A plafonon minták rajzolódtak ki, noha teljes volt a sötétség a lakásban, de a kintről beszüremlő fény elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy átlagosnál érzékenyebb látásommal mindenféle ismerős alakzatot ismerjek ki. A sötétséget csak néha-néha szakította meg egy-egy elhaladó autó lámpájának fénye, s olyankor mindig érdeklődéssel figyeltem, hogy hogyan változnak a kis téglalapocskák; egyre nőnek, mozognak, majd hirtelen, mintha ott sem lettek volna soha. Oldalra fordítottam a fejemet és pillantásom a mellettem lévő asztalkán álló, vodkával teli pohárra vándorolt. Azonnal vágy gyúlt bennem arra, hogy igyak, s az alkohol jótékony hatása elfedje minden bajomat. De a testem nem kívánta az italt. Na igen, még arra is képtelen vagyok, hogy rendes függő váljon belőlem, állapítottam meg keserűen.

Két hét telt el azóta, hogy Dana megjelent azon az átkozott partin. Két hét azóta, hogy utoljára láttam Damient. És ami még rosszabb, két hét telt el azóta is, hogy utoljára hallottam volna felőle. Egyszerűen mintha a föld nyelte volna el. Én pedig igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá. Arra, hogy elhagyott. Hogy életem szerelme egyszerűen eltűnt. És ki tudja, hogy mikor jön vissza ‒ már ha visszajön egyáltalán.

Először szinte fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem. Valamiféle jótékony köd takarta elmémet, és szinte biztos voltam benne, hogy ez csak valamiféle álom. Mert ilyen nem történhet velem. Hiszen annyira abszurd! Még hogy valaki visszatérjen a halálból. Mármint, leszámítva azt, amik mi vagyunk, persze. De úgy értem, hogy az igazi halálból. Valaki, aki megöregedett, leélt egy egész, teljes életet, és aztán meghalt.

Aztán dühöngtem. Olyan erővel hajítottam el dolgokat, hogy csodálom, hogy nem tettem nagy kárt semmiben sem. Aztán persze olyan is volt, amikor annak örülhettem, hogy egyáltalán én épségben maradtam. Utáltam az egész világot. És azt kívántam, hogy bárcsak kitéphetném ezt a részt magamból. Nem tudtam, hogy ez az egész amiatt volt-e, hogy vámpírrá változtam (hiszen ezelőtt is estem már túl szakításon) vagy inkább Damien miatt. Igaz szerelem, veled akarom leélni az életemet, tudom, érzem, biztos vagyok benne, hogy szeretlek. Blabla. Nos, ami azt illeti, én az utolsóra tippeltem. Igen, kicsit felerősödtek az érzések. Na jó, nem is kicsit. De ez még mindig nem volt magyarázat arra, hogy hogyan süllyedhettem ennyire mély letargiába.

A következő fázis az volt, hogy reménykedtem. És megtettem mindent, hogy meg nem történtté tegyem a dolgot. Előfordult az is, hogy sétálni mentem, és amikor a kulcsot a zárba helyeztem, megálltam egy pillanatra: elképzeltem, hogy semmi sem változott. Hogy Damien ott vár rám bent. És egy-egy pillanatra valóban el is hittem. Aztán hamar feladtam ezekkel az apró önáltatásokkal, mert végül csak még rosszabbul éreztem magamat, amikor végigjártam az összes helyiséget és mind üresen tátongott.

Nem akartam felhívni. Napokig néztem dacosan a telefont, mintha az a bonyolult kis kütyü tehetne az egészről. Aztán hirtelen megváltozott a véleményem. Valahogy sikerült meggyőznöm magamat róla, hogy teljesen normális, ha felhívom őt. Elvégre mégiscsak én vagyok a barátnője! Vagy legalábbis az élettársa. Vagy valaki, akivel néha összejár. Valami… Mindenesetre jogom van hozzá, hogy legalább azt tudjam, hogy hol van. Hogy mikor jön haza. Hogy visszajön-e egyáltalán… Végül hosszas, bágyadt bambulás után megérintettem a telefon képernyőjét. Kis telefonkagyló mozgott, biztosítva arról, hogy a hívás kezdeményezése megtörtént. Fülemhez emeltem a kis készüléket, és amikor meghallottam a géphangot, akkor éreztem, hogy mintha összetörne az a valami bennem, ami idáig arról gondoskodott, hogy egyenesen tudjak állni egyáltalán. Lerogytam a fehér bőrkanapéra, amin általában üldögélni szoktam, mert onnan látszott az egész szoba, és így háborítatlanul figyelhettem, amint Damien az egyik fiókban matat vagy az ágyon elnyúlva egy könyvet olvas. A telefon kicsúszott a kezemből, de mit bántam én. Kezemet ernyedten ejtettem az ölembe.

Tekintetem odébb vándorolt és megláttam a félig nyitott szekrényben Damien ruháit. A ruhákat, amikért sosem jött el. Nem mintha szüksége lett volna rájuk, hiszen akármelyik üzletben tudott volna magának ruhát venni, megengedhette magának. És az itt lévők közül sem volt egy olyan sem, amelyről azt feltételeztem volna, hogy bármilyen szempontból is különleges vagy fontos lenne számára. Viszont volt valami más a lakásban, amiről azt hittem… nem, nem is, tudtam, hogy képtelen lenne csak úgy megválni tőle. És ez a valami én voltam. De minden egyes perc múltával egyre inkább úgy tűnt, hogy rosszul tudtam. Egyszerűen csak bemeséltem magamnak, hogy Damien szeret engem.

Az egész kezdett olyan lenni, mintha csak egy hosszú álom lett volna, amelyből most felébredtem, és ködös bódulatomban egyelőre még képtelen lennék megkülönböztetni az álmot a valóságtól. De esküdni mertem volna, hogy igaz volt. Esküdni akár az életemre is, hogy minden egyes pillanata megtörtént.

Kezdett túl sok lenni az egész már. Akármennyire is viszolygott testem az alkoholnak már csak gondolatától is, határozottan megfogtam a poharat és egy húzásra megittam a benne lévő kristálytiszta folyadékot. Egész testem belebizsergett, s éreztem, ahogyan a vodka végigmarja a torkomat, miközben enyhe hányinger biztosított róla, hogy jól gondoltam, amikor úgy értelmeztem testem jeleit, hogy nem kíván alkoholt magához venni. De hát mit számított ez már. Hirtelen iszonyatos düh lett úrrá rajtam, és teljes erőmből a falhoz vágtam a poharat. Szerencsére Damien egyedi tervezésű luxuslakásáról volt szó, így egy ilyen kis akció még csak véletlenül sem hagyott nyomot a falon. Keserédesen elmosolyodtam. Na igen, Damien meg az ő előrelátása… Bárcsak azt is előre látta volna, ami történt az estélyen…

***

Ott álltunk hát mindannyian, földbegyökerezett lábakkal. Damien-Dmitrij, Dana, a másik Dana, na meg én. Ha viccelődni akarnék, azt mondhatnám, hogy Damien és az a három nő, akik a legfontosabb szerepet játszották az életében. Kissé azonban mégis kívülállónak éreztem magamat. És valamiféle megátalkodott, rossz hang azt suttogta, hogy nekem van a legkevesebb jogom arra, hogy Damien mellett legyek. Én vagyok az, aki a legkésőbb jött, s még az önző Dana is előrébb van nálam pár fokkal a rangsorban. Nem tudom, hogy mikor engedtem el Damien kezét, de egyszerre csak azt vettem észre, hogy már nem szorongatom. Meredten bámultam Dana1-re, miközben Dana2 negédesen mosolygott. Amikor pedig Damienre esett a pillantásom, nem tudtam eldönteni, hogy ordítani kezdjek fájdalmamban, vagy inkább csak sírjam el magamat. Mindkettő nagyon vonzónak tetszett abban a pillanatban. A kalapos Dana tett egy lépést Damien felé, az pedig még mindig meg sem mozdult. Szinte a levegővétel sem látszott rajta.

– Dmitrij… – szólalt meg Dana ismét azon az angyali hangon, amelyen nem is olyan régen reszketve ugyanezeket a hangokat ejtette ki.

– Darina – ütötte meg a fülemet Damien hangja, s éreztem rajta azt a különleges zengést, amelyet csak akkor hallani, amikor oroszul szólal meg.

Éppen szólásra nyitottam volna a számat – mindegy lett volna, hogy mit mondok, csak valamit, ami kizökkentené Damient ebből a különös transzból! –, amikor hirtelen egy hangot hallottam a fejemben.

– Meg ne próbáld! – A hang erőszakos és ellentmondást nem tűrő volt. Hirtelen úgy éreztem, hogy iszonyatosan nehéz levegőt vennem. – Igen, én vagyok az, jól gondolod. És biztos lehetsz benne, hogy ha közbeavatkozol, akkor pokollá teszem az életedet.

Dana volt az. Fogalmam sem volt róla, hogy egyesek tudnak üzeneteket küldeni így. Telepatikusan kommunikálni, mondhatni. Később kiderült számomra, hogy ez nem Dana szuperképessége, hanem egyszerűen csak azért volt rá képes, mert ugyanaz teremtett bennünket. Így hát életem során nem sok emberrel találkoztam, aki ilyen üzeneteket tudott volna küldeni nekem.

Egyszerre csak úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. És egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül sarkon fordultam és elhagytam a terepet. Vesztesként, igen, tudom. De azért a büszkeségemből próbáltam őrizgetni még valamit. A lábam nem ingott meg egyetlen pillanatra sem, noha végig attól tartottam, hogy össze fogok esni az út felénél. Hátra nem néztem, bár minden vágyam az volt, hogy lássam, hogy Damient érdekli-e egyáltalán távozásom ténye. Ha kívülről láttam volna magamat, valószínűleg azt gondolom, hogy még csak véletlenül sem érintett meg érzelmileg az, ami az elmúlt pár percben történt, de a valóság persze teljesen más volt: úgy éreztem, mintha darabokra tört volna bennem valami. Szinte hallottam, ahogyan a kristályszerű szilánkocskák a földre zúdulnak, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is veszett. Ott hever az életem, köszönöm, hogy részt vehettem benne.

Amint elértem azt a pontot, ahol végre befordulhattam jobbra és eltűnhettem a hátrahagyott háromfős társaság szeme elől, a falnak támaszkodtam és igyekeztem mély levegőt venni, nehogy elhányjam magamat. Volt valami finom irónia abban, hogy egy rég halott nő veszi el a még régebben halott pasimat. Fanyarul elmosolyodtam, majd felegyenesedtem és ekkor szembetaláltam magamat a kék szemek gazdájával.

Ijedten hőköltem hátra, mert nem volt elég az, hogy a semmiből bukkant elő, ráadásul róla volt szó, aki olyan rettenetesen vonzott engem, mintha ő maga lett volna a tiltott gyümölcs, amelyre még csak rá se lett volna szabad pillantanom, nem hogy karnyújtásnyi közelségbe kerülnöm hozzá. De hát, gondoltam végül, ki is akadályozhatna meg egy vámpírt abban, hogy megtegye, amihez kedve szottyan? Igézve álltam ott, és ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni, de úgy tűnt, újdonsült ismerősöm nem is várja el ezt tőlem. Ehelyett szép komótosan tanulmányozni kezdett, de meglepő módon nem a testemet fixírozta, inkább az arcomat találta érdekesnek. Mélyen a szemembe nézett és néha, egy-egy pillanatra az volt az érzésem, mintha elégedett lenne azzal, amit lát. Jó neki, gondoltam, mivel én magam sosem voltam elégedett a tükörbéli önmagammal, és ezen nem változtatott az átváltozás sem.

Ott álltunk hát, ő éppen engem térképezett fel, én pedig próbáltam minél kevésbé rémülten nézni. De aztán szépen lassan egyre jobban megnyugodtam, mintha csak injekciós tűn keresztül nyomtak volna belém valamiféle ismeretlen anyagot, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak az eltelt idő, de valamiféle természetfeletti dolog is részt vett ennek a hatásnak a kifejtésében. Az előttem álló férfi magas volt sötétszőke hajjal, arcának középpontjában pedig rabul ejtő kék szemei szikráztak. Fiatalnak tűnt, de a korát nem tudtam volna pontosan meghatározni. Érdekes módon, ahogy elgondolkoztam ezen, egyre inkább összezavarodtam és már abban sem voltam biztos, amiről az elején azt hittem, hogy kiindulási alapnak számít az életkora meghatározásában. És akkor egyszerre megértettem, hogy miért keltett bennem olyan furcsa érzést a férfi. Hasonlított valakire az előző életemből. Mármint az emberiből, úgy értem. Más magyarázat nem lehetett rá, hiszen annyira ismerős volt számomra. Azonban hiába gondolkoztam rajta, hogy kire, nem jutott eszembe. Mintha valamiféle ködfal zárt volna el a saját emlékeimtől. Valamiért olyan érzésem volt, mintha nem is lenne fajtámbéli. És ezt nemcsak úgy értem, hogy nem volt vámpír, de abban teljesen biztos voltam, hogy nem is ember. Bár, lehet, hogy ő volt a legidősebb vámpír, akivel találkoztam és ezért éreztem olyasmit sugározni belőle, amit másnál sosem.

Aztán egyszer csak megszédültem. Rémülten kaptam volna valamiféle kapaszkodó után, de kezem csak a levegőt markolta. Damiennek kellett volna ott lennie, hogy elkapjon, ha zuhanok. Neki kellett volna ott lennie velem, jóban, rosszban. Aztán épp az előtt a pillanat előtt, hogy testem a földet érintette volna, elkapott valaki. Olyan igazi filmbe illő jelenet volt, mert ő térdelve tartott, míg én szinte teljesen rajta feküdtem. Egyenesen a karjaiba omlottam, már ha szabad élnem ezzel a kifejezéssel. Egy hosszú pillanatig hagytam, hogy elbódítsanak az érzelmeim. Ott hevertem a szőke idegen karjaiban és elhittem, hogy minden rendben lesz. Nem számított semmi és senki, csak és kizárólag az a ragyogó kék szempár. Aztán éreztem, hogy az idegen meleg kezeivel végigsimít az arcomon és elsötétült előttem a világ.

Amikor magamhoz tértem, egy gyéren megvilágított szobában találtam magamat. A szoba igazán ízlésesen volt berendezve, de valahogy mégsem éreztem magamhoz közelállónak a stílust, amelyben berendezték. Egy kanapén feküdtem és először elég homályos volt minden, majd hirtelen, mintegy gombnyomásra kiélesedtek az érzékeim. Először a hangok tűntek fel, mint mindig. Az ajtón túlról zene szűrődött be, és ott minden bizonnyal világosabb is volt, amely tényről a küszöb alatti fénycsík is árulkodott.

Aztán megéreztem, hogy valaki más is tartózkodik a szobában. Mindez így leírva persze rettentően hosszadalmasnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy emberként is milyen rövid időbe telik mindez, akkor talán elképzelhetjük, hogy mennyire gyorsan zajlott le mindez egy vámpír számára. Tekintetem ismét találkozott a kék szempár gazdájáéval. És éppen amikor már kezdtem volna kínosnak érezni a csendet, hirtelen meg is szólalt:

– Jobban vagy már? – Damien hangját bársonyos jelzővel illettem mindig. Hát ez még annál is borzongatóbb volt.

Először nem is tudtam, hogy mit mondjak. Jobban voltam? Milyen értelemben? Végiggondoltam a különböző aspektusokat, amelyekből szemlélhettem az eseményeket, és amikor elértem a lelkihez, akkor hirtelen megrohant minden, ami az elmúlt körülbelül fél órában történt. Könny futotta el a szememet, de szerencsére sikerült úrrá lennem a sírási vágyamon, és végül csak nyeltem egy nagyot, majd bólintottam.

– Köszönöm – mondtam egy kis hallgatás után. Most rajta volt a sor, hogy bólintson.

Megpróbáltam felkelni, de mintha minden erőmet kiszippantották volna belőlem.

– Talán jobb lenne, ha még pihennél egy kicsit, Sonja. – Erre felkaptam a fejemet.

– Tudod a nevemet – bukott ki a számon önkéntelenül.

– Ó, ne haragudj. Hiszen te nem is tudhatod, hogy ki vagyok. A nevem Misha.

– Misha? – néztem a karosszékben üldögélő férfira furcsán.

– Mi a baj ezzel a névvel?

– Semmi. Csak… – hallgattam el. Megint eszembe jutott Damien. Ő is megváltoztatta a nevét. Dmitrij…

– Igen? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét a szőke férfi.

– Nem tűnsz embernek – szögeztem le. – Viszont nem érzem a korodat. Még csak nagyjából sem. Valószínűleg te vagy a legidősebb vámpír, akivel valaha is találkoztam. Kicsit furcsának tűnik nekem, hogy egy több százéves vámpírt Mishának hívjanak.

– Bravo – nevetett fel csilingelő kacajjal az idegen. – Nem bonyolult a gondolatmenet, de még előtted senkinek sem tűnt fel.

Nem tudtam mit mondhatnék, így csak megvontam a vállamat.

– Michael. Vagy Mikael, ahogy tetszik – hallgatott el Misha.

– Úgy látom, ügyesen elkerülted, hogy ne kelljen reagálnod a korodra utaló mondatokra.

– Nem kérdeztél semmit. Gondoltam, csak az okfejtés része.

– Diplomatikusan ismét nem mondtál semmit – mosolyodtam el, ám úgy döntöttem, hogy nem hagyom annyiban a dolgot. – Tehát hány éves vagy, Misha? Fogadni mernék, hogy te vagy a legidősebb vámpír, akit valaha is láttam.

– Igazad van – bólintott Misha lassan. – De csak félig.

– Félig? – lepődtem meg. Nem értettem, hogy mire céloz.

– Valóban én vagyok a legidősebb, akivel valaha találkoztál. De nem vagyok vámpír.

– Mi más lehetnél?! – kiáltottam fel halkan.

– Angyal vagyok.

***

Tulajdonképpen nem tudtam volna rá magyarázatot adni, hogy mégis miért lakom még mindig Damien lakásában. Vajon nevezhetem a mi lakásunknak? Végül is Damien vette, az övé volt. De együtt laktunk benne, és ő tényleg mindent megtett, hogy otthon érezzem ott magamat. És én otthon is éreztem magam. Egészen addig a pillanatig, amíg Dana meg nem jelent és karon nem fogta Damient, hogy együtt kisétáljanak az életemből.

Dana… Darina… Na igen. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy vajon utálom-e. Tudom, papírforma szerint pokolra kellett volna kívánnom (na nem mintha hittem volna olyasmiben, mint menny és pokol). És egy részem gyűlölte is őt. Legszívesebben magam végeztem volna vele. Ám ebben nem a lelkiismeretem (sajnos rendelkeztem olyannal…), de még csak nem is Dana fenyegetése állított meg. Az egyetlen okom Damien volt. Már emberkoromban is küzdöttem azzal, hogy mindenkinek a helyzetét túlságosan könnyen át tudtam érezni. Ezért nem tudtam soha senkire sem igazán haragudni. Míg mások bosszúhadjáratokat indítottak azok ellen, akik rosszat tettek nekik, én csak el-elterveztem néha, hogy hogyan tudnék kiszúrni azokkal, akik megérdemelnék, de mégsem tettem soha semmit. Nem, nem reménykedtem abban, hogy majd a karma vagy efféle babonaságok szerint megkapják méltó büntetésüket. És nem is fakadt igazi, mélyről jövő bölcsességből ez a fajta viselkedés. Egyszerűen csak nem érte meg nekem a fáradtságot. Valamiért biztos voltam benne, hogy minden egyes apró bosszúval a lelkem egy darabját veszítettem volna el. Sosem tudtam, hogy miért, de ösztönösen védtem a lelkemet, mintha az lenne az egyetlen olyan dolog, amit tényleg soha senki sem tudna elvenni tőlem anélkül, hogy én erre engedélyt adtam volna neki. Nem bíztam senkiben sem, nem adtam ki magamat senkinek igazán. Előfordult néhányszor, hogy próbáltam meggyőzni magamat, hogy most már aztán tényleg ideje lenne, hogy felhagyjak ezzel a zárkózott élettel, de végül minden erőfeszítésemről kiderült, hogy csak hazugság volt. Hazudtam önmagamnak róluk. És visszatekintve mindig annyira tisztán láttam, hogy csak áltattam magamat. De igyekeztem tanulságként elraktározni ezeket az emlékeket. Aztán megismertem Damient és bármiféle önámítás nélkül, tetteim következményeivel teljesen tisztában, önként nyújtottam át neki mindent, ami voltam.

Ő pedig elvette. Nem állíthatnám, hogy habozás nélkül, de elvette, aztán egyszerűen csak kihajította az ablakon. De hát mit is várhatnék egy majdnem kétszáz éves vámpírtól, aki egész életében egy ifjúkori szerelmet siratott? És itt jött a képbe az a tény, amely fölött nem tudtam szemet hunyni, s ami megakadályozott abban, hogy utáljam Danát: a szerelem. Minden alkalommal önkéntelenül is belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha én veszíteném el Damient, majd visszatérne hozzám. Feltételezve persze, hogy nem halnék bele a fájdalomba és életben maradnék addig, amíg vissza nem jön, elég valószínűtlennek tűnt még csak a gondolat is, hogy ellen tudjak állni neki. És ha én képtelen lennék megtenni ezt vele kapcsolatban, akkor milyen jogon várom el, hogy ő képes legyen megtenni Danával?

Szokás szerint tele voltam ambivalens érzelmekkel. Lassan felálltam, majd az ablakhoz sétáltam és kinyitottam a teraszra vezető ajtót, amely teljesen belesimult a padlótól a plafonig érő ablakok közé. Gyengéden megnyomtam az ajtót, mire az kitárult. Éppen olyan volt, mint a vitrinek ablaküvege. Sosem gondoltam volna, hogy ez ajtókhoz is használható lenne, ám Damiennek természetesen ez is eszébe jutott. A mi esetünkben természetesen nem számított a szigetelés, ami a többi lakásban valószínűleg használhatatlanná tette volna az elképzelést. Persze annyira nem értettem hozzá, de ennek tulajdonítottam, hogy még sosem láttam ehhez foghatót máshol.

A teraszra kilépve megcsapta az orromat a tavaszra jellemző tömény virágillat. Mindig is szerettem ezt az évszakot. Talán mondhatjuk, hogy a kedvencem. Megnyugtatóan hat rám. A virágzó fák, a lágy szellők, az egyre magasabbra szökő hőmérséklet… Mély levegőt vettem, hogy magamba szívhassam a nyugalmat, ami a tavasszal együtt járt számomra, ám botor lettem volna, ha azt hiszem, hogy ennyitől máris jobb lesz minden. Természetesen semmi sem változott. Talán egy kicsit mintha elfogadóbbá váltam volna. De csak egy nagyon kicsit.

Hirtelen megdermedtem. Még lélegezni is elfelejtettem, nehogy elmulasszak valamit. Igen, jól hallottam. Azok léptek voltak. És igen, az kulcs csörgése volt. És a zár. Abban a pillanatban a nappaliban termettem, ahová a kis folyosóról vezetett az út, majd ismét mozdulatlanságba merevedtem. Sötét volt és csend.

Tudta, hogy ott vagyok. Ha másban nem is, ebben az egyben biztos voltam. És minden egyes lépést lassan, nagyon lassan tett meg. Megfordult, hogy becsukja az ajtót. Milyen figyelmes. Nem mintha lenne másik lakás a szinten ezen kívül. Végül, órányi hosszúságúnak tűnő percek után a nappaliba ért. És akkor már száz százalékig biztos lehettem benne, hogy tudatában van a jelenlétemnek. Megdermedt ő is. Először csak a padlót bámulta meredten, majd felemelte a fejét. A szemembe nézett. És én azt hittem, hogy a szívem szakad meg.

Damien.

Szólni akartam. Mondani valamit. Valami olyasmit, amivel kifejezhetem, hogy nem érdekel, hogy mi történt, nem érdekel, hogy hol volt az elmúlt két hétben és az sem, hogy mit csinált. Elfelejteném, mintha nem is történt volna meg soha. Mintha az a két hét nem létezett volna. Mintha nem költöttem volna egy kisebb vagyont alkoholra. Mintha nem törtem volna össze számos kristálypoharat, amelyek közül egynek az áráért sokan egy hónapon át is dolgoznak akár. Mindez nem számított. Mert újra itt volt. Szólásra nyitottam a számat, mert olyan kétségbeesetten szükségem volt Damienre, hogy félredobtam volna maradék büszkeségemet is.

De aztán belém hasított a félelem. Mi van, ha csak azért jött, hogy elbúcsúzzon? Az nem tűnt túl valószínűnek, hogy a ruhái vagy egyéb dolgok miatt jött volna, hiszen akármikor vehetett volna újat bármiből. Az egyetlen, amiből nem vásárolhatott a boltban akár egy tucattal is, az én voltam. És talán naivnak tűnik, de én igenis szívvel-lélekkel reméltem, hogy érek neki legalább annyit, hogy egy istenhozzádot mondjon úgy, hogy közben a szemembe néz. Végül becsuktam a számat, még mielőtt egy hang is elhagyhatta volna azt.

– Csak remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani. – Úgy mondta, mintha éppen valamiféle hosszú monológ végére ért volna, és egészen idáig azt ecsetelte volna, hogy mennyire sajnálja, ami történt.

Nem tudtam, mit felelhetnék. És annyira sajnáltam, hogy már nem hallja a gondolataimat. Először azóta, hogy átváltoztatott. Annyival egyszerűbb lett volna csak hagyni, hogy a gondolataimban olvasson, mint megfogalmazni őket nyelvtanilag helyes, egységes tömbökké. Fogalmam sincsen, hogy mit gondolhatott azokban a pillanatokban Damien, és bevallom őszintén, hogy még csak találgatni sem tudok, annyira fogalmam sincsen, hogy milyen irányba indulhatnék el. Mit várhatott? Azt, hogy jéghideg, éles hangon kiparancsolom? Vagy azt, hogy majd zokogva a karjaiba hullok? Megvolt rá az esély. Tulajdonképpen inkább csak a másodikra, de azt hiszem, hogy ő ebben nem volt biztos. Csak nézett rám a gyönyörű szemeivel, és fogalmam sem volt róla, hogy hogy vagyok képes visszatartani a zokogást.

És aztán egyszerre csak nem bírtam tovább. Éreztem, hogy könnyek folynak le az arcomon. Égették az arcomat. Akkor aztán hirtelen ott termett előttem. Olyan közel volt, hogy egy véletlen mozdulat is elég lett volna ahhoz, hogy megcsókoljam. Kisimított a hajamat az arcomból, majd a fülem mögé tűrte. Hüvelykujjával letörölte a könnyeimet, de ezzel csak azt érte el, hogy még több lett belőlük.

Majd hirtelen valami olyasmi történt, amire se ő, se én nem számítottunk. Vékonyka, aranyszínű aura ragyogott körbe minket, ami egyre fényesebb lett, míg csak majdnem megvakított minket. Éppen akkor, amikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, végigömlött rajtam Damien minden érzelme. Legalábbis feltételeztem, hogy az övéi voltak, mert a sajátjaim már semmi újdonsággal nem szolgáltak volna. Bűntudat keveredett valami olyasfajta végtelen szomorúsággal, amelyet csak az örök élettel megáldottak érezhetnek. És még valami volt ott. Valami, amire nem számítottam. Szerelem. És ha azt hittem, hogy az, amit én érzek, az valami, akkor most rá kellett döbbennem, hogy semmi, de semmi sem volt ahhoz képest, amit Damien érzett. A szerelemnek boldoggá kellett volna őt tennie, de mintha minden nyomorúsága pont ebből a gyönyörű, lángoló érzelemből eredt volna. Azt azonban képtelen lettem volna megmondani, hogy ki iránt érezte ezt a szerelmet. És abban is biztos voltam, hogy felesleges lenne rákérdeznem, mert nem mondaná meg.

– Az adottságod… – suttogta döbbenten, majd szomorkásan elmosolyodott. – Nem tévedtem.

Látszólag minden olyan volt, mint régen. Úgy álltunk ott egymással szemben a fehér bőr ülőgarnitúra előtt, mintha csak két héttel ezelőtt lett volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Mintha a szerelmünk erősebb lett volna mindennél. Mintha nem lett volna semmi, ami képes lenne megingatni a kapcsolatunkat. Mégis minden megváltozott. Nem kellett mondania semmit. Tudtam, hogy el fog menni. Arról fogalmam sem volt, hogy egy napra, egy évre vagy örökre, de abban biztos voltam, hogy nem marad. Nem teheti. Az indokai azonban rejtve maradtak előlem.

Tudván, hogy ez talán az utolsó alkalom, hogy látom őt, képtelen voltam ellenállni a vágyaimnak. Megcsókoltam. És az a kétségbeesett mohóság, amellyel visszacsókolt, tudtam, halálomig kísérteni fog. Reméltem, hogy örökké fog tartani. Örökké, és ő sosem fog elhagyni engem. De semmi sem tart örökké.. Így természetesen ennek is vége szakadt. És Damien éppen olyan hirtelen, mint ahogy megjelent az életemben, el is tűnt belőle.

Az üres nappali kísértetiesen kihaltnak tűnt. Hirtelen nem tudtam, hogy álmodtam-e vagy valóság volt, amit az elmúlt néhány percben átéltem. De még mindig ajkamon éreztem a csókját. És egy dolog biztosított róla, hogy az egész nagyon is valóságos volt: az elviselhetetlennek hitt kín fokozódott. Most már Damien érzései is ott voltak bennem.

***

Angyal.

Döbbenten bámultam rá. Angyalok nem léteznek, akartam volna mondani, aztán rádöbbentem, hogy mintha éppen ugyanilyen gondolatok járkáltak volna a fejemben akkor is, amikor Damien elmondta, hogy mi is ő valójában. Mennyi minden történt már azóta…

– Szóval egyidős vagy a teremtéssel.

– Egy kicsit idősebb, de igen.

– Akkor rengeteg kérdést tehetnék fel, ami foglalkoztatja a történészeket és te simán válaszolhatnál rá. Nem lennének többé kételyek. Nem lennének többé… – Elhallgattam.

– Hm? – nézett rám kérdőn Misha.

– Miért van ennyi hiányos folt az emberiség tudásában? Az emberek néha megölik egymást az információ hiánya miatt, ti pedig csak hagyjátok ezt?

– Mi?

– Gondolom, nem te vagy az egyetlen…

– Nem, nem én vagyok az egyetlen.

– Szóval miért?

– Tényleg úgy gondolod, hogy ez az én döntésem?

– Nem, de attól még tudhatod a válaszokat.

– Talán… – mosolyodott el Misha, és a mosolya tényleg olyan… angyali volt. Egyszerre csak nem érdekelt már annyira az emberiség nevében való felháborodás, a válaszok keresése vagy bármi ilyesmi. Képtelen voltam őt kiengedni a látómezőmből. Néznem kellett őt. Beinnom minden egyes vonását. De valahol mélyen, ugyan mintha egy vastag fal mögül, de sikított valami. Minden erőmre szükségem volt, hogy elszakítsam a tekintetemet tőle, és a saját ruhámra tudjak nézni. Minden olyan homályos volt, majd hirtelen, mintha csak egy adrenalin-lökés ért volna, kiélesedett a kép.

Hirtelen mintha ismét tudatában lettem volna saját magamnak. A gondolataim őrültek módjára kezdek el futkározni a fejemben, már-már megfájdítva azt.

– Érdekes – mondta elgondolkozó hangon Misha, az angyal.

– Miről beszélsz? – Még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

– Ugyanolyan erővel hatottam rád, mint általában a többiekre szoktam, és ki tudtál törni. – Nagyon értetlenül bámulhattam rá, mert folytatta még: – Ekkora adag energia a több százéves vámpíroknak is elég szokott lenni, nemhogy egy ilyen újoncnak, mint te.

És akkor kezdtek összeállni a darabkák. Nem beszéltünk arról, amiről ő nem akart. Nem válaszolt, ha nem volt kedve. Nekem hirtelen nem volt olyan fontos feltenni a kérdéseimet. Mert ő így akarta. És ugyanezért nyugodtam meg olyan természetfeletti gyorsasággal, amikor összefutottam vele az udvaron. Na meg, ha jobban belegondolok, valószínűleg az ájulás is az ő műve volt, mert igazán nem számított nálam gyakori eseménynek, hogy elveszítsem az eszméletemet.

Misha lassan felemelkedett a székből, majd odasétált hozzám. Gyengéden megfogta a kezemet és az ajkához emelte.

– Örülök, hogy találkoztunk. – Valamiért úgy éreztem, hogy ez nem csak puszta szófordulat. – Majd folytatjuk a beszélgetést egy megfelelőbb időpontban. Addig is…

A következő pillanatban már teljesen egyedül voltam a szobában.

***

Lerogytam a kanapéra. Biztos voltam benne, hogy több megpróbáltatást már nem lennék képes elviselni a mai napon. Vagy, ha jobban belegondolok, ebben a hónapban úgy egyáltalán.

A következő pillanatban pedig azt hittem, hogy menten szívinfarktust kapok. Egy alak jelent meg a sötétben. Leküzdtem, hogy kitörjön belőlem a sikítás egy „uramisten”-nel egyetemben, és inkább csak mélyeket lélegeztem. Nem mozdult, mintha csak arra várt volna, hogy beljebb invitáljam. Mintha egy angyalnak szüksége lenne arra, hogy beinvitálják bárhova is.

– Misha… Miért vagy itt? – kérdeztem, mire ő enyhén felhúzta szemöldökét meglepettségében. Nyilván nem volt hozzászokva, hogy ilyen kérdésekkel traktálják őt. De szerencsémre úgy döntött, hogy nem sértődik meg és lesz oly kegyes, hogy még válaszol is nekem.

– Dana.

– Dana? Nincs itt. – Tettem egyértelművé az eddig is nyilvánvalót.

– Tudom.

– Akkor jó.

– Úgy értesültem, hogy az adottságod megmutatkozott.

– Igen, én… Ó, Istenem… – Majdnem elkezdtem neki magyarázni, hogy mi is történt Damien és köztem az előbb, amikor hirtelen észbe kaptam. – Láttad.

Nem kérdés volt, hanem kijelentés, és Misha csak bólintott. Bűntudatom volt. Mintha megcsaltam volna ezzel újdonsült ismerősömet. Ám Misha természetesen nem látszott féltékenynek, vagy akár egy kicsit is dühösnek.

– Hasznát vehetnénk a képességednek.

– Ti? Az angyalok? Annak, hogy érzem mások érzelmeit?

– Áh… Szóval fogalmad sincsen róla, hogy mi is a képességed valójában, igaz?

– Hát, elég nyilvánvalónak tűnt nekem, hogy csak annyi, hogy érzem, amit más is érez…

– Akkor hadd világosítsalak fel. Nem csak annyiból áll a különleges képességed, hogy pontosan tudod, hogy mit éreznek mások. Képes vagy irányítani ezeket az érzéseket. Egészen a végletekig.

– A végletekig? Hogy érted ezt?

– Megmondhatod nekik, hogy mit érezzenek. A legutolsó, legapróbb érzelemig is. Vagy kiirthatod a meglévő érzelmeket. A félelmet. A szenvedést. Persze ehhez rengeteg gyakorlásra lenne szükséged.

Áh. Tehát irányítani másokat. Régóta álmodoztam már erről, de természetesen végül ezzel is, mint a bosszúval kapcsolatban, mindig arra jutottam, hogy úgysem tenném meg. Nem borítanám fel a természet rendjét. Mert mindennek megvan az oka. De azt hiszem, hogy ez a világ legjobb írójává tehetett volna engem. Mindenről tökéletes leírást tudtam volna adni. Én lehettem volna az érzések királynője.

– És mégis mit tudnátok ti kezdeni ezzel? Hiszen ti is képesek vagytok erre!

– Igen. De veled ellentétben, nekünk nincs rá időnk, hogy folyton ezzel foglalkozzunk.

– Szóval szükségetek lenne valakire, aki elvégzi helyettetek a piszkos munkát.

– Azért ilyen erős kifejezéssel nem éltem volna, de igen, lényegében erről van szó.

– Csodás. – Hirtelen nagyon egyedül akartam lenni. Nem volt szükségem rá, hogy Misha idejöjjön a ragyogó kék szemével, az édes mosolyával és a nyakamba sózzon némi alantas munkát. – Szóval eljöttél csak azért, hogy ezt közöld velem?

– Nem – komorodott el Misha. – Mint ahogy azt már a beszélgetésünk elején is említettem, Dana miatt vagyok itt.

– Már elmondtam neked, hogy itt nincs. És fogalmam sincsen róla, hogy hol van. De még mindig nem értem, hogy egyáltalán miért keresed őt. Vagy hogy melyiket keresed…

– Hogyhogy melyiket?

– Kettő van belőlük – néztem igencsak értetlenül Mishára, majd amikor nem szólt semmit, folytattam: – Az, akit Damien vámpírrá változtatott, és az, amelyik épp a múltkor tért vissza a halálból.

– Áh. A vámpírt.

– Mármint a vámpírt keresed?

– Igen.

– Miért is?

– Gondolom semmit tudsz a halottak feltámasztásáról, igaz?

– Hát, mi is visszajöttünk a halálból…

– Az nem ugyanaz. Dana vétett a természet rendje ellen, és olyan erőket szabadított fel, amelyekről sosem lett volna szabad még csak tudomást sem szereznie.

– Még mindig nem értem, hogy miért vagy itt… Semmit sem tudok róluk…

– Gondoltam, figyelmeztetlek, – kezdte egy különös, már-már szomorkás mosollyal Misha, amitől összetört a szívem – hogy nem csak a halottjaiból feltámadt Danát fogják elpusztítani a többiek, de mindent és mindenkit, ami körülötte van.

És akkor végre megértettem. Mindent. És mindenkit.

– Damien…

Folyt. köv.