Hangok. Ez az első dolog, amire vissza tudok emlékezni. Az ablakom alatt elterülő forgatag ezerféle, halkabb-hangosabb zaja. Nem mertem kinyitni a szememet, féltem, hogy hasonló élményben lesz részem, mint amikor visszanyertem hallásomat, s már ez is határán játszott az elviselhetetlennek. Muzsikaszó vegyült a rohanó emberek zsémbelődésével, gyermekek kurjongattak, ifjak udvaroltak szebbnél-szebb bókokkal, s a leányok félszegen kacagtak hatalmuk tudatában. Dübörögve kattogott a falióra másodpercmutatója, telefonok csörögtek, kurjantásokat vitt a szél, taxisofőrök dudáltak türelmetlenül. És én ezt mind érzékeltem, egyenként. Még arra is tellett elmém erejéből, hogy szavakká formáljam az érzést: mindent hallok, minden egyes apró zörejnek ismerem eredetét, és az eleddig megszokott kavalkád helyett most külön-külön fogtam fel mindet. Legszívesebben befogtam volna a fülemet, elmenekültem volna a világ egy kietlen tájékára. A Nap sugara gyéren szűrődött át lezárt szememen, s szemhéjamat szinte égette a fény. Percekig feküdtem-e ott vagy órákig, nem tudtam volna megmondani, ha a zaj el nem hal szép lassan, a szememet bántó fény vissza nem húzódik. Mozdulatlanságba merevedve, az utca zajaira hangolva feküdtem – mint később tudatosult bennem – órákon át, majdnem egész nap.  

A fény lassacskán enyhült, s bár nem hallottam, tudtam, hogy Damien végig ott ül a szoba másik végében. Nem csapott zajt, mozdulatlanságba merevedve vigyázta pihenésemet. Elnehezült tagjaimat még mindig nem tudtam mozdítani, s hatalmas erőfeszítésembe került, hogy kinyissam a szememet. A város fényei vakítóak voltak, s Damien végre megmozdult. Két lépéssel az ágy mellett termett, s odatérdelt mellém. Lassan felé fordítottam a tekintetemet. Ha eddig azt hittem, tudom, milyen gyönyörű is arca, most rá kellett jöjjek, hogy tévedtem. Nem tudtam semmit. Mintha csak először látnám, oly mohón ittam be látványát. Magas homlokát keretező barna tincseit, porcelánfehér bőrét, íves szemöldökét, finom, arisztokratikus vonásait, halovány rózsaszín ajkait, s a szeme! Ó, gyönyörű, világoskék szeme… Tekintetét eddig uraló mélységes szomorúság helyét most izgatottság, kíváncsiság, félelem vette át. Percekig tanulmányoztam arcát emlékezetembe akarván vésni minden egyes vonását.

Mikor végre képes voltam elszakítani tekintetemet szerelmesem arcától, nagy nehezen feltámaszkodtam. Minél többet mozogtam, annál könnyebben ment, ám meggyőzni magamat, hogy mozduljak, változtassak testhelyzetemen rettenetesen nehéz volt. Mozdulataim lassúak, darabosak voltak, vagy legalábbis én annak éreztem, hiszen arról fogalmam sem volt, egy halandó milyennek láthatja őket. Ki tudja, talán ez is elképesztően gyorsnak hatott volna a régi Sonjának.

– Damien… – suttogtam, s döbbenten vettem észre, hogy hangom mélyebb, dallamosabb, s Damienéhez hasonlóan bársonyos lett.

Félszegen emeltem fel a kezemet, s ujjam hegye Damien arcához ért. Az eddig jéghidegként megszokott bőr már nem égette ujjaimat, hiszen én magam is hasonló lehettem. Végighúztam ujjaimat ajkain, majd arcát cirógattam, s ő szemeit becsukva simította arcát tenyerembe. Kinyitotta szemeit, s én ismét elmerültem annak végtelen óceánjában. Felemelkedett, majd vigyázva odébb tolt, s mellém feküdt. Tekintetünk összekapcsolódott, s minden egyes érintésénél villámként cikázott át rajtam a vágy. Lassú, lágy csókot leheltem ajkára, mire ő gyors mozdulattal fölém kerekedett. Hajamat simogatta, igazgatta, hogy az szabadon hagyja nyakamat, vállamat. Most ő csókolt meg, mint aki már nem bírja tovább, vadul, mohón, arcomat két tenyere között tartva. Hirtelen abbahagyta, majd mélyet sóhajtva ölelt magához, s szorított, úgy szorított, mintha attól félne, hogy ha elenged, eltűnök.

Néhány perccel később kibontakoztam öleléséből, felkeltem, és az ablakhoz léptem. Ezerszer láttam már a várost, az éjszaka fényeit, ám most olyasmik is szemet szúrtak, amiket idáig nem hogy nem is láttam, de még csak kíváncsi sem voltam rá. Most viszont minden olyan elevennek tűnt, olyan élénknek, hogy ez az egyetlen pillanat felért minden gyönyörűséggel, amelyet egész életemben akármikor is láttam.

 

šŸ› ***

 

Nem szívesen gondolok vissza az első alkalomra, amikor kioltottam valakinek az életét.  Nem szeretném, ha tévképzetek alakulnának ki benned rólam, a fajtámról. Habár vannak olyanok, akik kifejezetten örömüket lelik a kegyetlenkedésben, a legtöbbünk nem akarja bántani az embereket. Azt hiszem, végül is épp olyanok vagyunk mi is, mint az emberek. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy ha találkozol egy vámpírral, az kedves lesz veled, talán még segít is felvinni a csomagjaidat, mint egy rendes szomszéd, vagy pedig az életedre tör. Ha jobban belegondolsz, éppen úgy, mint az embereknél. Nem tudhatod első ránézésre, hogy mit takar a csábító vagy épp rongyos külső. Azt hiszem, azért alakult ki az emberekben a félelem, mert csak a rosszabbik fajtával találkoznak. Azaz, hogy egészen pontos legyek, ők azok, akikről tudjátok, micsodák. Meglepődnél egyébként, hogy mennyien vagyunk. S ha az emberek tudnák, hogy hány színésznő, énekesnő, politikus, egyéb híresség tartozik a Sötétséghez… Látom, meg vagy lepődve. De ha alaposabban végiggondolod, végül is nem olyan hihetetlen, igaz? Vagy sosem gondolkoztál még rajta, hogy hogyan lehetnek egyesek oly vonzóak, már-már természetfelettien gyönyörűek?

Ó, egyébként emlékszel arra, amikor megtaláltam Damient azzal a vadásszal? Mondott valami olyasmit annak kapcsán, hogy nem érti, hogyhogy nem zavar engem az, hogy ölnie kell a túlélésért. Nos, azt hiszem, az egy kis túlzás volt részéről. Talán csak sokkolni akart, látni, hogy meddig mehet el – meddig tartok ki. Természetesen a XXI. században már nem igazán kell törődnöd azzal, hogy nehogy lebukjál, miközben táplálékhoz jutsz. Ott vannak például a kórházak. Igen, igen, tudom, nem túl nemes cselekedet elvenni a vért azok elől, akiknek élet-halál kérdése, de ha belegondolsz, nekünk is élet halál kérdése, nem? Vannak egyéb források is, Damiennek például saját beszerzői is vannak, de erről nem tudok valami sokat. Nem igazán szeret beszélni az „üzleti ügyeiről”.  De nekem szerencsére sosem kellett aggódnom ilyesmi miatt, Damien mindig gondoskodott rólam. Minden tekintetben. Szóval visszatérve arra, amit eredetileg akartam mondani…

Az az este nem tartozik azok közé, amelyekre igazán büszke vagyok. Hűvös szél csapott arcomba, bebújt ruhám ujjába, ám ahelyett, hogy összeborzongtam volna, inkább felfrissített.  Sétáltam az akkorra már kihalt utcán, s csak egy-egy autó suhant el mellettem hangosan zúgva.  Már eltelt néhány este azóta, mióta átváltoztam, ám még mindig nehezen viseltem az éles hangokat. Mindig is indulatos voltam, és azt hittem, ha majd vámpírrá változom, én is olyan nyugodt leszek, mint amilyen Damien szokott lenni. Persze azóta már rá kellett jöjjek, hogy egyáltalán nem segített semmit sem, sőt! Talán még nehezebbé vált kordában tartanom az indulataimat különleges képességeimnek, megnövekedett erőmnek tudatában. Fogalmam sem volt róla, hogy Damien merre van, de biztos voltam benne, hogy nem lehet messze. Előfordult már máskor is, hogy különváltunk, ám ő nem akart róla beszélni, hogy hova, merre tart, s én nem erőltettem a dolgot, mivel tudtam, hogy úgysem mondja el. Az, hogy most már én is az ő fajtájához tartoztam, nem változtatott a hozzáállásán.

Valójában kívánatosnak is tartottam, hogy néha ne legyünk együtt. Attól féltem, hogy a folytonos együttlét esetleg kiölheti valamelyikünkből azt a nagyszerű érzést, melyben részünk volt. Damien átváltozásomig számtalanszor kószált egyedül a városban, és mindig dühvel töltött el, hogy nem hajlandó beszélni róla, merre járt, még akkor is, ha igyekeztem ezt nem mutatni. Persze a hajóút óta tudtam, hogy semmit sem titkolhatok el előle. Azaz, hogy egészen pontos legyek: semmit sem titkolhattam el előle… az átváltozásomig. Mindkettőnket megdöbbentett a tény, hogy többé már nem hallja gondolataimat. Na jó, valahol mélyen én talán örültem is a dolognak egy kicsit. Damien megerősített benne, hogy nagyon ritkán történik ilyesmi, szinte mindenkinek – embernek, vámpírnak egyaránt – hallja a gondolatait. Talán különlegesebbnek éreztem magamat ettől, talán csak örültem neki, hogy szabadon gondolhatok bármire, anélkül, hogy dührohamait kéne viselnem. Ó, igen, a megszokás… Hisz már nincs miért haragudnia. Ő maga ajánlotta fel, hogy átváltoztat…

Hirtelen egy test ütődött nekem, s egy kissé megtántorodtam.

– Nem tudsz vigyázni?! –csattantam fel azonnal, s mikor megfordultam, egy huszonéves fiút láttam visszanézni.

   – Mi bajod? – kérdezett vissza hasonló tónusban, s a kihalt utcán minden szava mély visszhangként verődött vissza a falakról. Válasza, modora csak még tovább szította a tüzet bennem. S amikor meghallottam, hogy miket gondol magában… Lassacskán vörössé vált az utca képe, s szemem égni kezdett a fájdalomtól. Tenyerembe rejtettem arcomat, s próbáltam a kellemetlen érzést tovaűzni.

 – Na mi van, te kis… – már azelőtt hallottam a formálódó szavakat, hogy ő felfoghatta volna, mit fog néhány másodperccel később mondani. Az egész nem tartott tovább néhány pillanatnál. Szinte semmit sem láttam, így ösztöneimre hagyatkoztam.

   Levegőért kapkodtam, s a vér illata elbódította érzékeimet. Egyik pillanatról a másikra visszanyertem a látásomat, és ujjaimat felemelve láttam, ahogyan a vér utat talál magának, s egyre nagyobb területet foglal el bőrömön. Lenéztem a földre, s a lábaimnál heverő élettelen testet megpillantva elállt a lélegzetem. Abban a pillanatban éreztem, hogy hibát követtem el. Az üresség fájdalma átjárta a mellkasomat: lelkem egy része mintha meghalt volna azzal a fiúval együtt. Csak álltam ott, végtelennek tűnő percekig, majd a halk, alig hallható neszezésre megpördültem. Damien mozdult, ám a sötétség elrejtette őt. Én azonban tudtam, hogy ott van. Éreztem. Volt valamiféle kapocs köztünk, amely túlságosan megfoghatatlan és halovány ahhoz, hogy le tudjam írni. Mintha egy vékony ezüstszál lett volna közöttünk, s én úgy éreztem, reméltem, a szívünkön keresztül kapcsolódunk egymáshoz.

   – Damien… – suttogtam hangtalanul, kétségbeesetten. Eltűnt, nem találtam őt. Megfordultam, és láttam, hogy a hulla úgyszintén nincs ott, ahol egy másodperccel korábban volt. Ekkor éreztem, amint Damien megérinti a könyökömet, s én hagytam, hogy karjaiba zárjon.

 

šŸ› ***

 

A tűszúrásnyi fájdalmat kivéve, amelyet bőrömet átszakító fogaival okozott, nem fájt egy kicsit sem. Damien elmondásából tudom, hogy élet s halál között lebegtem – ez az egyetlen módja annak, hogy valakit átváltozassanak. Ha nagyon akarom, ezt az időszakot fel is foghatnám Isten, az Ördög, a túlvilág, a menny és a pokol cáfolatának. Nem láttam fehér fényt. Nem láttam semmi természetfelettit. Az egyetlen, amit láttam az a sötétség volt. De éreztem Damien bőrének egyre jobban perzselő melegét és sajátom kihűlését. Erőmet fokozatosan vesztettem el, s végül már csak feküdtem Damien karjaiban, erőtlenül, magatehetetlenül. Viszont végtelenül boldog voltam, mintha Damien harapásával együtt valamilyen nyugtató hatású drog keveredett volna szervezetemben. Ez természetesen csak illúzió volt, hiszen ekkor még csak elvett, ám nem adott semmit. Más alkalommal bizonyára kiszolgáltatottan éreztem volna magamat, de most inkább úgy éreztem, Damien oltalma alatt állok. Ő volt az első és az egyetlen lény, akiben feltétel nélkül meg tudtam bízni. És milyen ironikus, hogy ez az én egyetlen, bizalomra érdemesnek tartott lényem maga volt a két lábon járó veszedelem, a Sötétség hírnöke. De nem tehettem semmit, hiszen szerettem,, s épp készültünk az „örökké”-t valóra váltani. Az „örökké”-t, mely eddig nem volt több puszta szónál, elcsépelt kifejezésnél, melyet a szerelmesek visszhangoznak egymásnak untalan. Ám Damien új értelmet adott ennek is.

Egész életem Damien körül forgott amióta csak megismertem. Eleinte még csak a közelében akartam tudni magamat, akár barátként, akár az általam óhajtott szerelmes képében. Kiállhatatlan természete csak még jobban növelte vágyamat, s még inkább elmélyítette érzéseimet iránta. S az ismeretlen iránti vonzalom, izgatottság szép lassan olyan tűzzé változott, melyet örökkön örökké dédelgetni akartam. Próbáltam küzdeni ellene, de rá kellett, hogy jöjjek: nem tudok végzetem ellen harcolni. Így hát átengedtem magamat az érzésnek.

És most itt voltam az új hajnal kapuján, s cseppnyi tétovázás sem volt szívemben. Úgy gondoltam, hogy ennek meg kellene rémítenie, ám teljesen nyugodt voltam, s nem azért, mert tudtam, hogy jól döntök, inkább azért, mert tudtam, hogy szívem szerint cselekszem. Akármennyire is rosszul alakulnának a dolgok a jövőben, megbánni egy pillanatra sem fogom, hogy Damient és az öröklétet választottam. Ez volt talán az egyetlen dolog, amelyben – a Damien iránt érzett szerelmemen kívül – biztos voltam.

Óvatosan eligazított az ölében, s én csak néztem őt, úgy érezve, hogy mindjárt elalszom. Szememet lehunyva bújtam hozzá meleg testéhez, s hagytam, hogy a fáradtság úrrá legyen testemen. Damien bársonyhangján beszélt hozzám, ám nem tudtam kivenni szavaiból értelmet. Azt sem tudtam, hogy oroszul beszél-e hozzám vagy valamilyen ősi, elfeledett nyelven, s vajon érteném-e egyáltalán, ha képes lennék összpontosítani s odafigyelni. Szememet résnyire nyitva láttam, hogy a Hold halvány fénnyel vonta be a szobát, s Damien testéről szikrázva tükröződnek vissza a város fényei. A hatalmas erkély ajtaja nyitva volt, s a szellő lágyan fodrozta a majdnem földig érő fehér függönyt, s erről hirtelen eszembe jutott az az idézet, amely valahogy így szól: „Szerelem: Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”

Éreztem Damien csuklóját az ajkamnál, s legszívesebben elfordítottam volna fejemet, csak úgy, ahogy ő tette hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Ám amint megízleltem első cseppjét, már nem tudtam visszafogni magamat. Úrrá lett rajtam a vágy, s mohón, ám apró kortyokban ittam. Édes íze elborította érzékeimet, elfeledtetett velem mindent, mi körülöttem volt. Ahogy az éjszaka, majd az azt követő nap nagy részéről, ezekről a percekről sem tudnám pontosan megmondani, hogy meddig tartott.

Úgy éreztem, túl gyorsan véget vetett Damien az ivásnak, s már majdnem utána kaptam, amikor valami rémítő gondolat férkőzött elmémbe: mi van, ha valahogyan megbetegíteném, halál szélére sodornám őt azzal, hogy folytatom. S a következő percben már nem is volt olyan fontos, hogy újra ihassak, mert hirtelen borzasztó érzés lett úrrá rajtam. Nem, nem fájdalom volt, annál sokkal, de sokkal rosszabb: mintha a lelkem haldoklott volna. Természetesen nem ez történt, végig tudatomnál voltam, s igyekeztem megőrizni ép elmémet.  Szenvedő tekintettel néztem Damienre, akinek tekintetében láttam, hogy hasonló szenvedést él át éppen, mint én. Nem kellett megszólalnia sem, abból, ahogyan rám nézett, azonnal megértettem: haldoklom. Testemet végleg elhagyja az élet, hogy valami más vehesse át a helyét. Valami idegen, valami sötét, ám mégis kívánatos. Valami örökkévaló.

Igyekeztem átadni magamat a fájdalomnak, reménykedve benne, hogy gyorsabban lezajlik, s tudván, bármi legyen is az a valami, ami most úrrá lesz rajtam, életem további részében velem marad. S életem további része a végtelent, az örökkévalóságot jelentette, így hát biztos voltam benne, hogy meg kell szoknom, sőt, meg kell szeretnem ezt a valamit. Eggyé kell váljak vele.

Damien velem maradt végig. Néha a szobában járkált fel s alá, máskor ágyam mellett térdelt egy ideig, s hallgatagon, oldalra döntött fejjel figyelt. Egy idő után azonban már elfáradtam abban, hogy őt figyelem, s mivel nem süllyedtem bele a jótékony kómába, amelyre úgy számítottam, igyekeztem ösztöneimre, megérzéseimre hagyatkozva figyelni a külvilágot. Eleinte nehezen ment, s csak a sötétséget láttam lezárt szemhéjam mögött, ám idővel tudni kezdtem, hogy mi történik körülöttem. Éreztem, hogy hol van éppen Damien, tudtam, hogyan lebbenti a függönyt az éji szél, láttam kialudni a fényeket, s a kép egyre világosabb lett, míg végül teljesen kikristályosodott.

A nap további részét fekve töltöttem, mintha lázálomban feküdnék, ám tudtam, hogy minden, ami történik körülöttem, valós.

 

šŸ› ***

 

Ó, mily komor képet is festek a vámpírlétről, tele rettegéssel, félelemmel, ismeretlennel, Damoklész fejünk felett lebegő kardjával. Valójában persze jó oldalai is vannak…

Egy ilyen például az, hogy valóban azt tehetek, amit csak tetszik. Senki a világon nem mondja, mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak – még Damien sem. Persze szerencsém is van olyan szempontból, hogy nem is akarja. Néhány idősebb vámpír szárnyai alá veszi teremtettjét, s szülőként, idősebb testvérként igyekszik óvni, vigyázni minden lépését. Damien természetesen egyáltalán nem volt ilyen. Gondolom az eddig hallottakból az tűnt ki, hogy sülve-főve együtt voltunk, de ez nem igaz. Még mindig rengetegszer vágyta a magányt, és azt hiszem, elég nehezen birkózott meg a tudattal, hogy engem is a kárhozat útjára csábított. Semmit sem változtatott érzelmi állapotán az, hogy teljesen szabad akaratomból történt minden, és még meg is ígértem, hogy sohasem fogom hibáztatni azért, ami történt.

Unalmamban a könyvtárba jártam, és igyekeztem még többet megtudni a fajtánkról. Már eddig is próbálkoztam rengetegszer, de most olyan szekciók is megnyíltak számomra, amelyekről eddig nem is tudtam. Damien egyszerűen csak kényszerítésnek hívta ezt a módot, ám én nem szeretem ezt a kifejezést, úgyhogy inkább csak azt mondogattam, hogy elvarázsoltam az adott illetőt. Damien persze mindig nevetett ezen.

– Úgy viselkedsz, mintha egy angyal lennél – lehelt futó csókot homlokomra.

– Angyalok nincsenek. De kedves vámpírok lehetnek – mosolyogtam rá tündöklően.

– Ne csinálj úgy, mintha nem éreznéd azt az éles választóvonalat a kedves és a vámpír között.

– Te is kedves vagy.

– Veled. Igen. De te vámpír vagy.

– Nem voltam mindig az. És sosem láttam, hogy bárkivel is… Na jó, talán tényleg szemét voltál velem is. Néha. Na jó. Elég sokszor.

– Na látod.

– Igen, de én tudom, hogy belül…

– Ne képzelődj.

Megadóan felvontam a vállamat, és sóhajtottam egyet.

– Nem mondhatnám, hogy túl nagy fejlődést mutatsz.

– Nem akarok fejlődni. Igazam van.

– Hát persze…

– Most rám hagytad – szögezte le Damien felvont szemöldökkel.

– Igen – bólintottam, majd próbáltam komoly arccal állni a tekintetét, ám egyszerűen nevetnem kellett arckifejezésén.

– Most min nevetsz? – kérdezte csodálkozva.

– Semmin, semmin… – mondtam, és magamhoz húztam, örülve, hogy nem látja a gondolataimat.

A másik legnagyobb változás anyagiak terén jelentkezett. Eddig sem panaszkodhattam, de most egy egészen új világ nyílt meg számomra. Képzeld el, hogy bármelyik boltba bemehetsz, és megvehetsz akármit, ami csak tetszik. Akármit. Nem kell azon gondolkoznod, hogy miből veszel ennivalót, miből fizeted be a számlákat… Igyekeztem nem kihasználni Damient, de egyik nap egy bankkártyával állított haza, és azt mondta, hogy bármennyit költhetek, nem fog számítani. Ellenkeztem, és nem akartam elfogadni, de Damien ragaszkodott hozzá:

– Szerinted mennyit lehet keresni száz év alatt? Főleg akkor, ha az embernek vannak olyan barátai, akik látják a jövőt…

– Hogy mi?

– Mondom száz év alatt…

– Nem, nem arra gondolok – vágtam közbe izgatottan. – Látják a jövőt?

– Igen. Nem említettem még? – vigyorgott Damien gonoszan.

– Hogyan… és mi történik ha… Mondj el mindent! Azonnal!

– Hát nem is tudom, hogy jó ötlet lenne-e… – húzta az időt Damien, mire hozzávágtam egy párnát.

– Gyerünk! – sürgettem.

   – Tudod mit? Bemutatlak nekik… – de ez nekem nem volt elég. Azonnal tudni akartam minden egyes apró részletet, így Damien kénytelen volt mesélni nekem azokról, akik rendelkeznek a jövőbe látás képességével. Nem sokan vannak, főleg ugyanabból a vérvonalból, s féltve őrzik a jövőt, mivel mindannyian úgy gondolják, hogy nem avatkozhatnak bele a világ rendjébe.

   – Persze apróbb dolgokat azért megengednek maguknak. Például, megmondhatják, hogy melyik részvényt vegyem meg, vagy kire fogadjak, esetleg a lottószámokat is lediktálják, ha rá tudod venni őket a csábos mosolyoddal – kacsintott Damien.

   – Hmm… Hol is van az a kártya, amit oda akartál adni? – vetettem rá a már említett csábos mosolyt.

– Tessék – nyújtotta át önelégült mosollyal, tudván, hogy győzött: lehengerelt érveivel.

Leraktam a kártyát, és odaültem az ölébe. Gyorsan kiengedtem összefogott haját, s homlokomat a nyakának támasztva hozzábújtam. Beszívtam bőrének illatát, s mélyet sóhajtva felemeltem a fejemet, majd a szemébe néztem. Mondani akartam neki valamit, amitől kevésbé érzi majd úgy, hogy győzött, de egyszerre csak azt éreztem, hogy a sírás kerülget. Eltoltam magamtól, és a fürdőszoba felé indultam, miközben odavetettem valami olyasmit, hogy egyszerűen muszáj zuhanyoznom. Damien nem próbált meg megállítani.

Amint magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, és megeresztettem a vizet, leültem a földre, és a falnak döntöttem a hátamat. Fogalmam sem volt róla, hogy mi bajom is van igazából. Nem is tudtam igazából, hogy mire gondolok. Egymás után villantak fel a képek Damienről, a halott fiúról, a hajóútról, a könyvtárról, a barátokról, akikről Damien mesélt…

El akartam hessegetni a gondolataimat, sőt, ki akartam őket törölni az emlékeimmel együtt, ám mivel erre nem volt lehetőségem, ezért megpróbáltam a fürdésre koncentrálni. Csakhogy a fürdés nem igazán köti le az ember figyelmét, mert az, hogy kiválassza, melyik tusfürdőt vagy sampont használja éppen aznap, nem egy olyan nehéz feladat, amivel sokáig lehet pepecselni. De még csak nem is szükséges túl erős koncentráció hozzá.

Belecsavartam magam egy hatalmas, kék törölközőbe, és valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megöleljem Damient, és hogy elmondjam neki, mennyire szeretem. Egy szempillantás alatt az ajtónál termettem, és szinte feltéptem, hogy minél gyorsabban kint lehessek, amikor is azt kellett lássam, hogy… Damien eltűnt. Már megint. Elment anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna. Azt már kezdtem megszokni, hogy fogalmam sincs róla, hogy merre jár, hogy még csak hozzávetőlegesen sem közli, meddig marad, de még mindig kiborított, ha szó nélkül tűnt el. Nem volt nagyobb vétség, mint a többi, ám valamiért mégis fájdalmasabbnak éreztem. Talán azért, mert ezzel teljességgel semmibe vette a létezésemet. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem éltem volna már hónapok óta vele. Mintha nem változtatott volna át. Mintha nem is szeretett volna…

Lassan a bárpulthoz sétáltam, és töltöttem magamnak az első kezem ügyébe kerülő üvegből. Már rájöttem, hogy az alkohol tompítja az érzékeimet, ezért viszonylag gyakran nyúltam ehhez az eszközhöz, ám azt is tudomásul kellett vegyem, amivel nem számoltam: hogy jóval nagyobb mennyiségre van szükségem, mint emberként. Vámpírként a szervezetem sokkal ellenállóbb volt mindenféle külső hatással szemben. Utáltam magam azért, amit csináltam, de nem láttam más megoldást, és egyszerre megértettem, hogy miért viselkedett, viselkedik úgy Damien, ahogy…

 

šŸ› ***

 

Négy nap telt el anélkül, hogy akár csak egy szót is hallottam volna Damienről, ám amikor végre visszatért nyugodtnak, sőt, boldognak tűnt. Épp egy karosszékben ültem az ablak mellett, kezemben egy könyvvel, amikor benyitott,  kezében egy dobozzal és szatyrokkal. Azonnal felpattantam, a székre ejtve a könyvemet, miközben ő lerakta a csomagokat az ágyra, és odajött hozzám, majd magához húzott, és megcsókolt. Akármennyire is haragudtam rá, egész testem beleremegett az érintésébe. Mellkasához szorítottam az arcomat, és beszívtam illatát. Hirtelen minden dühöm elpárolgott, s csak az a mondat zakatolt a fejemben, hogy „mennyire hiányoztál”.

– Hoztam neked valamit – mosolygott ártatlanul, mire én egy kérdéssel feleltem:

   – Merre voltál?

   – Erre-arra. – Szívem szerint tovább kérdezgettem, faggattam volna, míg csak el nem árulja, hogy mégis hol volt, mit csinált, miért nem hívott, és… De tudtam, hogy ha tovább feszegetem a kérdést, akkor elkomorulna, talán még dühössé is válna.

   – Szóval… mit hoztál nekem? – Igyekeztem mosolyogni, és leküzdeni a haragot, amely újra fel-felvetette a fejét lelkemben.

   – Csukd be a szemed.

   – Damien, ez igazán nem…

   – Csak csukd be, jó? – kérte kedvesen.

   – Oké – hunytam le a szememet.

   – Kinyithatod – mondta körülbelül tíz másodperccel később.

   – Uramisten…

A szemem előtt a világ valószínűleg leggyönyörűbb ruhája állt. Azaz feküdt, mert Damien az ágyra fektette, és mellette egy nagy, kék bársonnyal bevont doboz állt. A ruha fekete volt, ám a fényben meg-megcsillantak apró strasszok, s biztos voltam benne, hogy a dobozban ékszer lesz, amely tökéletesen illik a ruhához.

   – Ezt… ezt nekem vetted? – suttogtam, és arra gondoltam, hogy igazán nem volt szép tőlem, hogy haragudtam Damienre, mikor ő azért ment el, hogy ajándékot vegyen nekem. Bár, az is lehetséges, hogy valami rosszat csinált, és talán ez a bocsánatkérés? Vajon megcsalt volna? Uramisten, mi van, ha…

   – Valami baj van? – kérdezte.

   – Nem, nem dehogy – feleltem talán kicsit túl gyorsan. – Csak nem találok szavakat. Ez egyszerűen gyönyörű.

   – Tudtam, hogy tetszeni fog. – Odakaptam a fejemet, de az arckifejezésén egyáltalán nem önelégültség látszódott, inkább valami sejtelmes, megfoghatatlan magabiztosság. Nemes egyszerűséggel jelentette ki előbbi mondatát, nem önhitten, s ez egy kicsit összezavart engem.

   Elrakta a ruhát, és a dobozt – amelynek tartalmára még egy pillantást sem vetettem – a szekrénybe, majd felém fordult, és tenyerébe fogta arcomat. Közel hajolt hozzám, és végig a szemembe nézve azt kérdezte:

   – Sonja, lenne kedved eljönni velem holnap este egy bálra?

   – Egy bálra?

   – Igen. Megismerhetnéd néhány… barátomat.

   – Egy vámpír-bál? – kérdeztem kezdődő örömmel az arcomon, mire Damien bólintott. Elmosolyodtam, és karjaimat a nyaka köré fonva megöleltem.

   – Ezt igennek veszem.

Később, amikor az ágyban feküdtünk, és Damien felém fordulva aludni látszott, a hátamra fordultam, és gondolkozni kezdtem. A bál. Végre megismerhetem Damien barátait, akikről minden egyes információ morzsát úgy kellett összeszedegetnem Damien elejtett megjegyzéseiből. Még csak egy nevet se tudtam, gyakorlatilag szinte semmit. Oldalra fordítottam a fejemet, és az egyenletesen lélegző Damient néztem. Kiengedett haja eltakarta arcának egy felét, s ezért eligazgattam, hogy láthassam összes vonását, mire halk nyögés kíséretében közelebb húzódott hozzám. Elmosolyodtam. Talán az ilyen alkalmak voltak igazán azok, amikor azt éreztem, hogy szeret engem. Hogy nem hagyna el soha, mert neki is éppúgy szüksége van rám, mint nekem rá. Szemem végigsiklott karjain, meztelen felsőtestén, csípőjének ívén, majd a lágy esésű paplanon keresztül egészen a lába végéig követtem alakját. Órákon át el tudtam nézegetni őt. Finoman megsimogattam arcát, s hirtelen rettenetesen magányosnak éreztem magamat. Közelebb húzódtam hozzá.

   – Sonja – dünnyögte félálomban, mintegy szemrehányásképpen, amiért felébresztettem, majd szorosan magához ölelt, s testemmel szorosan hozzá simulva lassan sikerült meggyőznöm magamat, hogy nem vagyok egyedül. És soha nem is leszek, mert Damien nem fog elhagyni. Soha.

   Már alig-alig érzékeltem valamit a külvilágból, s szép lassan álomba szenderültem Damien ölelésében.

 

šŸ› ***

  

Egy romokban álló város közepén lévő sikátorban ébredtem. Koszos voltam, s gyönyörű, új estélyi ruhám szakadtan lógott rajtam. Felültem, és a közvetlenül mellettem lévő falnak dőltem. Rettenetesen fájt a fejem, s fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Megpróbáltam felkelni, ám ez csak úgy sikerült, hogy a falból kiálló csőre támaszkodva húztam fel magamat. Mozdulataim tétovák és esetlenek voltak, de kényszerítettem magamat, hogy elinduljak a tőlem nem messze lévő széles út felé. Ahogy haladtam előre, egyre könnyebben ment a járás, és a fejemet hasogató fájdalom is szűnőben volt. Kiértem az útra, és bár első pillantásra teljesen ismeretlennek tetszett, hirtelen megláttam a könyvesbolt cégérét, amelybe napi rendszerességgel jártam. Az utcánkban volt. Tehát ez a mi utcánk… De hát mi történhetett itt? Körülnéztem, de senkit sem láttam. Kihalt volt minden. Jobbra indultam, botorkálva, vigyázva, hogy el ne essek. Lábamat nyomta a cipőm, így levettem, és gyalog folytattam inkább az utamat, s talpam alatt éreztem a járda hidegét. Mindenhol törmelékek voltak, kisebbek-nagyobbak, s mivel bele-beleálltak a lábamba, így inkább visszavettem kényelmetlen cipőmet.

Sehol egy lélek. Üres az egész utca. Vajon hol lehet mindenki? És miért vagyok én itt?

Damien.

Hol van Damien?! Úrrá lett rajtam a pánik. Egészen idáig eszembe sem jutott életem szerelme, és az emiatt érzett bűntudatom keveredett a félelemmel és tanácstalansággal. Bele se mertem gondolni abba, hogy Damien esetleg halott lenne. Mármint, hogy megszűnt létezni, mert hát valójában idáig is halott volt vámpírként, bár ő halál helyett inkább az újjászületés szót használta.

Meg kell találnom Damient! Futni kezdtem, de ez az elegáns cipőmben nem igazán ment, levenni pedig nem akartam, mert tudtam, hogy úgy még lassabban haladnék előre. Hát ennyit a vámpírok gyorsaságáról. Egy rossz cipő, és máris nem sokkal vagyok gyorsabb, mint egy ember. Hirtelen megálltam. Megérkeztem az elé a ház elé, amelynek a tetején a lakásunk állt. A kapu le volt szakadva, de ezzel mit sem törődve beléptem. Az egész ház romokban állt. Biztos voltam benne, hogy a lift nem működik, így a lépcső felé vettem az irányt. A lépcső ugyanolyan állapotban volt, mint a város többi része: fokok hiányoztak, a korlát csak darabokban volt meg, s ahhoz se mertem hozzányúlni, mert attól tartottam, hogy esetleg kidőlhet. Nagyon lassan haladtam előre, és az idegeim pattanásig feszültek. Mi van, ha ott fogom találni Damien holttestét? Van egyáltalán a vámpíroknak holttestük, vagy szertefoszlunk, mint valami fantasy történetben? Mennyi mindent nem tudtam még a saját fajtámról!

Beletelt vagy 15 percbe, de végre fent voltam a lakásunknál. Az ajtó zárva. Mintha semmi sem történt volna. Nem volt nálam táska, a ruhán pedig nem voltak zsebek, így tudtam, hogy nem lesz nálam kulcs. Megpróbáltam hát elfordítani a kilincset, de zárva volt. Nem maradt hát más választásom, mint berúgni az ajtót, és bár a filmekben ez nagyon egyszerűnek tűnt, egyáltalán nem ment olyan simán és olajozottan, mint reméltem. A női cipők egyáltalán nem arra vannak tervezve, hogy ajtókat rúgjanak be velük. Sőt, még csak arra sem, hogy sokat járjanak bennük. Körülbelül ötödszörre próbálkoztam, mire végül sikerült rábírnom az ajtót, hogy kinyíljon. Berontottam, és gyorsan körbenéztem mindenhol, de Damient sehol sem találtam. És valami olyan furcsa volt a lakásban… Mindenhol csak az én cuccaim voltak, még csak egy árva ruhadarab vagy toll sem volt Damientől. Mintha nem is létezne.

Mi történhetett? Talán Damien itt hagyott? Nem, az nem lehet… Nem hagyhatott itt, hiszen…

Lassan az ablakhoz lépdeltem, és ahogy haladtam előrébb, a levegő mintha kezdett volna megváltozni. A hőmérséklet alig érzékelhetően emelkedni kezdett, s csak most vettem észre, hogy a nehéz sötétítőfüggönyök mögül valamilyen vöröses fény szűrődik ki. Elhúztam a függönyt, és akkor…

Életre keltek visszatérő rémálmaim. A vöröses fény a vérvörös Hold, a tűz következménye volt. És hirtelen mintha szétpattant volna az addig körülvevő burok: egyszerre csak jajveszékelés, sikítozás töltötte meg a teret, és ismét ott volt az a gonosz kacaj. A kacaj, ami mintha csak azt mondta volna, hogy elveszítettem Damient örökre… Örökre… Örökre…

 

šŸ› ***

 

Sikítozva ébredtem, és alig kaptam levegőt, amikor is észrevettem, hogy teljesen bele vagyok csavarodva a takarómba. Lefejtettem magamról a szaténréteget, és azonnal Damien után kiáltoztam. De semmi válasz. Úgy látszik, nem volt otthon. Vagy talán… Nem, az nem lehet, hogy az álmom valóra váljon, és Damien csak úgy kisétáljon az életemből…

Odarohantam a szekrényéhez, és felkészültem rá, hogy csak az üres polcokat fogom ott találni, ám amikor kinyitottam a szekrény ajtaját, akkor Damien csinos kis oszlopokba rendezett ruháit láttam magam előtt. Amilyen rendetlen volt minden más téren, annyira pedáns, ha a szekrényében lévő ruhákról volt szó. Reszkettem, és rettenetesen fáztam. Hiába tudtam, hogy kint meleg van, mégis ahelyett, hogy kinyitottam volna az ablakot, és kimentem volna a teraszra, inkább előkaptam Damien egyik pulóverét, és belebújtam.

Végre kezdtem megnyugodni. Damien illata lengett körül, és kezdtem elhinni, hogy nem tűnt el örökre a férfi, akibe szerelmes vagyok. Le-leültem az ágyra, a fotelba, a konyhai székekre, csak hogy felugorjak, és fel-alá járkáljak a szobában, hogy aztán újra leüljek, és újrakezdjem az egész folyamatot.

Végre kattant a zár, és Damien még csak be se tudta csukni az ajtót, máris rárontottam, és szorosan, nagyon szorosan öleltem magamhoz.

– Sonja, mit csinálsz a pulóveremben?

– Semmit. Csak… csak hideg volt.

– Hideg? – tolt el magától egy kicsit.

– Ühüm. Hideg – bújtam hozzá vissza azon nyomban.

– De hát legalább 25 fok van kint!

– Hideg volt. Mondom. Nagyon hideg.

– Sonja, te részeg vagy? Vagy belőtted magad?

– Már ne is haragudj, de ez nem az én probléma-megoldási módszerem! – léptem hátrébb egy lépést és tettem csípőre a kezemet.

– Szóval elismered, hogy van valami gond! – mondta önelégült arckifejezéssel.

– Nem, kedves ügyvéd úr, nem ismerem el!

– Pedig el kéne, mert ügyfelem…

– Várj, várj! Ki az ügyfeled?

– Hát én magam. Miért, mit vártál? – vigyorodott el.

– Mi az, hogy nem engem képviselsz? Önző dög vagy, Damien! – nevettem rá.

– Én is téged – mondta, és azzal a lendülettel adott egy puszit az arcomra. – Mennyi időre van szükséged, hogy elkészülj? Csak azért kérdezem, mert már nincs sok…

 

šŸ›***

 

A Hold fényesen ragyogott, s ezernyi csillaggal volt telehintve az ég. Valahonnan virágok illatát hozta a szél. Behunytam a szememet, s egy pillanatra megálltam a járda szélén, miután kiszálltunk a limuzinból. Én igazán túlzásnak tartottam a limuzin bérlését, de Damien ragaszkodott hozzá.

– Jössz? – kérdezte halkan. Bólintottam, de valójában inkább elfutni szerettem volna. Fogalmam sem volt róla, hogy milyenek lesznek Damien barátai, és ahogy őt ismertem, nem fog túl sokat segíteni abban, hogy megkedveljenek. Márpedig Damien mellett szándékozom leélni az életemet, ami jelen helyzetben egyenlő az örökkévalósággal, tehát nyilvánvalóan össze fogunk még futni a barátaival. Egyébként is úgy éreztem magamat, mintha valami filmben játszanánk, és épp a nagystílű partira tartanánk, amelyen valami igazán közönséges fog történni, és egyik percről a másikra megváltozik az egész életünk. Szóval igen, legszívesebben elfutottam volna, ám ehelyett mosolyt varázsoltam az arcomra, és belekaroltam Damienbe.

Beléptünk a kapun, s közben a portás úgy köszöntötte Damient, mintha régi barátok lennének, vagy legalábbis Damien minden nap ide járna. És hát, ki tudja, talán valóban ide járt minden nap. Átvágtunk egy keskeny folyosón, és egy hatalmas kitárt üvegajtón át egy lélegzetelállítóan feldíszített belső udvarra sétáltunk be. A fákon körös-körül füzérsorok lógtak, a kanyargós, kővel kirakott utak szélein lámpák világítottak, s az egész udvar tele volt beszélgető, pezsgőt iszogató… sznobokkal. Legalábbis ez volt az első benyomásom. Mindenki a lehető legdivatosabb ruhákba volt felöltözve, a legújabb mobiltelefonok, PDA-k voltak a kezeikben, és egy pincér pezsgővel, és valamilyen kaviáros étellel kínált bennünket. Már-már kezdtem volna lenézni magamban ezeket az embereket, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy most bizony én is ennek a társaságnak a tagja vagyok, és ha valaki rám néz, akkor pontosan ugyanazt látja, mint amit én látok most. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem ugyanazt gondolják, mint amit én gondoltam fél perccel ezelőtt. A gyönyörű fekete estélyi ruhát viseltem, amit Damientől kaptam, és a lábamon egy igencsak kényelmes, lapos sarkú cipőt viseltem, mivel még csak véletlenül sem akartam hasonló szituációt teremteni, mint amilyen az álmomban volt, így a csinosabb, ám sokkal kényelmetlenebb álombéli cipő helyett, amit eredetileg akartam felvenni, egy másikat választottam. Nyakamban az a gyönyörű Swarovski nyakék lógott, amelyet Damientől kaptam – ezt rejtette a doboz, amelyet tegnap este már nem volt lehetőségem kibontani. Kívülről teljesen ugyanolyan voltam, mint ők, ám mégis kívülállónak éreztem magamat.

– Á, Dmitrij! – köszöntötte egy idősebbnek tűnő, szakállas férfi Damient. – Hogy s mint, barátom? – folytatta, miközben megölelték egymást Damiennel.

– Jól, jól, George. Kérlek, hadd mutassam be a partneremet, Sonját. Sonja, ez itt George.

   – Nagyon örülök a találkozásnak – nyújtottam a kezemet, hogy kezet rázzak vele, ám bevallom őszintén, meglepett, hogy kézrázás helyett, kézcsókban volt részem. Talán George is Damienhez hasonló korú, és utóbbitól eltérően ő ragaszkodott a régi szokásokhoz.

   – Részemről a szerencse – pillantott fel, s nézett egyenesen a szemembe George, s miközben lassan felemelkedett, végig a tenyerében tartotta a kezemet. Tekintetét tekintetembe fúrva hirtelen úgy éreztem, hogy George mindent tud rólam. És mint utóbb kiderült, nem tévedtem…

   Elengedte a kezemet, és még néhány percig még kellemesen eltársalogtak Damiennel, majd néhány elintézendő telefonhívásra hivatkozva ott hagyott minket.

   – Mi… mi volt ez? – kérdeztem félig még mindig George tekintetének hatása alatt.

   – Sajnálom, talán figyelmeztetnem kellett volna, de valószínűleg akkor is ugyanolyan lett volna az élmény. – Áh. Szóval Damien most udvariasan viselkedik. Levetette a vad partihuligán jelmezét, és elővette az előkelő nemes úrét. – George egyike azoknak az embereknek, akikről beszéltem neked. Az ő képessége igazán különleges, mert nem csak a jövőt látja, de az egész múltadat is. Mindent. Éppen ezért neki nem tudsz hazudni. Megpróbálhatod, de teljesen felesleges. Nagyon jó emberismerő, és a múltadból, illetve jelenedből mindig ki tudja következtetni, hogy igazat mondtál-e avagy sem. Valószínűleg – egyéb jeles tulajdonságai mellett – ezért is lett ő egyfajta vezetőnk. De azt hiszem, hogy szimpatikusnak talált, úgyhogy ne aggódj.

   – Köszönöm. Igazán megnyugtató, mit ne mondjak.

   – Csak nyugi. Élvezd az estélyt – mondta Damien, miközben elvette a második pohár pezsgőjét. – Nézd csak, az ott Katherine, George felesége. Majd bemutatlak neki egy alkalmas pillanatban, és az ott…

   – A vámpírok házasodnak? – döbbentem meg.

   – Persze, miért ne házasodnának? – kérdezett vissza Damien, majd elhallgatott. Valószínűleg ugyanaz jutott eszébe, mint nekem. A házasság. Kettőnk házassága. Valamiért szinte biztos voltam benne, hogy Damien nem fog megkérni, és ez mérhetetlen fájdalommal töltött el. Nem mintha mindenáron házasodni akartam volna így fiatalon, de azért az a tudat, hogy sosem fogok férjhez menni…

   – Damien! – vetette egy fiatal nő Damien nyakába magát. – Miért nem hívtál fel a múlt heti után? Hiszen már ezerszer megmondtam neked, hogy ne… Ó – vett tudomást végre az én létezésemről is. – Karen vagyok.

   – Sonja – mondtam a nevemet én is gépiesen, miközben azon tűnődtem, hogy vajon milyen kapcsolat is van közöttük, mit mondott meg ezerszer Damiennek, és mégis mi a fene történt múlt héten, amit Damien persze egyáltalán nem említett meg nekem?! Ösztönösen ellenszenvet éreztem Karen iránt, és éreztem, hogy ő sem igazán szívlel engem.

   – Akkor majd később találkozunk – mondta visszafordulva Damienhez, és a később szót talán túlságosan is nyomatékosan ejtette ki. Végigsimított Damien arcán, és eltűnt a vendégek között.

   Mélyeket lélegeztem, nehogy kitörjön belőlem a felgyülemlett feszültség, és elvettem egy pohár pezsgőt az épp arra járó pincér tálcájáról. Damien persze úgy viselkedett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

   – Gyere, menjünk – indított el befelé a könyökömnél fogva, és elindult pár lépéssel lehagyva engem, ami miatt úgy éreztem magamat, mintha rohannom kéne utána, nehogy ott hagyjon egy olyan társaság kellős közepén, amelynek tagjait még csak látásból sem ismerem. Követtem őt, ám lemaradtam egy kissé, és azt vártam, hogy észreveszi azt, hogy nem mellette lépdelek, de úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli.

   – El is felejtettem, hogy idén megint iszlám parti lesz – mondta, miközben leültünk a hatalmas teremben körben elhelyezett zsámolyok, puffok és alacsony kanapék egyikére. Épp mondani készültem valamit, amikor a fények kialudtak, és hangulatvilágítás vette át az erős fény helyét. Keleti zene csendült, és megértettem, hogy miért van középen olyan nagy hely. Hastáncosok jelentek meg, és táncoltak legalább fél órán keresztül, amit Damien szemmel láthatólag nagyon élvezett, ám én körülbelül tíz perc után eluntam magamat, ezért elkezdtem inkább a vendégeket nézegetni. Sok tekintetet kaptam el, s főleg nőké volt, akiknek a partnerei szintén belefeledkeztek a lengén öltözött hölgyek előadásába, ám nem időztek rajtam sokáig ezek a szempárok, s így az én tekintetem is tovább vándorolt a termen. És akkor, nem messze tőlem megláttam egy szempárt. Még a félhomályban is tisztán látszott, hogy szemei kék színűek, szinte világítottak, és ahogy egyre figyelmesebben kezdtem tanulmányozni, rá kellett, hogy jöjjek, hogy a szempárhoz egy különlegesen vonzó arc tartozik. Ezúttal meglepő módon egy férfi volt az, aki ugyanazt csinálta, mint én: körbe-körbe járatta a tekintetét, de a nőkkel ellentétben ő nem nézett másfelé. Nagyon úgy tűnt, mintha idáig csak keresgélt volna valakit, és most megtalálta volna ezt a valakit. Azt a valakit, aki én voltam.

   Az előadás hamarosan véget ért, s a fények felkapcsolódtak.

   – Sonja… Sonja… – hallottam jobbról. Damien szólítgatott. Odakaptam a fejemet, és kérdőn néztem rá. – Most el kéne indulnunk, hogy bemutassalak még néhány embernek. Mit néztél annyira?

Visszafordítottam a fejemet, ám az idegen már eltűnt.

   – Semmit. Nem néztem semmit.

   Damien hitetlenkedve nézett rám, s megint attól féltem, hogy talán olvas a gondolataimban, de végül csak megvonta a vállát, és elindultunk, hogy megismerjek tucatnyi embert, akiknek a nevére sem fogok emlékezni már holnap. Bemutatták Dianát, Greget, Allisont, Jamiet, Janicet, és még ki tudja mennyi embert. Egyikükkel sem beszélgettünk pár percnél többet. Az egyetlen, akivel hosszabban elbeszélgettünk, az egy Gabriel nevű, fiatalnak tűnő vámpír volt. Amint megtudtam, valóban fiatalnak számított – vámpírévekben mérve. Huszonévesen változtatták át, és már közel húsz éve vámpír volt. De ez persze még csak nem is volt fogható az olyanokhoz, mint Damien, aki ennél jóval több évet hagyott már a háta mögött.

   – Na és milyen képességeid is vannak akkor? – kérdezte Gabriel. Nem értettem, hogy mire gondolhat vajon, de meg se tudtam szólalni, mert Damien válaszolt helyettem:

   – Még nem derült ki.

   – Hogyhogy még nem derült ki? Hiszen azt mondtátok, hogy már…

   – Ahogy már mondtam, még nem derült ki, Gabriel – ismételte meg nyomatékosan Damien.

   – Ne haragudj, Damien, beszélhetnénk négyszemközt? Csak egy perc – mondtam.

   – Persze. Elnézést – biccentett Gabriel felé, majd követett, ki az udvarra, ahol akkor épp szinte senki sem volt.

– Miről beszélt?

– Ki miről beszélt? – adta az ártatlant gondolkozás nélkül Damien.

– Ne dühíts fel, Damien, nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Gabriel. Miről beszélt Gabriel?

– Oké, ne reagálj már ilyen érzékenyen. Csak azt kérdezte, hogy milyen képességeid vannak.

– Nem süket vagyok Damien, csak nem tudom, hogy mire célzott ezzel.

– Nézd, minden vámpírnak vannak képességei. Azaz, a legtöbbnek. Tudod, mint például George-nak a múlt és a jövő ismerete, másoknak csak annyi, hogy a jövőbe látnak, nekem az, hogy hallom mások gondolatait, és erőteljesebben vagyok képes irányítani másokat, mint a többiek.

   – És én? Szóval én egy vámpír vagyok képességek nélkül? – mondtam szinte dühösen, mintha Damien tehetne róla, hogy éppolyan szerencsétlen vagyok vámpírként, mint amilyen emberként voltam.

   – Ezt nem mondtam. Gondolom, csak később fog megmutatkozni. De ha nincs semmilyen különleges képességed… ez nem tesz téged kevesebbé.

   – De lehetséges? – ragaszkodtam csökönyösen kérdésemhez.

   – Nem hiszem, hogy…

   – De lehetséges? – suttogtam dühödten, amiért Damien kitért a válaszadás elől ismét.

   – Igen, igen, lehetséges – sóhajtott lemondóan Damien. – De hidd el, hogy nagyon, nagyon ritka, és biztos vagyok benne, hogy…

   Már fogalmam sem volt, hogy mit mond, csak az lüktetett a fejemben, hogy ismét kudarcot vallottam. Ismét megmutatkozott, hogy milyen haszontalan vagyok. Egy igazi csődtömeg vagyok vámpírként is. Semmi sem változott.

   – És mit jelent az, ha kiderül, hogy nem értek semmihez sem?

   – Az előbb mondtam, hogy semmi jelentősége. Általában azt gondolják ilyenkor mások, hogy rosszul választott az, aki átalakította a képességek nélküli vámpírt, de én biztos vagyok benne, hogy…

   – Ó, Damien… – fogtam meg a kezét, s szememben könnyek gyűltek. – Annyira sajnálom…

   – Ugyan már, Sonja, ne hülyéskedj. Úgyis ki fog derülni, hogy mi a képességed, csak adj még egy kis időt magadnak. Ne görcsölj ilyeneken.

   Hálásan néztem rá, és hirtelen megint elöntött az iránta érzett szerelem. Rámosolyogtam, s ő visszamosolygott.

   – Köszönöm, hogy…

   – Dmitrij? – vágott a szavamba egy reménykedő hang, mire Damien hátrafordult, és én felnéztem.

   – Dana? – kérdezte Damien reszkető hangon, mint aki nem hisz a szemének. Egy gyönyörű nő állt előttünk zöld ruhában és hatalmas karimájú kalapban. Ő lenne tehát Dana. Valóban gyönyörű volt. De tudtam, hogy hogyan viselkedett Damiennel, ezért nem aggódtam a találkozás miatt. Viszont miért lepődött meg úgy Damien? Gondolhatta volna, hogy itt lesz Dana is, hiszen annyi ember közül miért pont őt hagyták volna le a meghívottak listájáról? És akkor megértettem…

   – Hello, Damien – lépett elő gonosz mosollyal a száján a kalapos Dana mögül… a másik Dana.

 

Folyt. köv.