőző hangon.

– Biztos vagy benne? – s azt hittem, elmosolyodik, mintegy jelezve, hogy tényleg csak egy rossz álom volt, de láttam, hogy megnőnek a szemfogai, s a mosoly egyszerre kísérteties lett. – Azt hiszem, ideje lesz elkezdened félni…

– Nem fogok. – suttogtam alig hallhatóan, és bámulattal tekintettem az előttem ülő lényre.

Mozdulatai olyan gyorsan voltak, hogy szinte nem is láttam őket, és már fölém is kerekedett, kezeimet lefogta, s ha akartam volna, se tudtam volna megmozdulni.

– Könnyedén megölhetnélek.

– Tedd meg. – néztem a szemébe, s hirtelen ijedelmemen kezdett úrrá lenni a vágy. Ajka lassan ajkamhoz közelített, ám mielőtt hozzá érhetett volna, fejemet durván oldalra fordította, és éreztem leheletét a nyakamon. Ám ahelyett, hogy a félelem hatalmába kerített, csak még inkább kívántam őt. A következő pillanatban már a nyitott ajtónál állt, s hallottam zihálását. Felültem, s felhúzott térdemet átkulcsolva néztem, vártam, amint visszanyeri önuralmát.

– Őrült vagy. – mondta nekem egy kis idő elteltével az ágyhoz lépve.

– Nem őrültebb, mint te… – térdeltem az ágy szélére, közelebb kerülve hozzá.

– Dehogynem. Meg akarsz halni?

– Istenem, dehogy… De mondd csak… Az a férfi… Miért?

– Vadász volt.

– Vadász? Mi bajod a vadászokkal?

– Rám vadászott, Sonja. – vonta fel a szemöldökét, s erre elkerekedett a szemem.

– Vannak olyan emberek, akik tudnak a létezésedről?

– Persze, hogy vannak. Mit gondolsz, én vagyok az egyetlen? Nem mindenki olyan elővigyázatos, mint amilyen én… voltam. – tette hozzá, majd sóhajtott. – Hiszen most már te is tudod. Nem vagyok jobb náluk.

– Mennyien vagytok?

– Fogalmam sincs. Mit gondolsz, van egy nagy közösségi oldalunk, ahol tartjuk a kapcsolatot? Egy Vámpír Facebook?

– Miért vagy rám ilyen dühös?

– Én nem… Nem rád vagyok dühös. Hanem magamra.

– Előbb-utóbb úgyis kiderült volna…

– Nem kellett volna.

– Ugyan már, úgyis rájöttem volna… Ezért… ezért élsz éjszakai életet, igaz? A napfény megölne?

– Jajj, ne beszélj már hülyeségeket. Miért ölne meg? Egy kicsit legyengítene, ezt elismerem, na de megölni? Nem. Egyértelműen nem. Azért élünk éjjel, mert így kényelmesebb. Mint ahogy az emberek nappal aktívak főleg, mi éjszaka. Ugyanolyan jól látok a sötétben, mintha nappal lenne, sőt, talán még jobban is. És hát, így könnyebb is… – hallgatott el hirtelen Damien.

– …ölni. – Fejeztem be helyette a mondatot suttogva. Bólintott.

– Ez sem rémiszt meg? Hogy emberek vérét szívom? Hogy emberek halnak meg miattam?

– Nem tudom. Úgy értem… persze, persze, hogy rémisztő, de… ez… valahogy helyesnek tűnik… hogy életben maradhass…

– Helyesnek?

Válasz helyett csak vállat vontam, s elfordítottam a fejemet.

– Egyébként nem élek. – mondta, mire felkaptam a fejemet. – Igen, Sonja. Halott vagyok. A sötétség teremtménye. Ez sem riaszt el?

Tétován megráztam a fejemet, majd ránéztem.

– Szóval örök életed van?

– Igen.

– Semmi sem tud elpusztítani?

– Semmi emberi.

– Szóval mégis van valami…

– Igen, az egyik vámpír megölhetné a másikat, de tiszteljük az… életet. – nevetett fel keserűen Damien.

– Szóval semmi karó? Kereszt? Fokhagyma? Ezüst?

– Nekem személy szerint nem igazán tetszik az ezüst, de nem, semmi ilyesmi. Legenda.

– De akkor nem alszol koporsóban, ugye?

– Nem.

– De alszol egyáltalán?

– Igen. Nem lenne szükségem rá, de képes vagyok aludni. Sőt, kimondottan szeretek.

Egy kis ideig hallgattam, s ezerféle kérdés kavargott a fejemben, de nem úgy tűnt, mintha Damient érdekelné. Majd hirtelen eszembe jutott valami…

– És Dana? Akkor ő is…

– Mondtam már, hogy a testvérem volt. – vágott a szavamba hevesen Damien. – Ne beszélj róla! Ne is gondolj rá! És ne kezdj el a családomról kérdezősködni, találj valami más témát! – tette hozzá egy pillanattal később.

– Honnan tudtad, hogy… A fenébe is.. Damien! Te hallod, amit gondolok? Igen, te hallod, amit gondolok! – ugrottam fel ámuldozva. Majd egy pillanattal később eszembe jutott, hogy akkor minden egyes gondolatomat hallotta, amióta csak ismerem…

– Igen, hallottam. És mit ne mondjak, elég élvezetes pillanatok is voltak, például, amikor arra gondoltál, hogy…

– Fogd be! – jöttem zavarba.

– Oké. – vigyorgott, és olyan pillantásokat vetett rám, hogy szinte meztelennek éreztem magamat.

– De a ruhámon nem látsz át, ugye?

– Nem. – nevetett fel. – Nem mintha bármi újdonsággal szolgálna a dolog.

– És… ugye nem…

– Nem, nem ittam belőled.

– Soha?

– Soha.

Az ajtóhoz sétáltam, és kiléptem a teraszra. A korlátnál megálltam, s hallottam, hogy Damien utánam jön. Gyönyörű arcát földöntúli fénnyel ragyogta be a Hold, s az ezüstös csillogás csak még vonzóbbá tette a vámpírt, pedig egy perccel ezelőtt még azt hittem, ennél szebbé már nem válhat. Fájdalmasan gyönyörű volt. Megállt mellettem, s felém fordulva várakozott.

– És amikor eltűntél? – kérdeztem végül.

– Vadásztam.

– Emberekre…

– Is.

– De az az ember…

– Mondtam már. Vámpírvadász volt.

– De nem lehetett volna életben…

– Nem! – vágott a szavamba ismét. – Egy vámpírral utazgatsz. Gondolod, hogy békén hagynának téged?

Egy kis ideig csendben ültünk. Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Egyetlen óra alatt megváltozott minden… minden, amit a világról gondoltam. S lassan kezdett eljutni a tudatomig, hogy mennyire tudatlanok is vagyunk mi, emberek. Azt sem ismerjük fel, ami a közvetlen közelünkben van… Elbódítanak a drogok, az ital, a saját érzelmeink…

– Én… én csak… nem hagyhattam, hogy bajod essék. – szólalt meg halkan, tekintetét lesütve.

Rápillantottam, s a következő pillanatban már közvetlenül előtte álltam. Kezemmel felemeltem a fejét, s amikor világoskék szemével rám nézett, megcsókoltam.

– Köszönöm. – mondtam.

Nem válaszolt, csak elfordult, s a korlátnak dőlt. A hullámok hangos dübörgéssel csapódtak a hajónak, s az alsóbb szintekről zene, hangos éneklés, kiabálás szűrődött fel. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Legszívesebben egyfolytában Damient kérdezgettem, hallgattam volna. A csillagok fényesen ragyogtak, s végre összeszedtem a gondolataimat.

– Kérdezhetek valamit?

– Igen, megkérdezheted…

– Hogyan váltál vámpírrá? – kérdeztem ajkamon mosollyal, melyet az előző válasza váltott ki.

– Az egy hosszú történet…

– Szeretném, ha elmondanád.

– Nem tágítasz, amit ki nem szeded belőlem, igaz? Jól van. – sóhajtott elszánt és kíváncsi tekintetemet látva. – Az egész 1823-ban kezdődött…

Folyt. köv.