– Az egész 1823-ban kezdődött…

A csillagok táncot jártak fejünk felett, s a Hold ezüstös fényében fürdő Damien hangja kizárta az alsóbb szintek mulatozásának zaját. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna másra figyelni, mint bársonyosan mély hangjára, dallamos szavaira, egész lényéből áradó sejtelmes ragyogásra. 1823-ban… Elemi erővel sújtott le rám a megdöbbenés: egy olyan történetet fogok hallani, amely közel kétszáz évre nyúlik vissza. A vágy, hogy megálljon az idő, s végiggondolhassam, átélhessem a pillanatot keveredett a sürgető érzéssel, amellyel magamba akartam szívni minden egyes adatot, morzsát Damienről.

– Ez volt az esztendő, mely magával hozta az újjászületésemet: ekkor váltam azzá, ami ma vagyok…

– És előtte? Mi történt előtte? – vetettem közbe csodálkozón, kihasználva a pillanatnyi szünetet.

– Előtte? – kérdezett vissza meglepetten Damien. Összehúzott szemöldökkel merengett el, keresve, kutatva a választ elméjének zugaiban. – Nincs sok emlékképem gyermekkoromból. Ami azt illeti, nem is gondoltam rá, már időtlen idők óta. A legtöbb, amire emlékszem, közvetlenül az átváltozás előttről való, vagy az utáni. A századforduló környékén születhettem valamikor, nem emlékszem a pontos dátumra, s hát nem is fontos talán. Az én életem, az igazi életem nem ekkor kezdődött. De ha kíváncsi vagy rá, elmesélhetem….

šŸ› ***

Szegény parasztcsaládba születtem Oroszország egy kietlen tájékán. Szüleimnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a gyermekeikkel törődjenek. Az éhezés, nélkülözés, a betegségek mindennapos események voltak a faluban. A reggeltől estig tartó kemény munka tette ki minden paraszt életét, s mit bánták ők a felvilágosodást, Voltaire-t, Rousseau-t! Hiszen írni-olvasni se tudott egyikünk sem, ám ha tudtunk is volna, nem maradt idő a művelődésre. Esténként hallgattam az öregek meséit a régi időkről, s hamar megtanultam azt a keveset, amit ők tudtak. Milyen büszke voltam, hogy mennyit tudok! S mennyit tudtam valójában? Semennyit. Töredékét sem ismertem a történelemnek, még csak azt a kort sem, amelyben éltem! Összes tudásom szűk kis világomra korlátozódott, ám ennek nem voltam tudatában.

Tizenöt, tizenhat éves lehettem, amikor elkezdtem kimaradozni éjszakákra, s a szüleimet nem foglalkoztatta a dolog, azt gondolták, a lányok kegyeit keresem, de nem számított, mit csinálok valójában, amíg minden nap ott dolgoztam velük a földeken. Eleinte érdekeltek is a lányok, asszonyok, ám hamarosan rájuk untam. Semmi újat, semmi egyebet nem tudtak mondani, nyújtani szellemileg, mint amit otthon is megkaptam. Féltem, hogy azt az életet kell élnem, amit a szüleim, s őelőttük a nagyszüleim, dédszüleim is éltek. Tudatlanságban, a világ megismerése nélkül, belefásulva a mindennapos igavonásba hálát adni a cár atyuskának minden este. Irtóztam, rettegtem, hogy ez a sors vár rám is. Éjszakánként bolyongtam, jártam a vidéket, megpihentem egy-egy kőnél, s ha néha-néha akadt is társaságom, nem tartott velem soká, mert hallgatag, búskomor lényem untatta, fárasztotta őket.

Egy éjjel, szokásos esti kóborlásaim egyikén, egy igen csendes és enyhe estén patadobogást hallottam a hátam mögül. Hátrafordulván egy ifjút láttam a lovon közeledni, s fejemet lehajtva félreálltam, vártam, hogy elhaladjék mellettem, ám lassított, majd mellém érve megállt. Felpillantottam, s megláttam a leggyönyörűbb arcot, olyat, amelyhez foghatót még addig soha. Elegánsan volt öltözve, zavaromban rajta felejtettem a szememet, megbámultam csizmáját, ruhája anyagának lágy esését, élénkségét, szabását. Hosszú, ébenfekete haját összekötve viselte, s tekintetében érdeklődést láttam, mintsem lenézést, sajnálkozást. Leugrott, s önkéntelenül is majdnem mozdultam, szóltam volna: ne tegye, hisz a sár, a por, tönkreteszi gyönyörű ruháját! Aztán rájöttem, hogy mindez számára bizonyosan nem fontos, nem számít, hiszen annyi ruhát csináltathat, amennyire csak kedve szottyan.

– Mit csinál itt éjnek idején, jóember? – kérdezte a falfehér jövevényt oly előkelő kiejtéssel, lágy hanggal, hogy szinte szégyelltem magamat, hogy parasztos, durva hangommal kellett válaszolnom:

– Sétálgatok, uram.

– No de egyedül? Nincs egy leány sem, aki elkísérné eme éjjeli testmozgására?

– Nem vágyom a társaságukra, uram.

– Úgy. Hát mire vágyik akkor? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, s megtoldotta a kérdést egy félmosollyal.

Nem tudnám megmondani, hogy mi ütött belém, de kiöntöttem neki a lelkemet. Talán az a félmosoly volt az oka, talán az, hogy idegen volt. Beszéltem a családomról, az életemről, a borzalomról, amit a jövőre tekintve érzek; az idő, s a világmindenség problémáinak elgondolt részleteiről, vágyakról, érzelmekről, még a kósza gondolatokról is, melyek épphogy csak súrolták elmém határát. S ő hallgatott, figyelmesen, türelemmel. Pillantásától minden ellenérzés, amelyet éreztem monológom kezdetén, elszállt, s mintha valamilyen természetfeletti delej húzott volna hozzá, s mintha az irányította volna minden gondolatomat, tettemet, szavamat. Átadtam magam neki, megnyitottam előtte elmém legmélyebb bugyrait. Olyasmiket osztottam meg vele, amelyeket még csak nem is említettem annak sem, akivel kisgyermekkorom óta jó barátságban voltam.

Figyelt rám, s úgy éreztem, mintha minden gesztusom, minden egyes fintorom külön-külön értelemmel bírt volna számára. Órákig is beszélhettem talán, de fel sem tűnt, olyannyira belefeledkeztem a magyarázásba. Néha észre sem vettem, hogy ott van, s mintha csak magamnak magyaráztam volna fennhangon a fa tövében, ahova leheveredtünk. Erős érzelmekkel átitatott beszédem végére erőt vett rajtam a csüggedés, a meg nem értés, melyet mindenfelől tapasztaltam, s lehajtott fejjel mondtam el utolsó szavaimat.

Féltem, hogy nem fog megérteni, hogy kikacag majd, s belőlem fog anekdotát fabrikálni művelt barátainak, s egész Oroszország nemes urai rajtam kacagnak majd. Ám meglepetésemre azt válaszolta, hogy magának is épp hasonló gondolatok jártak a fejében, és kérdezgetni kezdte, mit gondolok erről, s mit arról? Hát amarról mi a véleményem?Beszélt a világról, amelyet saját két szemével látott, a felvilágosodásról, a politikai helyzetről, s még mennyi mindenről…! Felpillantottam, s a szemében csillogó tűzből megerősítését láttam annak a boldogságnak, izgatottságnak, amit hangjából is kiéreztem, csak nem mertem hinni.

Egész éjszaka beszélgettünk, ám a kelő Nap első sugarai még el sem érték a horizontot, mikor barátom szedelőzködni kezdett, s megesketett, holnap ugyanitt találkozunk.

A nap további részében végig az előző éjszakára gondoltam, elemeztem minden szavát, érzelemmentes arcát, szenvtelen hangját, mozdulatait, egész lényét. Végiggondoltam újra, meg újra mondatait, s eszméi, elgondolásai termékeny talajra hullottak: alig vártam, hogy megoszthassam vele új felfedezéseimet. Izgatottságomban hibát hibára halmoztam, ám a körülöttem lévők annyira el voltak foglalva saját gondjukkal-bajukkal, hogy észre sem vették. De hát mit is tudtam volna véglegeset, vissza nem fordíthatót tenni a földeken? Bennem azonban annál inkább forrtak változások, új elgondolások nyertek teret, de igyekeztem újdonsült barátomhoz hasonlóan kifejezéstelen arccal dolgozni tovább. Az ám, hiszen még csak a nevét sem tudom, ötlött fel bennem hirtelen, s egy fél pillanatra megálltam. De hát nem is számít ez, vagy igen? Kiféle, miféle szerzet, nem tudtam, de egyre inkább éreztem, hogy nem is számít ez, csak az eszmék, a gondolatok! Azok fontosak egyedül.

Nap napot követett, éjre jött éj, s ahogy teltek-múltak a hetek, egyre többet tudtam meg a világról, s egyre kevesebbnek éreztem azt, amit tudok, s egyáltalán: magamat. Lucius, mint kiderült, a neve Lucius volt, s mily találó, hiszen ő volt sötét, borongós életemben az egyetlen világosság. Ő maga volt életem fénye. Ő volt az első, s egyetlen igaz barátom.

šŸ› ***

Damien elhallgatott, s én csak néztem őt, amint bámulja a sötét vizet, amelyből én szinte semmit sem láttam, csak néha-néha a hullámokon megtörő holdfény tükrében. Ugyan nem láttam tekintetét, ám arcéléből, tartásából is kiolvastam, kiéreztem, hogy fájdalmas és szokatlan számára a múltról beszélni. Mintha egy pillanatig attól tartottam volna, hogy visszakozik, belekezdett a mesébe, ám nem folytatja, elhalasztja máskorra. Csüggedtnek tűnt, s legszívesebben karomba zártam volna, ám mielőtt megmozdulhattam volna, Damien folytatta meséjét…

šŸ› ***

Teltek a hónapok, s egyik éjjel épp az öröklétről vitatkoztunk rendszeressé váló találkozóinkon Lucius-szal. Ő a magányt hozta fel, s az őrületet, melyet a változó világ képe jelent, miközben mi ugyanazok maradunk, én a végtelen lehetőségekkel érveltem. Ó, mennyit álmodoztam róla… ha örök életem lehetne! Mennyi mindent tehetnék, mennyi mindent tanulhatnék, láthatnék, érezhetnék! Hogyan is bolondíthatna meg a változás, amikor mindet apróra megcsodálhatnék, eszembe véshetnék, ahogy most is teszem?

– S az ár? – kérdezte Lucius.

– Nincs az az ár, amelyet ne érne meg ez az adomány.

– S ha az Ördöggel kéne cimboráljék?

– Ahogy nem hiszek Istenben, úgy nem hiszek az Ördögben sem. – feleltem hetykén, bár igazamban nem voltam, nem lehettem biztos.

– Eladná a lelkét cserébe a halhatatlanságért? – kérdezte Lucius olyan hangon, melyre felkaptam a fejemet.

– Úgy beszél, mintha már megtalálta volna az örök élet vizét, s naponta fürödhetnék benne! Mint aki bírja az örök élet titkát, mint aki valóban eladta a lelkét az Ördögnek!

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy enyém a Titok? Hogy enyém, és megosztanám Önnel is, Dmitrij?

šŸ› ***

– Dmitrij? – formálták ajkaim hangtalanul a nevet. Lassan rám emelte tekintetét, s én akkor értettem meg igazán először a mélységet, a fájdalmat, amelyet mindig is láttam benne. Évszázadok fájdalma volt ez: láttam a háborúkat, a félelmet, a kínokat, a kapzsiságot, a romlottságot, az elkeseredettséget, láttam a halált, a sötétséget, a múló évek tünékenységét.

– Miért, mit gondoltál, orosz csecsemőként a Damien nevet kaptam?

– Nem… nem gondoltam… Én igazából nem gondoltam bele ebbe. Dmitrij…

– Már nem vagyok Dmitrij. – sóhajtotta szinte fáradtan. – Minden, mi emberi volt bennem, az évek martalékává lett.

– Ez nem igaz! – mondtam, s a rémület átcikázott rajtam. Mi van, ha nem szeret, és nem is fog szeretni soha? Mi van, ha igaza van, és képtelen szeretni bárkit is? Mi van, ha… nem érez semmit? Ha nem voltam semmi számára, csak egy oldal, egyetlen rövidke oldal életének hosszú könyvében? – Ez nem lehet igaz. – súgtam alig hallhatóan.

A csillagok fényesen ragyogtak, s az alattunk lévő szinteken elhalt már a zene. Csönd volt. Csak a hajó oldalának csapódó hullámok zaja hallatszott a mélyből. Leszegtem fejemet, s próbáltam visszatartani a könnyeimet. Oly könnyen mondta ki, hogy nincs benne semmi emberi. Ugyanilyen könnyen is mondott le róla? Az örökkévalóság tudata kiölheti az érzelmeket belőlünk? Kiölné-e belőlem is? Létezik-e bármi is ezen a világon, amely meg tudná változtatni a szerelmet, amelyet Damien iránt érzek? Egyszerre üresnek éreztem magamat. Reményvesztettnek. Úgy éreztem, nincs tovább. Nincs értelme. Vágyakozni az elérhetetlenre, a beteljesülhetetlenre?

Ekkor megéreztem hosszú ujjainak hegyét az arcomon. Becsuktam a szememet, és próbáltam nem érezni; azt képzelni, hogy mindaz, mi égeti a lelkemet, nem több, csupán egy lényegtelen múltbéli emlék. De képtelen voltam rá. Érintése nyomán föllángolt bennem a tűz. Tudtam, hogy soha, soha nem lennék képes arra, hogy elfeledjem Damient, hogy hagyjam kihűlni ezt a csodát, mely bennem ég minden egyes pillantására. Kinyitottam a szememet, és kezét fogva tenyerébe simítottam az arcomat. Hideg keze valósággal égette bőrömet. Ránéztem, és a következő másodpercben már hozzásimultam, öleltem, mintha attól félnék, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom, mert egy óvatlan pillanatban szertefoszlana, álombuborékként pattanna szét.

Megborzongtam, és ő lassan eltolt magától.

– Hogyan lehetsz ennyire hideg? Emlékszem, milyen forró voltál, amikor megöleltél egyszer idekint.

– Táplálkozás után felmelegszik a testem. Az, hogy meddig tart ez az állapot, függ attól, hogy mennyit ittam.

– Tehát nem ittál sokat abból a… vámpírvadászból?

– Nem. Viszonylag gyorsan rám nyitottál.

– De hogy lehet, hogy nem vetted észre, amikor utánad mentem?

– Azt hiszem, egyszerűen csak nem akartam róla tudomást venni. Éreztem, tudtam, hogy ott vagy mögöttem. De talán azt akartam, hogy tudd az igazat. Már így is elég ideig hazudtam neked.

Felelet helyett kézen fogtam, és bevezettem őt a szobába. Az ágyra fektettem, s ő nem ellenkezett. Melléültem, s felhúztam a lábamat. Majd kinyújtottam. Mozogtam, ültem így, ültem úgy, lefeküdtem, felhúztam a térdemet, ám sehogy sem volt jó. A mindezidáig mozdulatlan Damien megelégelve mocorgásomat, hirtelen mozdulattal magához húzott, s felsóhajtottam. Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam, és hallgattam szívem dobogását. Damien halkan, szinte suttogva kezdett beszélni…

šŸ› ***

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy enyém a Titok? Hogy enyém, és megosztanám Önnel is, Dmitrij?

– Alázatosan kérném rá, esdekelnék, hogy tegye meg, bármi legyen is az ára.

– Úgy, tehát bármi? – kérdezte kissé csúfondárosan, s bár eddigi beszélgetéseink során nem volt ritka eme hangnem, most mégis megdöbbentett.

– Igen, – feleltem lassan – legyen az bármi. – s egyszerre már nem csak játék volt. Nem csak ábránd, beszélgetés, terv, s elképzelés. Valamiért úgy éreztem, hogy komolyan beszél. Felugrott, s néhány lépésnyire tőlem megállt.

– Jól figyeljen barátom, mert az ajánlat, melyet Önnek teszek egyszeri, s vissza nem tér. Döntenie kell most azonnal!

– S mi lesz az ár? A lelkem?

– Ne beszéljék badarságokat, kedves Dmitrijem! Nekem nem kell az Ön lelke. Az ár, melyet fizetnie kell, súlyos, ám nem nekem tartozik majd. Az egyetlen, kivel el kell számolnia, az önmaga!

Várt, s figyelmesen nézett. Bár még mindig nem tudtam, miről beszél, lassan, de kétséget kizáróan bólintottam. Az örök élet! Lassan közelebb lépett hozzám, s kezét nyújtotta. Én is kinyújtottam felé karomat, s csuklómnál fogva felhúzott. Jéghideg keze nem engedte el karomat, s mélyen a szemembe nézett.

– Tudja Ön, mi vagyok én! Már régóta gondolkozik rajta, de nem merte még magának sem feltenni a kérdést hangosan. Itt az idő, hogy végre őszinte legyék önmagával! – hallottam a gondosan megformált mondatokat, ám láttam, hogy Lucius szája nem mozog.

Végiggondoltam mindent, amit tudtam róla. Nem volt sok, ám ahhoz épp elég, hogy a falu vénasszonyaitól hallott legendákkal azonosítani tudjam az éjszaka teremtményeként, s szemem tágra nyílt a rémülettől.

– Vámpír – sikoltottam némán, töredékmásodperccel az után, hogy hosszúra nyúlt szemfogait megvillantotta volna. Szívem a torkomban dobogott, hallottam dobolni a fülemben, s kirázott a hideg. Ő nem szólt semmit. Nem mozdult, nem engedte el a kezemet. Percekig álltunk ott, némán, én delejezve, ő kissé egykedvűen.

– Ez hát az ár… – suttogtam immáron hallhatóan, s ő alig észrevehetően aprót bólintott. Fülemben visszhangzottak szavai: „Döntenie kell most azonnal!”. Talán ő közvetítette ezt felém tulajdon akaratával, talán elmém idézte emlékezetembe a szavakat. Minden, amit mondott idáig, minden, amit tett, új megvilágításba került, ám ez nem változtatott azok igazságán, talán csak tovább fokozta őket. Fiatal voltam, s kielégíthetetlen tudásszomj forrongott bennem. Még mielőtt végiggondolhattam volna, elhatározásra is jutottam. Félvén saját magamtól, attól, hogy esetleg végiggondolván visszakoznék, s elvesztegetném az egyetlen lehetőséget, melyet felkínált nekem a sors, Luciusra néztem, s bólintottam.

Közelebb lépett hozzám, s az egész mintha csak egy pillanat műve lett volna. Egy pillanat, amely mégis olybá tűnt, órák hosszat tart. Szúrásnyi fájdalmat éreztem ott, ahol fogai áthatoltak bőrömön, ám a fájdalom csak egy hosszúra nyújtott másodpercig tartott. Testem elernyedt, s álomszerű, meleg ringásba merült. Eggyé forrtam barátommal, s szívem hangos, rémült dobogása halk, egyre lassuló léptekké fakult. Léptekké, mely az öröklét felé vezetett, a boldog jövő felé, melynek kapuját Lucius mételyezett csókja tárt szélesre. És én gondolkodás nélkül elfogadtam az ajánlatot, beléptem a kapun. Többé nem volt visszaút, s én ellenérzés, akadály nélkül lépdeltem a sötétség felé.

Lucius eltolt magától, s én nem is sejtettem, mekkora megpróbáltatást jelent ez neki. Szemfogával felszakította csuklóját, s számhoz tartotta. Undorodva fordultam el, ám amint megéreztem vérének édes illatát, lehullt rólam minden ellenkezés, s szinte rávetettem magamat az elém tartott kézre. S oly mindegy volt akkor és abban a pillanatban, hogy drága Luciusom, az én egyetlen és igaz barátom vérét szívom-e vagy egy idegenét, a cár kincseiért, hatalmáért se engedtem volna el, pedig jobbat, többet elképzelni sem tudtam akkoriban. Sűrűn, mézédesen folyt le torkomon a vörös nedű, s én éreztem, hogy erősödik minden pillanattal testem, s a halál kapuja bezáródott mögöttem. Lucius ismét eltolt magától, és a földre fektetett. Lovához sietett, majd vissza hozzám, s oly játszi könnyedséggel emelt fel, mintha súlytalan lettem volna. Maga elé ültetett, s nyugatnak indultunk, vágtázva, egyre hajszolva a lovat. Félálomszerűen, kábultan ültem. A fák szinte összefolytak, oly gyorsan suhantunk el mellettük, s a homályból lassanként egy vár bontakozott ki. Még mielőtt odaérhettünk volna, eszméletemet vesztettem…

Csak másnap éjjel ébredtem fel. Leírhatatlan érzés volt… Egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Minden az enyém volt, minden. Ismertem mindent, hallottam, láttam, éreztem, s ezernyi színes kép tolongott agyamban. Illatok, hangok, színek… Káprázott a szemem, égett minden érzékszervem. Bódítóan, szinte már fájdalmasan szép volt. Mindenben láttam, s látom azóta is a gyönyörűséget. Eleinte olyannyira lenyűgözött, hogy képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a dús keblű cselédlányról. Őt éreztem a világ legszebb nőjének, kerekded csípőjével, lassú járásával, aprólékos munkájával. A kezein dagadó inak, az állán lévő, alig észrevehető heg, szoknyájának földet seprő alja… Minden tetszett benne. Majd mikor Lucius parancsára kiment, egy képet kezdtem el behatóan tanulmányozni, amely a falon lógott. S így sorra, végigvettem a szoba összes tárgyát, órákra belefeledkeztem Lucius bámulásába, s az ablak! Az ablakhoz érve újra fel kellett fedezzem, meg kellett ismerjem a világot. Nem láttam még semmit, de semmit belőle.

Lucius csak mosolygott. Hagyta, hogy kigyönyörködjem magam, s bevallom, ez hosszú-hosszú napokba tellett. Miután kissé lenyugodtam, s tudtam már szavaira koncentrálni, elmesélt mindent, amit tudott, hallott. Mohón ittam minden szavát, s érzelmeim megváltoztak irányába. Kiteljesedtek, magasztosabbá váltak. Mindenáron új nevet akartam magamnak, hogy méltó lehessek minden ízben ahhoz a lényhez, amellyé váltam. Lucius nem ellenkezett, rám hagyott mindent, amit akartam. S mit is tudott volna tenni? Erősebb volt ugyan, mint én, de nem akart elpusztítani. Semmi sem volt, amivel rá tudott volna venni arra, hogy úgy gondolkozzak, cselekedjek, éljek, mint ő, hacsak nem győzött meg észérvekkel.

Úgy éreztem, meghaltam azon az éjszakán. Meghaltam, s újjászülettem. Új nevet akartam keresni, szerezni, ám egyik sem nyerte el tetszésemet. Minduntalan Luciusnak könyörögtem, nevezzen el ő. Belőle lettem, neki köszönhetek mindent, nevezzen hát el ő. Hosszú rimánkodás után végül beleegyezett, s rövidke gondolkodás után nevet adott teremtményének.

Lucius már nem csak a barátom volt, hanem a teremtőm is. A teremtőm, aki nekem adományozta a Sötétséget, a világ csodáit, a Titkot! Lucius nyugodtan, szerényen viselte imádatomat, s nem élt vissza vele. Még mindig a barátjának tartott. Ugyanúgy beszélgettük át az éjszakákat, mint azelőtt. S most egy új, közös szenvedélyünk is akadt. Együtt vadásztunk. Elég lett volna hetente egyszer vagy kétszer is, ám olyan különös élvezetünket leltük benne, hogy alig akadt nap, melyen ne portyáztunk volna. Lucius nagyon ritkán ivott embervért, s akkor is bűnözők, örömlányok, sötét lelkű emberek váltak áldozataivá. Benne megmaradt valami a régi idők erkölcseiből, az emberségből, s ezt nem csak, hogy nem akarta veszni hagyni, hanem egyenesen ép elméjének zálogaként őrizte.

Bármennyire is szerettem Luciust, idővel érdeklődni kezdtem a nagyvilág iránt, s egyre inkább foglalkoztatott eredetünk kérdése. Ő hűségesen, zokszó nélkül járta velem a világot, s végiglépdelt velem ugyanazokon a lépcsőkön, amelyeket egykoron ő maga is taposott. Ő még nem adta fel a reményt, hogy találhatunk valami magyarázatot egyszer, ám úgy érezte, az nem fog keresgélés útján elébünk tárulni. Úgy vélte, alkalmasnak, elég bölcsnek kell rá lennünk, és akkor magától ránk talál az igazság. Még a mai napig is hisz benne, s próbál jobbá lenni, bölcsebbé. A legjobb barátom, legkedvesebb fivérem, s valóban a legbölcsebb lény, akit ismerek széles e világon. Ám választ még ő sem talált, egyet sem.

Én nem voltam oly kitartó, mint Lucius, s sokkal hamarabb feladtam. Nem telt el harminc-negyven év, s már kiégettnek éreztem magamat. Ha nem lett volna ott Lucius, hogy tartsa bennem a lelket, egészen biztos vagyok benne, hogy megbolondulok, és azok között végzem, akik lezárják elméjüket, koporsóba fekszenek, mintha valami groteszk vicc lenne életük, s ott alusszák örök álmukat.

Ám hiába volt Lucius kitartása, segítsége, tanácsai, hiába próbált rávenni, hogy én is magamban keressem a válaszokat, nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Idővel megtanultam fékezni vágyaimat, s mivel szerettem nézni az embereket, elvegyültem közöttük. Bálokról bálokra jártam, melyek ideig-óráig elszórakoztattak, de kezdtem kiismerni eme halandó teremtményeket, s ez gondolataikat hallva sokkal, de sokkal gyorsabban ment, mint szerettem volna. Egy-két évtized alatt elegem lett Moszkvából, Párizsból, az Újvilágból.

És ekkor találkoztam Vele.

šŸ›

***

Testem megfeszült, s ezt Damien is érezte. Összeszorítottam a számat, majd ajkamba haraptam, hogy valahogy meg tudjam fékezni kitörni készülő könnyeimet. Persze Damien előtt hiába is próbálkoztam elrejteni érzelmeimet, gondolataimat, úgy olvasott bennük, mintha nyitott könyv lennék. Magához húzott, szorosan, s halkan énekelni kezdett nekem.

Mintha angyalok daloltak volna, s a lassú orosz dal tudatom legmélyére kúszott. Ugyan nem értettem, mit énekel, de megnyugodtam tőle, s beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Behunytam a szememet, és ismeretlen tájak elevenedtek meg előttem. Bármily kietlennek is tetszettek olykor, gyönyörűnek találtam, s a hófútta vidék az otthon érzésével töltött el. Eggyé váltam Damiennel, azt láttam, amit ő látott, azt éreztem, amit ő érzett, s végtelen szomorúsága utat talált szívemhez. Magamba fogadtam, s hagytam, hadd járjon át minden, ami hozzá tartozik, minden, ami őt jelenti.

Lassan elhalkult az ének, s én kezdtem magamhoz térni révületemből. Hosszan, s lágyan megcsókolt, majd arra kértem, folytassa a történetét.

šŸ› ***

Az egyik bálon jártam, amikor megláttam Őt. Gyönyörű… gyönyörű volt. Azonnal felkeltette a figyelmemet. S az, hogy anyanyelvemen társaloghattam vele, nos, ettől még inkább vonzódtam hozzá. Sokkal könnyebben ment a megismerkedés vele, mint amire számítottam. Egy közös barát kérés nélkül mutatott be minket egymásnak. Ajkán halvány mosollyal hagyta, hogy kezet csókoljak neki, s az este hátralévő részét beszélgetve töltöttük el. Ezután rendszeresen találkoztunk, együtt jártunk a társasági eseményekre, bálokra, fogadásokra. Az órák úgy repültek el vele, mintha percek lettek volna, s alighogy megérkezett, úgy éreztem, már mennie is kellett.

Nem akartam tolakodó lenni, ám minden idegszálammal rá voltam hangolva, s bármennyire is nem akartam olvasni elméjében, valami sötét vágy arra késztetett, hogy térképezzem őt fel, minden egyes apró gondolatát tudjam, érezzem, mintha csak sajátom lenne. Akárki is udvarolt neki, lassacskán el-elhagyta, s bevallom, ebben én is nagy szerepet játszottam. Dühösen mordult lelkem minden egyes férfire, aki csak szemet mert rá vetni. Ám sosem öltem meg egyet sem közülük. Különféle módszerekkel távolítottam el őket az útból, s hála Istennek, egy sem volt olyan kitartó, hogy ölnöm kelljen. Ezt valahol sajnáltam is, hiszen minden gondolatukra, mely szívem hölgyéhez szólt, legszívesebben átvágtam volna a torkukat, ám a luciusi szabályokhoz hű maradtam.

Ő volt az egyetlen, aki úgy tűnt, ha meg nem is értheti, de elfogadja, megpróbálja átérezni fájdalmamat. Beszéltem neki az ürességről, a reménytelenségről, céltalanságról, amely nap nap után mérgezte elmémet, s ő bíztatott, szerelmével ajándékozott meg. Új, sosem hallott gondolatokat fogalmazott meg, s együtt gondoltuk tovább, tanítottuk egymást. Életem újra értelmet nyert, s minden erőmmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem őt. Éreztem, tudtam, hogy ő az, akit nekem rendelt a sors. Az egyetlen és igaz szerelmem, a nő, akit életem végéig magam mellett akarok tudni.

Hosszas belső vívódás után megkértem a kezét, s ő azonnal igent mondott. Életem legboldogabb napjának éreztem azt a napot, s csak nagyon ritkán villant fel bennem a kétely: vajon akkor is szeretne, ha tudná, mi vagyok valójában?

Ajándékokkal halmoztam el, hiszen Lucius vagyonából annyit költhettem, amennyit csak akartam. Soha, egy pillanatig nem voltam tékozló, bár azt gondolná az ember, hogy a nagy szegénységből, ha belecsöppen valaki hirtelen a gazdagságba, az megbolondíthatja őt. De velem nem így történt. Sosem voltam az anyagi világ rabja, s annyi gyönyört leltem a köröttem lévő világban, a természetben, az emberekben eleinte, hogy egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy finom ruhákba öltözzek, hintón kocsikázzak, vagy fogadásokat adjak. Az egyetlen nagyobb összeg, amelyet Luciustól kértem – mert mindig kértem tőle, bár ő a kezdeteknél azt mondta, hogy ami az övé, az az enyém is – a családom támogatására szolgált. Ugyan nem éreztem különösebb szomorúságot, amiért elvesztettem őket, vagy vágyat, hogy visszamehessek hozzájuk, kötelességemnek éreztem, hogy kárpótoljam őket a veszteségért, s hogy hálát adjak azért, mert életet adtak nekem. Talán csak ki akartam egyenlíteni a számlát, meg akartam nyugtatni a lelkiismeretemet. Egyetlen egyszer látogattam csak meg a kis házat, ahol felcseperedtem. S tudtam, hogy már csak apám él azok közül, akikkel felnőttem. Unokák, dédunokák vették körbe az öreget, s boldog volt. Láttam, örültem, hogy a pénzt, amit küldtem nekik, nem herdálták el, hanem jól, okosan fektették be, földet vettek rajta, ám akármennyire is urasan viselkedhettek volna, ők megmaradtak egyszerű parasztcsaládnak, akikre rámosolygott a jószerencse. Nem kívántam többet találkozni velük, s a hír, hogy apám meghalt, nem is ért el soha, csakis az évek múlása miatt vagyok benne biztos, hogy már nem él. Néha-néha elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit gondoltak, amikor eltűntem, vajon hiányoltak-e, kerestek-e? Végül mindig arra jutottam, hogy az lehetetlen, bizonyára nem volt rá idejük. Anyám talán hangtalanul, belül siratott, mint a fivéreimet, akik Tél Tábornoknak segédkeztek, ám odavesztek, vagy mint a csecsemőként meghalt testvéreimet. Nem volt sem fölös idejük, sem energiájuk, hogy gyászoljanak, s az élet ment tovább.

Az alvásra szánt nappalokat sokszor ébren töltöttem, mert bár szerettem mindig is aludni, nem hagytak nyugodni gondolataim. Egyre Dana járt a fejemben, s az, hogy vajh elfogadná-e a sötét csókot ő is, csak hogy része lehessen az örök élet nyújtotta ajándékokban? Sosem említettem meg a témát neki, s mikor a múltamról kérdezett, kitérő válaszokat adtam. Nem kellett tudnia származásomat, azt pedig végképp nem akartam, hogy rájöjjön, miféle lény is vagyok én. Halott, aki csak játssza, hogy él, jéghideg teste föl-fölmelegszik pár órára, csak hogy visszahűljön, s ébren tölti az idejének nagy részét azon mesterkedve, hogy hogyan is tévessze meg őt minél jobban. Hát ilyen férjet érdemel ez a gyönyörű nő? Ilyen társat? A pénz nem mindenre gyógyír, vigaszság, s mivel Dana jó házból való lány volt, ezért tudtam, ez nem jelent neki sokat valójában. Apja szívesen támogatta, s ő nem olyan volt, aki visszaélt volna édesapja jóindulatával.

Végül elhatározásra jutottam. Nem akartam, s nem is tudtam volna tovább hazudni neki. Egy éjszaka, amint a hatalmas kertben sétáltunk, megvallottam neki mindent, hogy honnan jöttem, hogyan lettem, s hogy fogalmam sincs, merre tartok, ha ugyan tartok egyáltalán valamerre. Eleinte jámbor mosollyal fogadta kitárulkozásomat, s közbeszólva kifejtette, hogy az égvilágon semmi problémája nincsen paraszti származásommal, de az apjának ne említsük ezt meg, mert az öregnek ódivatú elvei vannak. Ám amikor ahhoz a részhez értem, ahol Lucius megajándékozott engem a Titokkal, Dana elhűlve pillantott rám. S amikor látta, hogy nem hazudok, újraértékelt minden egyes apró, meg nem értett, de elraktározott részletet. Elméjén a téboly lett úrrá, s ellökött magától. Ördögöt, gonoszt kiáltott, s a sötétség teremtményének nevezett. Elesett hátráltában, s amikor felé léptem, megtiltotta, hogy még egyszer keresni merészeljem. Eljegyzési gyűrűjét sebtében lekapva vágta hozzám, s zilált haja szállt a levegőben. „Sátán” – suttogta gyűlölettel, és sarkon fordult, majd hazáig rohant.

Két hét múlva megesküdött az egyik kérőjével, s akárhányszor jelentkeztem is be hozzá, sosem fogadott. Leveleim felbontatlanul érkeztek vissza, ajándékaimmal úgy szintén nem törődött. Kezdtem belátni, hogy reménytelen küzdelmet folytatok szíve visszahódításáért, s az ital felé fordultam. Inni és enni is tudunk, ugyanúgy, ha nem jobban élvezzük az ízeket, illatokat. Ételből nem kértem, táplálkozni is alig-alig, s már szinte a szobából se mozdultam ki, jártányi erőm sem volt. Halomban álltak a palackok, törött poharak borították a fal mentét. Gyönyörű selyem függönyeink foltosan lógtak, tapétáinkat koszosan találta a Hold sugara. Leszedetni, takaríttatni nem voltam hajlandó.

Lucius megpróbált a lelkemre beszélni, de nem járt sikerrel, s minden egyes próbálkozását kifakadásom követte, melyet ő angyali türelemmel viselt. Táplálékot küldött nekem, s a lüktető szívnek, a melegséget árasztó húsnak, a kidagadó ereknek képtelen voltam ellenállni. Esténként bejárt hozzám barátom, de csak a napi eseményekről beszélt, amit érdektelenül, egykedvűen hallgattam. Nem beszélt semmi olyanról, ami felbosszanthatott volna akár csak egy kicsit is. Utólag belátom már, milyen ostobán viselkedtem, hogy nem hallgattam rá, ám az ő barátsága, szeretete erősebb volt minden fájdalmamnál. Neki köszönhetem, hogy megőriztem ép elmémet, s nem süllyedtem bele a szenvedély sötét bugyraiba teljesen. Tőle kaptam mindenemet, s ő őrködött felettem betegség, fájdalom idején is. Nem kevesebbel, mint az életemmel, saját magammal tartozom neki. Mindig is úgy éreztem, hogy sosem tudom meghálálni eléggé, amit kaptam tőle, s ez akkor is igaz lenne, ha Sötét Ajándékát nem osztotta volna meg velem.

Lassacskán erőre kaptam, felhagytam remete életmódommal, ám lemondani még mindig nem tudtam szerelmemről. Éjszakánként halandó szemének láthatatlan rejtekről figyeltem ablakát, néztem cseperedő gyermekeit, hallottam gondolatait, láttam idősödő testét. Még mindig készen álltam volna megosztani vele az öröklétet, ám gondolatiból tudtam, hogy semmi esélye annak, hogy elfogadja. Teltek a hónapok, múltak az évek, s az én szeretett Danamból idős, beteges asszony lett. Évekig húzódó betegeskedés után végül álomba szenderülve lehelt csókot homlokára a halál, s én bízom benne, hogy a mennyben az égiek zeneszóval köszöntötték lelkét.

Elvesztettem egyetlen szerelmemet, s sehol sem találtam megnyugvást. Összeismerkedtem minden egyes leszármazottjával egyenként, s főleg azokban reménykedtem, akik hasonlítottak rá. Szívem egyre keményebb, s keményebb lett, majd kezdett belőlem kihalni minden emberi érzelem, s csak a csalódottságot éreztem. De a remény…! A remény egy apró lángocskája még mindig ott pislogott bennem, s képtelen voltam lemondani arról az álomképemről, hogy végül visszakaphatom őt, s osztozhatok vele a világmindenségen, a tudáson, az évtizedeken, évszázadokon. Az örökkévalóságon.

Aztán egy nap, mikor már igazán közel jártam ahhoz, hogy még csak csalódottságot se érezzek, megláttam Őt! Alig hittem el, ha dobogott volna még szívem egyáltalán, akkor minden bizonnyal torkomban éreztem volna. Ott volt. Úgy, mint emlékeimben. Gyönyörű, vörös hajával játszott a szél, mosolyával aranyozta a világot, s egészen fellelkesültem én is. Éreztem, hogy repedezni készül jégpáncélom, melyet szívem köré növesztettem. Azonnal odamentem hozzá, s már-már készültem rá, hogy sikítva rohan el, hogy ennyi évtized után sem hagyom lelkét nyugodtan pihenni, szemében csak kérdést láttam. Nem ismert fel. Nem tudta, ki vagyok. Én balga! Miért is gondolhattam, hogy ez a nő ugyanaz lesz, mint az én szeretett Danam? Hiszen belőle csak egy volt. Egyetlen egy, és odaveszett már, eltávozott mindörökre. Sötét kapuját rázárta a halál, s engem itt hagyott, mezsgyéjén az életnek és a rám váró pokolnak. Legalábbis én ebben hittem, hiszek. Pokolra jutunk mi, vámpírok mind, akár úgy éljük az életünket, mint Lucius, akár tivornyázva, az életet nem tisztelve, csak úgy magunknak.

A nő, aki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint Dana, az én Danam, leszármazottja volt gyönyörű menyasszonyomnak. Ó, igencsak kegyetlen fintora az életnek, hogy ugyanúgy nevezték el, ugyanazon a néven ringatták, becézték, mint Őt. Dananak hívták ezt a vörös hajú káprázatot is.

Nem akartam, nem tudtam volna végigjárni vele is ugyanazt az utat, amit már évekkel ezelőtt ükanyjával, így viszonylag hamar bevallottam neki az igazságot. Lucius ugyan óvott, féltett tőle, hogy megtegyem. Ő mindig is a Titokként gondolt, utalt rá, s sosem osztotta volna meg azt arra érdemtelennel. Én viszont, be kell, hogy ismerjem, könnyelműen bántam vele. Dana, ez az új, modern Dana nem félt a Sötétségtől. Belőle fakadt, belőle táplálkozott, s számára ez csak a beteljesülés volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy pokolra fog jutni, de pokolra jutok én is azért, amit tettem. Vágyálmaimra hallgatva, s nem az eszemre, neki ajándékoztam az öröklétet. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de nem tagadhatom le, hisz hatalmasat hibáztam. Már nem is vagyok benne egészen biztos, hogy mit vártam. Azt, hogy visszatér az a Dana, akit én akartam? Azt, hogy megváltozik?

Talán ez volt a sors könyvében megírva neki, és ha én nem teszem meg, megteszi más. Ezzel próbálom magam vigasztalni borúsabb napokon, mikor pokolból valónak, mételyezettnek érzem magam, s mindent, mi körülvesz. Fogadalmakat tettem ezek után, s megpróbáltam végleg eltemetni Dana-t. Néha-néha még kísért álmaimban, éjszakánként, s én ismét az italt választottam. Ám ezúttal nem remeteként, hanem társaságban űzöm, hajtom a szenvedélyt, a bódulatot.

šŸ› ***

– Azt hiszem, innen már nem kell tovább mesélnem a történetemet. – az utolsó mondatokat már összecsapta, hadarta, túl akart esni minél gyorsabban a végén. Talán volt benne egy kis félsz is, hogy mit fogok reagálni történetére.

– Tehát az a Dana, aki a képen van…

– A fiatalabbik, a Sötét gyermeke. Valóban testvérhúgom. Én teremtettem, és a képet azért tartom magamnál, hogy emlékeztessen a hibámra, nehogy bármikor is újra elkövessem.

Nem szóltam. Alig tudtam felfogni a történetet. Közel kétszáz év… És majd az egész egyetlen nőről szólt. Egyetlen nőről, aki nem élhetett, csak legfeljebb ennek harmadáig… És mégis róla szól. Róla szól Damien egész élete. Már nem öleltem Damient. Kibontakozott ölelésemből, s mikor az új Danaról mesélt, már fel-alá járkált a szobában. Láttam, hogy mennyire kínozza tette, s mennyire vezekelni kíván hibájáért. Nem tudtam elítélni. Képtelen voltam rá.

Hiszen nem ezt csináltam volna én is a helyében? Nem ugyanilyen szenvedéllyel szeretem-e őt én is? Ó, én talán még Lucius szavaitól se tudtam volna csillapodni, s most mérgezett elmém fogságában verdesnék. Szántam, s vágytam egyszerre az előttem lévő lényt. Láttam kósza mozdulataiban, elharapott szavaiban Dmitrijt, az egyszerű falusi fiút, aki öröklétért áhítozott. Öröklétért áhítozott, ahogy én is. Nem, mégsem teljesen ugyanúgy. Dmitrij magának akarta a Sötét Titkot, én pedig neki akarom ajándékozni magamat. Tudtam, nem fogom tudni elhagyni, s ha ő évszázadokon át Dana-t fogja szeretni, az én lelkem évszázadokon át fog utána vágyakozni. Ha pedig el kell adjam lelkemet, akkor a tudatom, a testem fogja őt vágyni, de ez mit sem változtathat azon, hogy ő az egyetlen, akiért élnem érdemes.

Még mindig az ágyon ültem, s ő fel-alá rohangált a szobában. Hirtelen megtorpant. Olyan sebesen fordult meg, s termett lábaim előtt, hogy nem is tudtam követni.

– Oldozz fel!

Már megint ez a babonás gondolkodás! Szinte dühített! Hisz egy szóval sem említette se az Istent, se az Ördögöt! Mégis miért fél tőlük akkor? Hiszen örökéletű. Semmi, senki sem bánthatja. Ám ahogy gyönyörű kék szemeibe néztem, elpárolgott dühöm. Ha így segíthetek rajta egyedül, ki vagyok én, hogy ne tegyem meg? Ő értelmet adott céltalan, halandó életemnek, s én könnyítek rajta, leveszem válláról a terhet, melyet oly sok éve cipel magával.

– Megbocsátok neked! – mondtam lassan, majd leereszkedtem az ágy mellé, szembe vele. Kezeim közé fogtam angyalian gyönyörű arcát, s a szemébe néztem. – Megbocsátok neked!

Sírt. Nem folyt egyetlen könnycsepp sem arcán, nem rázkódott válla, csak nézett rám. De tudtam, éreztem, hogy sír. Belül, egyedül, ahogy mindig tette. Magamhoz vontam, s dúdolni kezdtem a dalt, amit nem is olyan régen ő énekelt nekem. Még csak közelébe se értem annak a csodának, amit ő mutatott nekem, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam. Az ágyra húztam, s addig simogattam haját, míg egyenletes légzését, s csukott szemét figyelve úgy nem gondoltam, hogy elaludt. Egész éjjel le sem hunytam a szememet, és képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy mikor nyomott el az álom…

šŸ› ***

Hetek óta New Yorkban voltunk már, s míg Damien partiról partira járt, én a könyvtárakba vetettem be magamat. Mindent meg akartam tudni a vámpírokról, amit csak lehetett. Közben próbáltam elzárni elmémet Damientől, de éreztem, hogy tudja, mit csinálok, míg ő alszik, vagy mámoros állapotban üldögél a város valamelyik elegáns lakásában. Azt azonban sokáig nem sejthette, hogy mire készülök valójában, mert még magamnak sem vallottam be igazán. Ám azon a napon, amikor végül bevallottam magamnak, mi szívem leghőbb vágya, szokása szerint olvasott a gondolataimban, és dührohamot kapva kijelentette, hogy soha az életben még csak ne is álmodjak róla, hogy vámpírt csinál belőlem!

Egy nap, a szokásos könyvtárlátogatós utam végén beültem egy kávéházba, és miközben valamilyen süteményt eszegettem végre szabad folyást engedtem gondolataimnak. Komolyan gondoltam, hogy Damiennel akarnám tölteni az életemet? És képes lennék eladni a lelkemet is érte? Alkut kötnék az Ördöggel vajon, vagy csak engednék a természetfeletti egy csodájának, aminek semmi köze sincsen se istenhez, se ördöghöz? Minden reggel meg kellett győzzem magamat, hogy Damien valóság, és nem csak álmodom. Ez sokkal könnyebb volt olyankor, amikor ott aludt mellettem, ám ha üres volt az ágy másik fele, akkor előkerestem egy pulóvert, egy inget, és belebújtam, csak hogy érezzem magamon az illatát. Sokszor órákig elücsörögtem így, átengedve magamat a gondolataimnak, érzelmeimnek, s egészen elfelejtkeztem róla, hogy bármily sok ideje is van Damiennek, a magamé bizony véges. Mikor mégis eszembe jutott, megmerevedve bámultam az órát, s a másodpercmutató minden egyes ütését vészharangnak éreztem. Zsongott a fejem, kavarogtak gondolataim, és úgy éreztem, el kell, hogy rohanjak valahova. Mindegy, hogy hova, csak halljam az embereket magam körül. És ez New York-ban igazán nem volt nehéz. Imádtam a Times Square forgatagát, a felvillanó fényeket, s sokszor csak álltam ott, míg a végül tömeg magával nem sodort valamerre.

Lassan végére értem a süteménynek, s már a morzsákat is felszedtem a tányérról. Visszavittem a pulthoz a tányért, majd kisétáltam. Két utcával odébb volt a lakásunk. Azaz, ha egészen pontos akarok lenni, akkor Damien lakása volt, de soha, egy szóval sem említette, hogy csak az övé, sőt, bátorított, hogy vegyek csak bármit, ami megtetszik, és rendezzem be kedvem szerint. Néha felrémlett bennem a rosszindulatú gondolat, hogy talán csak akar egy-két jó évet szerezni egy halandónak, akit valamennyire azért mégis csak megkedvelt, még ha nem is hajlandó kimondani ezt, s eltűri, mert ezek az évek csak óráknak tűnnek neki.

Beléptem a liftbe, és megnyomtam a gombot. Annyira gondolataimba voltam merülve, hogy észre se vettem, hogy már vagy fél perce ott áll a lift az emeletünkön. Kiléptem a liftből, s benyitottam a lakásba. Teljes sötétségben volt minden Damien miatt, ám szemem gyorsan hozzászokott a változáshoz. A hálószobába lépve megláttam Damient, amint kócos hajjal fekszik az ágyban. A takaró félig lelógott az ágyról, a lepedő összegyűrve, ám csak mosolyogtam, és boldog voltam, mint mindig, ha a Damien közelében lehettem.

– Sonja – nyögött fel hirtelen.

– Ez most kérdés volt vagy kijelentés? – ültem oda az ágy szélére.

– Mindkettő – mosolygott még mindig csukott szemmel.

– Nem lehet mindkettő – nevettem rá.

Kinyitotta szemét, és rám vetette tekintetét.

– Nem lehet? – kérdezte ártatlanul, mint aki még csak most kezd rácsodálkozni a világra.

– De, hát persze, hogy lehet, ha szeretnéd… – nyomtam egy puszit a homlokára nevetve, majd fel akartam kelni, ám hirtelen megfogta a karomat, és az ágy felé rántott. Ráestem Damienre, ám ez neki semmilyen fájdalmat nem okozott, míg nekem annál inkább. Kék-zöld voltam az ilyen akcióitól folyton.

– Auu! Mondtam, már, hogy ne csináld ezt! – dörzsöltem lemondóan a leendő folt helyét, mert tudtam, hogy úgysem hallgat rám.

– Hát persze, persze, tudom. Sajnálom – mondta bűnbánó mosollyal, és megcsókolt.

Felsóhajtottam, majd nem akarván szélmalomharcot vívni, – hiszen mindig veszítek az önmagammal való csatározásban – hozzábújtam hideg testéhez.

– Bárcsak örökké így maradhatnánk… – jegyeztem meg önkéntelenül, s csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy ezt akár célzásnak is lehetett volna venni. És természetesen Damien annak is vette.

– Ne kezdd már megint, Sonja!- csattant fel szinte rögtön.

– Egyszerűen nem értelek, Damien… Én nem vagyok Dana kettő – mondtam el neki újra, úgy, ahogy az ifjabbik Dana-t emlegetni szoktam.

– Tudom, de ezt mintha már megbeszéltük volna… Legalább ezerszer.

– De…

– Semmi de. Azt hittem, a történetem eléggé elrettentő erejű volt. Az, hogy az Ördöggel cimborálok, hogy eladtam a lelkemet, a pokolra jutok, és…

– Ezekben még csak nem is lehetsz biztos – mondtam neki ismét ingerülten.

Felültem, és újra a szemébe néztem, elszántan, félelem nélkül. Ő is felült, de nem volt hajlandó rám nézni. Nemrégiben azonban észrevettem, hogy ha elmémmel küldök felé jeleket, kéréseket, parancsokat, akkor annak a legritkább esetben képes ellenállni. Tekintete az enyémbe mélyedt.

– Nem félek.

– Tudom. Épp ez a baj.

– Te sem féltél.

– És nézd meg, hol vagyok most.

– Hol? – vetettem rá most én értetlenkedő tekintetet.

– Nagyon vicces vagy… – motyogta a falat bámulva Damien, miközben kikászálódott az ágyból, és elkezdett öltözni.

Hirtelen eszembe jutott az ötlet, amelyet már egy párszor elvetettem, mégis vissza-visszatért. Sosem mondtam Damiennek, bár tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Mi lenne, ha megkeresnék egy másik vámpírt, és őt kérném meg, hogy változtasson át? Talán éppen Luciust? Egészen biztos voltam benne, hogy Damient megőrjítené, hogy így kijátszottam, és egyébként sem akartam problémát szítani kettejük között. De az időm vészesen fogyott. Legalábbis vámpírszemmel nézve.

Damien már indulásra készen volt, és a kulcsát kereste. Ragaszkodott az ilyen emberi dolgokhoz, pedig egészen biztos voltam benne, hogy nincs szüksége kulcsokra. Bár nem mesélt a képességeiről, azért meg-megfigyeltem egy-egy dolgot, és minden egyes alkalommal ámulatba ejtett ügyessége, gyorsasága, ereje.

– Majd jövök! – hangzott a szokásos mondat Damientől, miközben napszemüvegét orrára biggyesztve elindult az alkonyatban.

šŸ› ***

Éppen el akartam menni fürdeni, amikor hirtelen kivágódott az ajtó – a kulcsot persze nem használta -, és megjelent Damien. Már épp megjegyzést akartam tenni neki a kulcsra, és valami vicceset készültem mondani, amikor hirtelen magához szorított. Az ajtót persze már becsukta közben, olyan gyorsasággal, hogy azt az én halandó szemem felfogni nem tudta, de nem értettem, miért is nem hagyja, hogy levegőt vegyek.

– Dam.. Damien… nem kap…kapok…

– Ó… – engedett a szorításon, s különös hangon mondta: – Ne haragudj!

– Ne érts félre, nincs ellenemre, amit csinálsz, de van valami baj?

Elengedett, és az ablaknál termett.

– Nem, nincs semmi.

A hangja még mindig különös volt, így gyanakvóan méregettem. Majd sóhajtottam, mert rájöttem, hogy úgysem fogom megtudni, ha ő maga nem akarja elmondani. Így odasétáltam hozzá, és megérintettem a kezét.

– Mi baj van? – kérdeztem hangtalanul. Rám vetette átható, kék tekintetét, elgondolkodott, majd megadóan sóhajtott egyet, és az ágyra húzott.

– Ma láttam egy nőt meghalni.

– Igen… és?

– Mi az, hogy és? Ez már önmagában nem kellene, hogy felzaklató legyen egy halandó számára?

– Dehogynem, számomra az is lenne. Csakhogy ez téged zaklatott fel, nem engem.

– Hasonlított rád… – suttogta lassan bársonyos hangján. Elkerekedett a szemem. – Tudom, hogy… hogy sokszor kibírhatatlan vagyok, és hogy borzasztó velem lakni, sosem vagyok itthon, nem szoktam takarítani, a függönyöket elhúzva kell tartani, és…

– De Damien, tudod, hogy ez nem…

– …és szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, mert…

– Tényleg nem fontos, én igazán nem…

– … mert szeretlek.

Hirtelen elhallgattam. Mert micsoda?

– Mert szeretlek – ismételte meg a kimondatlan kérdésre a választ Damien. Nem volt mosoly az arcán. Nem akart rászedni, nem viccelődött. Nem gyermekes csíny volt ez a részéről, hanem az igazság. Legalábbis ezt remélte, vágyta szívem minden dobbanásával.

– Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.

Meg se tudtam szólalni. Damien csak ült ott, lehajtott fejjel.

– Úgyhogy ha még mindig szeretnéd, akkor átváltoztatlak.

Hát, ha idáig nem tudtam megszólalni, akkor ezek után végképp nem fogok tudni. Hogy mit csinálsz?

– Ha szeretnéd, átváltoztatlak.

Hirtelen visszatért a hangom. Szomorú volt, kiütközött rajta a vágy, ám teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam:

– Nem akarom, hogy pusztán félelemből tedd meg. Ha nem akarod igazán, akkor én…

– Nem érted? Épp az előbb mondtam… rájöttem, hogy… szeretlek. És ez azt jelenti, hogy veled akarom leélni az életemet.

šŸ›***

Az ágyon ki volt simítva a vérvörös szatén ágynemű, és Damien ott állt az ablaknál, háttal nekem, s a fürdőszobának, amelyből éppen kiléptem. Lassan, nagyon lassan fordult felém. Odasétáltam hozzá, s megszorítottam a kezét.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte nagyon halkan.

– Szeretlek.

És ennyi volt az egész. A válasz a kérdésre. Erre a kérdésre, és az összes többire is. Egyetlen egy szó. Szeretlek. Na jó, talán még a mindörökkét is ide számíthatjuk. Elgondolkodtam, vajon mi is lehet valódi oka, hogy hajlandó vámpírrá változtatni. Talán mindvégig ezt akarta ő is, csak a múlt árnyaitól visszarettenve félt bevallani magának valódi érzelmeit? És miért én? Mi különleges van bennem, hogy engem választ társául az öröklétben? Annyi kérdés kavargott a fejemben, ám ezekre még annyi idő volt, s halandóként az enyém oly kevés.

Az ágyhoz húztam, és keze jéghideg érintésétől megborzongtam. Hamarosan én is ilyen leszek. Hamarosan az én testem is ilyen lesz. Csak egyszer-egyszer fogja felmelegíteni a halandók vére, az olyanok vére, mint amilyen az enyém is, hogy aztán máskor hevesebben izzon a tűznél is.

De ez már nem számított. Többé már semmi sem számított.

A város fényei szikráztak az ablaküvegen át, s én egy utolsó pillantást vetettem az alattunk elterülő épületrengetegre.

Damien hosszú, szenvedélyes csókot lehelt számra, s én egy pillanatig ismét elfeledtem, mit is akarok tenni. Minden gondolat elszállt a fejemből. Nem létezett semmi és senki más rajta kívül.

Belenéztem gyönyörű, kék szemébe, és a szájára tettem a mutatóujjamat.

– Ne, ne szólalj meg. Ez most már nem a szavak ideje. – gondoltam felé kétségbeesetten, félve, hogy megtörheti a varázst, vagy ami még rosszabb, meggondolhatja magát.

Még egy pillanatig habozott, majd félrehúzta hajamat, és hosszú szemfogait a nyakamba mélyesztette. Apró, tűszúrásnyi fájdalmat éreztem csak, még csak egy kiáltásra sem elegendőt. Hirtelen minden gondolata, minden érzelme megrohant, átfolyt rajtam, s e villanásnyi képek több kérdést vetettek fel, mint amennyi válasszal szolgáltak. Láttam, éreztem a múltat, az orosz vidéket, a hideg, fájdalmas esztendőket, Luciust, az általa keltett izgalmat, borzongást, az estét, melyen megváltozott Dmitrij egész élete, a fokozatosan elvesző hitet, lelkesedést, s az annak helyét átvevő csalódottságot, ürességet. Láttam Danat, a félelemmel, kétellyel vegyes boldogságot, a vallomást, az elborzadó arcot, s éreztem mellemnek pattanni a gyűrűt, a fel-fellobbanó reményt, a másik Danat, s az újat, ki már a Sötétség gyermeke volt. S végül láttam magamat. Éreztem a vágyat, a félelmet, az ellenállást, a képzeteket, és a tiszta, őszinte szeretetet. Egy másodpercig, ha tarthatott az egész.

– Én is szeretlek… – suttogtam elhalón, majd elmerültem a meleg, fájdalmasan gyönyörű érzésben.

Folyt. köv.