Egy mocskos, sötét sikátorban álltam és minden erőmmel azon voltam, hogy az előttem álló fiatal férfi, akit a falhoz szegeztem, megnyugodjon, és végre hajlandó legyen azt tenni, amit én akarok. Ami jelen esetben nem igazán lett volna több annál, mint hogy bánatos szemmel és bűnbánóan nézzen rám, amiért eszébe jutott egyáltalán ellenkezni. De nem ment. És természetesen azt is tudtam, hogy miért nem: túlságosan szétszórt voltam. Az, hogy rákényszerítsük az akaratunkat valaki másra, erős koncentrációt igényel. Ahhoz pedig, hogy koncentrálni tudjunk, rendre van szükség a fejünkben. El kell csendesítenünk a gondolatainkat és nem szabad hagynunk, hogy előtörjenek az elfojtott érzelmek.

Halk köhintést hallottam magam mögül, mire idegesen hátranéztem és úgy tettem, mintha a hang zökkentett volna ki a mély koncentrálásból. Minél előbb ki akartam kerülni ebből a helyzetből, haza akartam menni és lezuhanyozni, mert mocskosnak éreztem magamat. Olyan mocskosnak, mint még soha. Természetesen minél jobban akartam, annál kevésbé tudtam koncentrálni, és kezdtem teljesen pánikba esni. Amikor ez tudatosult bennem, vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szememet és megpróbáltam lenyugodni.

Néhány pillanat múlva kinyitottam a szememet és kényszerítettem az előttem vergődő férfit, hogy a szemembe nézzen. Újra és újra elképzeltem, amint akaratának pajzsa darabokra törik és a mögötte védekező férfi térdre esik, hogy aztán az életéért könyörögjön. A következő pillanatban a férfi ellenállása megtört, én pedig elengedtem őt. Itt véget ért a feladatom. Többé nem érdekel, hogy mi történik vele, hátat fordítottam neki és elindultam hazafelé.

Nem volt kedvem sietni, így az emberek számára is közepes tempóban sétáltam hazafelé. Utam egy parkon keresztül vezetett, amely szimmetrikusan volt egy szökőkút köré építve. Teljesen ember alkotta volt, mégis olyannyira része a városnak, hogy a legtöbb emberben fel sem merült a gondolat, hogy oda nem illő lenne. Ők persze szinte sosem látták felülről, mindig csak besétáltak az egyik bejáraton, majd ki a másikon, és így, a laikus megfigyelőnek semmi sem látszott előre megtervezettnek. Én azonban tudtam, hogy hogyan néz ki a park, mert a közeli épületek tetejéről gyakran bámultam, ahogyan egy-egy enyhe estén fiatalok szórakoznak, majd végül elnéptelenedik a hely.

Leültem a kedvenc padomra, majd behunytam a szememet. A pad nem véletlenül volt a kedvencem: körülvette néhány tuja és az elhaladók többsége nem is tudta, hogy ott van, mert a súlyos ágak eltakarták a hideg ülőalkalmatosságot a kíváncsi szemek elől. Csak ültem ott a sötétben és hallgattam a csendet. Megpróbáltam lenyugodni, de egy olyasfajta kegyetlen düh és harag izzott bennem, aminek nem tudtam parancsolni. Minden sokkal nehezebb volt tőle, de legalább éreztem, hogy élek. Élek… milyen emberi kifejezés… Ha nem ez a düh tombolt bennem éppen, akkor életunt voltam, s a fásultság olyannyira úrrá lett rajtam, hogy azt kívántam, bárcsak vége lenne mindennek.

Nem ültem ott régóta, amikor kinyitottam a szememet és felsóhajtottam. Felálltam, de az alak mellettem ülve maradt. Misha… Nem szóltam hozzá és nem néztem rá. Ő sem szólt hozzám, de tudtam, hogy engem bámul azzal az átható pillantásával, ami miatt most itt voltam ebben az egész helyzetben. Angyalok meg az ő kis bosszúhadjáratuk…Amikor Misha elmondta, hogy mire készülnek, azonnal el akartam indulni, hogy megkeressem Damient. Nem tudtam, hogy merre induljak, vagy hogy hogyan tudnám őt a leghatékonyabban megkeresni, de útra kész voltam. Azonban Misha lebeszélt róla. Valahogy el tudta intézni, hogy még ne eredjenek Damienék nyomába az angyalok. Úgy látszik, hogy nagyon akarták azt, hogy nekik dolgozzak, hiszen Misha tudta, hogy nem várnék ölbe tett kézzel csak azért, mert ő arra kér engem. Ez az egész egy hatalmas, kusza kapcsolatrendszer volt. Ők azt akarták, hogy dolgozzak nekik, de én erre semmiképpen sem lettem volna hajlandó, miután megismerem a módszereiket és ők ezt nagyon jól tudták. A másik aduász a kezükben pedig Damien volt. Én viszont nem tudtam, hogy hol keressem őt, és Misha segítsége nélkül egy lépéssel sem jutottam volna közelebb a megoldáshoz. Így történt hát, hogy különleges egyezségre jutottunk: én megtanulom használni az erőmet, hogy azt később az angyalok segítésére használhassam, Misha cserébe pedig feltartóztatja a hajtóvadászatot és segít megkeresni Damient. Nem lehettem biztos benne, hogy igazat mond nekem, és nem is voltam, de nem volt más választásom.

Álltam hát ott néhány percig, s a másodpercek csigalassúsággal teltek. Tudtam, hogy ott ül, mert láttam a szemem sarkából. Aztán elindultam. Csak tettem előre a lábaimat, egyiket a másik után, a megszokás monotonitásával. A park teljesen kihalt volt, szinte már kísérteties, de én természetesen nem féltem. Miért is tettem volna? Hiszen én voltam ott az, akitől félni kellett. Szomorú félmosolyra húzódott a szám. Aztán hirtelen nekimentem valaminek. A felnéztem, akkor láttam, hogy nem valaminek, hanem valakinek. Mishának.

– Mit akarsz? – kérdeztem már-már szinte dühösen. Nem válaszolt, csak nézett rám értetlenül, így hát folytattam: – Mindent megteszek, amit csak kérsz tőlem. Mégsem jutottam előre egy tapodtat sem.

– Sokkal erősebb vagy, mint voltál!

– Te is nagyon jól tudod, hogy nem erről beszélek!

Nem mondtam ki Damien nevét, de mivel mindketten tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy róla van szó, olyan érzés kerített a hatalmába, mintha láthatatlanul ott lenne közöttünk. És amikor azt mondom, hogy kettőnk között, akkor azt szó szerint értem. Különleges kapcsolat fűzött Mishához, és bár néha teljesen kibírhatatlan volt, kedveltem őt. De össze is voltam zavarodva. Mi van, ha ez csak amolyan Stockholm-szindrómához hasonlító vonzalom?

Nem tudtam tovább gondolkozni a dolgon, mivel a következő pillanatban azt vettem észre, hogy a lakásomon, azaz, pontosabban Damien lakásán vagyunk. Misha még mindig ott állt előttem. Megremegtem, mintha csak a hideg rázott volna ki. Először csak a fejemet fordítottam el, majd egész testemmel oldalra fordultam és lerogytam a kanapéra.

– Miért próbálkozol meg ezzel újra és újra? – tettem fel automatikusan a kérdést, amellyel arra utaltam, amit az imént tett velem: megpróbált befolyásolni. Egyre nehezebb és nehezebb volt ellenállnom neki. Nem tudom, hogy ez számára egy élvezetes játék volt-e csupán vagy a tanításom részének tekintette, de abban a pillanatban ez nem is érdekelt annyira.

Fáradt voltam, mégsem tudtam megülni egy helyben. Zavart Misha jelenléte. Felálltam és az ablakhoz mentem, majd összefontam karjaimat és csak bámultam kifelé az ablakon.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? – Nem válaszolt, inkább csak visszakérdezett. Eleinte majd megőrültem tőle, hogy ezt csinálja, de mostanra már kezdtem hozzászokni.

– Mit? – kérdeztem vissza hát én is válasz helyett, holott tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mire gondol. – Nektek akarok-e dolgozni? Nem, nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarom. De hagysz nekem más választási lehetőséget?

– Dühös vagy – felelte azon az elgondolkodó hangon, amelyet nem tudtam hová tenni.

– Igen, dühös vagyok – feleltem ingerülten. – Nem szeretem, ha sarokba szorítanak.

Hirtelen megéreztem Misha kezét a vállamon. Leírhatatlan érzés volt. A leginkább talán a szerelemhez tudnám hasonlítani. A következő pillanatban azonban felmerült bennem a kétely és villámgyorsasággal terjedt szét a testemben: mi van, ha ezek nem az én érzelmeim? Amióta elkezdtem az angyalokkal kötött szerződésem értelmében a Mishával való tanulást, már semmiben sem voltam biztos. Mások érzelmei áramoltak keresztül testem minden egyes atomján olyan intenzitással, mintha csak a sajátjaim volnának. Kitöröltek minden mást az elmémből és a szívemből. Időről időre azt vettem észre, hogy az előző esti félelem borzongatja testemet és a pánik kerít hatalmába újra meg újra. Másszor egy-egy elfeledett pillanatból jöttek vissza az érzelmek: egy nő, akivel összeütköztem a bevásárlóközpontban, és aki a kilátástalan házassága miatt a világ legnyomorultabb teremtésének érezte magát; vagy a fiatal lány, akit éppen az előbb hívott randevúra a kiszemelt felsőbbéves fiú. Néha bűnbe estem és szinte drogként használtam a képességemet. Minduntalan boldog embereket kerestem. Nekik mindegy volt, mert nem éreztek semmi változást, én viszont néhány pillanatra ismét derűsnek láthattam a világot. Aztán elkezdtem gondolkozni. És mindegy volt, hogy tíz perc telt el, fél óra vagy akár csak egy fél perc is, az eredmény mindig ugyanaz volt: visszatértek a felhők.

Ellenkezhettem volna jobban is, amikor Misha a bűvkörébe vont, de nem akartam. Fáradt voltam és nem érdekelt már. Mintha valamiféle aranyszínű fény töltötte volna be a lelkemet. Érdekes, hogy mindent színekkel írunk le, nem igaz? Az arany meleget és gazdagot jelent, a fekete sötétet és félelmeteset, míg a fehér valami ártatlant és tisztát. Pedig nem a színeken múlik. Az angyalokat azonban én is a fehér és arany színekkel azonosítottam, így azt hiszem, hogy természetes is volt, hogy a ragyogás, amely Mishából áradt, mindig arany és fehér színű volt. Megnyugodtam. Úgy éreztem, hogy minden rendben van. Minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Olyan egyszerű volt ebbe a hitbe ringatnom magamat. És olyan szép volt, hogy néhány percre el is hittem.

Kinyitottam a szememet és megfordultam. A szoba üres volt.

– A fenébe már… – fakadt ki belőlem.

És ismét ott voltam, ahonnan indultam. Az egész kezdett elviselhetetlenné válni. Nem akartam mást, csak visszakapni Damient. És még ebben sem voltam teljesen biztos. Amióta találkoztunk azon a bulin, az volt minden vágyam, hogy vele lehessek. Nem számított semmi, amit tett. Megalázott, eltűnt, tárgyként kezelt, kedves volt velem, majd hirtelen ellentétesen viselkedett; de ez mind nem számított. Nem változtatott azon, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy vele akarom leélni az életemet. És ha ez egy emberöltőnyit jelent csak, akkor annyit, ha pedig az örökkévalóságot, akkor vele maradnék az idők végezetéig. És bár minden nap attól rettegtem, hogy egyszer úgy fog dönteni, hogy mégsem én vagyok számára a megfelelő személy, napról napra egyre inkább elaltatta a gyanakvásomat az, hogy visszajött. Végül mindig visszajött. De most elment. Szabad akaratából, és csak annyit mondott, hogy reméli, hogy meg tudok neki bocsátani. Az a hang egy olyan ember hangja volt, aki lemondott rólam és arról az időszakról, amit velem töltött. Egy olyan ember hangja, aki már döntött, és döntése végleges volt. De amikor megcsókolt… Az maga volt a tökéletesség. Végighúztam mutatóujjamat az ajkamon és önkéntelenül is felidéztem azt a csókot.

Megráztam a fejemet. Nem foglalkozhatok ezzel egész hátralévő életemben. Meg fogom menteni Damient az angyalok bosszúhadjáratától, bármi legyen is az ára, de azután vége. Ha ő nem engem választott, akkor nem tölthetem azzal az egész életemet, hogy utána sírok. Nem arról volt szó, hogy nem fájt, mert fájt. Jobban, mint addig bármi. De. Túl. Kell. Rajta. Lépnem.

A bárszekrényhez léptem, majd töltöttem magamnak egy italt.

Amikor másnap felébredtem, még nem ment le teljesen a nap. Egyáltalán nem volt kedvem Mishával gyakorolni és rémült vagy éppen őrült emberek érzéseit magamba szippantani, csak hogy irányítani tudjam őket. Egy gyors zuhany után futóruhát vettem fel, bár nem állt szándékomban kocogni menni, és kiléptem az ajtón. Nem tartott sok ideig, hogy elérjek az egyik legkedveltebb futóösvény legmagasabb pontjára, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a folyóra és a mögötte elterülő városrészre. Ügyet sem vetve a tiltó táblára, átmásztam a düledező, fadeszkákból tákolt kerítésen, ami körülbelül a derekamig ért, majd a burjánzó fűben tovább indultam. Néhány lépés után elértem azt a helyet, ahova eredetileg is indultam: a sziklás domboldal szélére, amelyet néhány cserje tökéletesen takart, s ezáltal elrejtett a kíváncsi szemek elől, ám nem voltak annyira útban, hogy én ne tudjak gyönyörködni a lemenő nap sugarában fürdő városban.

– Csodálkoztam is volna, ha kapok egy szabad órát – mondtam hangosan.

– Kaptál.

– Ó, igen, elnézést, az én hibám. Elfelejtettem, hogy annak a felét azzal töltöttem, hogy fürödjek és felöltözzek, a felét meg azzal, hogy eljöjjek ide és leüljek. Igazad van.

– Mintha gúnyt éreznék a szavaidban. – Odébb húzódtam, hogy helyet biztosítsak Mishának, ő pedig leült mellém, szemét le sem véve a városról.

– Éreznél? Ezen még sosem gondolkoztam el. Nektek is vannak érzéseitek?

– Minket is a saját képére formált Isten – fordította felém egy pillanatra a fejét Misha. Sötétszőke haján megcsillant a fény.

– Hát persze, Isten…

– Te sosem fáradsz bele a kételkedésbe?

– Nem, nem igazán.

Egy darabig csak ültünk csendben. A távolból zeneszó hallatszott. Úgy tűnt, mintha egy rendezvényt tartottak volna a hátunk mögött, tőlünk nem messze.

– Ez… Csak nem… – neveztem meg egy együttest, ami divatos volt akkoriban.

– Ismered a dalt?

– Persze. Ez az egyik kedvencem tőlük. Rengeteget hallgattam, amikor még…

– … ember voltál – fejezte be helyettem a mondatot.

– Igen – feleltem mosollyal az arcomon, miközben kifújtam a levegőt. – Akkor.

Misha most felém fordult és időről időre apró pillantásokkal bizonyosodtam meg róla, hogy engem néz-e folyamatosan. Megdöntötte a fejét, mintha gondolkozna valamin, majd azt kérdezte:

– Hiányzik?

– Hm? – kérdeztem vissza, nem lévén biztos abban, hogy mire is vonatkozik a kérdés.

– Embernek lenni.

Ránéztem és rájöttem, hogy nem is igazán gondolkoztam ezen idáig. Nem tudtam, hogy mit feleljek. De aztán csak válaszoltam:

– Néha, azt hiszem. Tudod, csak… túl nyomasztó vámpírnak lenni néha.

Már legalább tizenöt perce üldögéltünk ott a domboldalon és Misha nem mondogatta kétpercenként, hogy menjünk már gyakorolni. Meglepőnek találtam a sürgetés hiányát, ám egyben jó érzéssel is töltött el. Ha néhány percre is, de átlagos lehettem, átlagos problémákkal, mint például, hogy a fiúm elhagyott, de mellettem ül valaki, aki majdnem ugyanolyan jól néz ki és még kedvelem is. Persze ő angyal volt. Abban sem lehettem biztos, hogy van-e egyáltalán neme. Milyen elborzasztó lenne beleszeretni valakibe, akiről nem tudom eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. Meg is ráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, minek következtében néhány tincs kihullt a lófarokból, melybe összefogtam a hajamat.

– Milyen érzés… angyalnak lenni?

Mishát szemmel láthatólag megdöbbentette a kérdés, de igyekezett rendezni az arcvonásait és néhány pillanaton belül ugyanaz a sztoikus, már-már közönyös kifejezés ült az arcán, mint máskor.

– Milyen érzés vámpírnak lenni? – kérdezett vissza szokás szerint válaszadás helyett.

– Ha most azt gondolod, hogy ezzel megmutatod, hogy lehetetlen válaszolni arra, amit kérdeztem, akkor tévedsz. Vámpírnak lenni… csodálatos. Hatalmad van, tudod, hogy nem kell olyasmitől félned, mint az emberektől. Betegségek, szegénység… nem létezik. Nincs olyan, hogy nemet kapsz válasznak. Ha be akarsz jutni valahova, akkor be is jutsz. Különleges képességeid vannak. Mintha minden a lábaid előtt heverne. Ugyanakkor, – folytattam némileg megváltozott hangszínnel – magányos vagy. Bár nem rettegsz attól, hogy betegség támadja meg és cincálja darabokra a testedet, rettegsz attól, hogy egyedül kell majd töltened az örökkévalóságot. És mindent valahogy… felnagyítva érzel. Amikor boldog vagy, akkor… olyan, mintha a mennyországban lennél – folytattam beleélve magamat, észre sem véve, hogy olyanokat mondok, amik Misha számára valóságosak. – Azt akarod, hogy sose legyen vége. És amikor szomorú vagy, az olyan, mintha depressziós lennél. A legkisebb szomorúság is arra késztet, hogy végiggondold, van-e értelme egyáltalán a létednek.

Egy rövid időre elhallgattam és Misha sem szólalt meg. Talán forgatta magában a szavakat, amiket az előbb hallott tőlem.

– Nehéz, de megéri – szólaltam meg végül, összegezve a monológomat.

Nem nézett rám, csak bámulta az alattunk elterülő várost, ahol szép lassan kigyúltak a fények. Imádtam az éjszakai város látképét, a fények játékát, ám most képtelen voltam levenni Misháról a szememet. Egy fehér és arany kombinációjából álló aura vette körül, amely mintha belőle fakadt volna. Minden egyes porcikájából áradt a halovány fény. Gyönyörű volt. Egészen… angyali. Erre elmosolyodtam. Misha csak ült tovább, ha nem tudtam volna jobban, akkor azt hiszem, hogy ez elkerülte a figyelmét.

– Van nemünk. – Elkerekedett a szemem. Ugye nem hallja a gondolataimat?! Jó ég, már megint elkövettem azt a hibát, amit Damiennél… Egy természetfeletti lény és én nem veszek számításba minden ilyen képességet. – Persze ezt sokan nem tudják. Talán nem is gondolnak bele. És szeretünk is. Tulajdonképpen rengetegen vagyunk és ezek közül nagyon sokan párban élnek. Általában csak egyszer választunk párt, de azt örökre tesszük. Nem azért, mert tilos lenne elhagyni a másikat – bár nyilvánvalóan nem nézné senki sem jó szemmel –, hanem azért, mert egyszerűen tudjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy egymásnak teremtett-e az Úr avagy sem. Olyan, mint azt tudni, hogy a dolgok a Föld középpontja felé esnek. Igen, éppolyan, mint a gravitáció. Egyszerűen csak tudod, hogy Ő az. De az emberekkel más a helyzet.

– Hát igen, az biztos, hogy ők rengeteg hibás döntést hoznak, mire…

– Nem úgy értettem – vágott a szavamba Misha olyan hangon, ami teljesen megdöbbentett, s így belém fojtotta a szót. – Úgy értettem, hogy az angyalok beleszeretnek az emberekbe. Sőt, még közös utódokat is hozhatnak létre. Talán hallottál már róluk, nefilimeknek hívják őket. De ez is csak egy különleges engedmény, hogy úgy mondjam. Csak férfi angyalok és nőnemű emberek között lehetséges.

– Miért más az emberekkel?

– Nem vagyunk biztosak benne. Minden olyan… bonyolult. Mint az emberek világában.

– Mi történne, ha egy női angyal szeretne bele egy ember férfiba?

– Emberré változna – felelte Misha, majd egy rövid szünet után hozzátette: – Az első csók alkalmával.

– És mi van a többi… fajjal?

– Akkor is emberekké változnánk. Bármilyen másik fajjal így van.

Egy hosszú másodpercig egymás szemébe néztünk és úgy tűnt, mintha ugyanarra gondolnánk. Egy női vámpír és egy férfi angyal… Elkaptam a szememet.

– De nem lehetne gyerekük, igaz? – kérdeztem halkan.

– Nem – erősítette meg Misha, amit már egyébként is tudtam.

Nem lehet gyerekünk. Nem csak más fajokkal keveredve, de megmaradva a sajátunknál sem. A vámpírok voltak talán a legkitaszítottabb fajai a világnak. Minden egyéb általam ismert faj – ami éppen kettőre rúgott: emberek és angyalok – képes arra, hogy gyermeket nemzzen, de a vámpírok nem. Nekik erővel kell elvenniük azt, amit akarnak. Az adoptálás sem igazán volt megfelelő megoldás, mert a kinézetünk pedig a lelkünktől függött. Így volt hát lehetséges, hogy a több száz éves Damien úgy nézhessen ki, mint egy huszonéves fiatal, egy negyvenéves, nemrég átváltozott vámpír pedig akár hatvannak is tűnhetett. Tudtam ezt már átváltozásom előtt is, de most a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Minden egyes problémával mintha egy-egy évet öregedtem volna. Már nem néztem ki tizenévesnek. De természetesen akármikor megváltoztathattam volna ezt egy kis gyakorlással. Persze sok erőt kivett volna belőlem, hogy a külsőmmel foglalkozzak, de képes lettem volna rá. Gyerekem viszont sosem lehetett és ezt tudtam már azelőtt, hogy Damien átváltoztatott volna. Eszembe jutott mindaz, ami mintha már évezredekkel ezelőtt játszódott volna le…

Damien lehuppant a fehér kanapéra majd csibészes mosollyal adta tudtomra, hogy miért is szeretné olyan nagyon, ha követném. És én nem tudtam ellenállni neki. Az ölébe ültem, szemben vele és megcsókoltam. Csókja édes volt és szenvedéllyel teli.

– Szeretek veled lenni. – Hmm, ez majdnem egy szeretlek, gondoltam akkor.

– Ha ez tényleg így van, akkor nem értem, hogy miért…

– Csodás. Sonja, most miért kell megint elölről kezdenünk ezt az egészet?! – Könnyedén megemelt és lerakott maga mellé a kanapéra, majd felpattant.

– Mert még mindig nem értem, hogy miért ellenzed annyira. Az én életem! Az én döntésem! – Álltam fel és léptem hozzá közelebb.

– Nem tudod, mit akarsz – mondta, miközben közelebb jött hozzám. Őszintén szólva, félelmetes volt, de tudtam, hogy ezt most nemcsak, hogy nem mutathatom ki, de még csak nem is gondolhatok rá.

– Rendben, mi az, amit nem tudok? Mert ugye ott van a lelkem, az örök kárhozat, a pokol meg a sátán… A sötétség gyermekei vagytok… Esetleg valami újdonság?

– Nem lehet gyerekünk.

Egyszeriben megfagyott a levegő. Én pedig megdermedtem egy pillanatra.

– Hogy micsoda?

– Jól hallottad – mondta Damien, miközben a bárszekrényhez sétált, hogy töltsön magának egy italt. Ekkor még nem értettem, hogy miért iszik folyamatosan. Még ha el is mondta volna, akkor sem értettem volna, hogy hogy lehet az örökkévalóság gondolata akkora teher. Hiszen mi, emberek mind erről álmodozunk! Mégsem tudtunk róla az ég világon semmit sem.

Próbáltam logikusan végiggondolni a dolgot. Sosem akartam gyereket, még babázni sem voltam hajlandó. De tisztában voltam vele, hogy mindez csak ösztönös lázadás volt az ellen, amit a szüleim vártak el tőlem. Most azonban, amikor egy ennyire komoly döntésért küzdöttem és a gyermektelenség csak még súlyosabbá tette, meg kellett állnom egy pillanatra és végig kellett gondolnom. Valóban képes lennék leélni az életemet abban a tudatban, hogy sohasem lehet gyerekem?

– Még mindig akarom – szólaltam meg végül hosszas hallgatás után.

Damien majdnem félrenyelte az italát. Talán akkor, abban a pillanatban kezdte felfogni, hogy nem csak szeszélyes hóbortból üldözöm ezzel a kívánsággal, hanem valóban ezt akarom. És ezért képes vagyok áldozatokat is hozni.

És most itt voltam, hónapokkal később, Damien sehol és egy kicsit sajgott a szívem azért, amiről lemondtam. Nem konkrétan a gyerek miatt, mert arra még most sem vágytam, inkább csak a lehetőség miatt. És mert az örökkévalóság nagyon hosszú idő és nem lesz lehetőségem, hogy meggondoljam magamat. Az újonnan jött „opció” azonban megmozgatta a fantáziámat, akár akartam, akár nem. Egy angyal gyerekének életet adni. Misháénak…

Megdörgöltem az arcomat, hogy egy kicsit felébresszem magamat az álmodozásból. (Pofont ugye mégsem adhattam magamnak ott Misha előtt…) Visszatértek a gondolataim a normális kerékvágásba. Még hogy én meg a gyerekek? Na és én meg Misha… Micsoda badarság. Tetszik nekem, persze, nem arról van szó, de Damien… Damiennek szüksége van rám, még ha ő nem is tud róla. És egyelőre ez az egyetlen dolog, amire koncentrálnom kell.

Voltak fura dolgok ugyan a vámpírlétben, mint például a hőmérsékletünk változása: amikor a körülöttünk lévő levegő meleg volt, a testünk lehűlt, ha pedig hideg, mi lettünk egyre forróbbak. És a nemzőképtelenség is ezek közé a furcsaságok közé tartozott. El kellett fogadni, mert nem tudtunk rajta változtatni. Úgy tűnik, hogy még angyali segítséggel sem…

Felálltam.

– Talán ideje, hogy elinduljunk gyakorolni – mondtam.

– Ó, az… – Misha egy kicsit bágyadtnak tűnt, mintha csak álomból ocsúdott volna ő maga is. – Van egy kis változás a tervben. Ma már nem csak gyakorolni fogunk. Élesben kell csinálni.

– Tessék?! – kerekedett el a szemem.

– Nem volt érthető valami? – kérdezte Misha olyan hangon, amit mástól kifejezetten sértőnek vettem volna, de nála inkább csak egy, az idegen kultúrák találkozásából kifolyólag történő dolognak tudtam be.

– De, teljesen érthető volt, amit mondtál. Amit nem értek, az a dolog mozgatórugója.

– Ó, tehát a miértre vagy kíváncsi – mutatott rá a nyilvánvalóra Misha, miközben felállt. – Egyelőre nem mondhatok többet, de később meg fogom magyarázni. Most már ideje lenne indulnunk.

Tudtam, hogy egyelőre ennél többet úgysem fogok tudni kihúzni belőle, úgyhogy megindultam a kerítés felé. Körülbelül két lépés után Misha tenyerét éreztem a vállamon, majd a következő lépést már a lakásom nappalijában tettem meg.

– Mi lenne, ha legközelebb előre szólnál, amikor ezt fogod csinálni?! – csattantam fel azonnal. A teleportálás nem igazán volt egy olyan dolog, amit azonnal természetesnek tudtam volna venni.

– Vegyél fel valami kihívó ruhát. Persze ne legyen túl kihívó.

– Persze, még Isten a végén meglátja, és az orrodra koppint, hogy ilyenekre kényszerítesz – mormogtam az orrom alatt.

– Hogy micsoda? – kérdezte Misha még mindig álmatag hangon.

– Semmi – vetettem rá egy csillogó, vámpírbűbájjal átitatott mosolyt, mire Misha visszamerült a gondolataiba.

Besétáltam a gardróbba, hogy kiválasszak egy kihívó (de nem túl kihívó) ruhát magamnak, és igyekeztem elhessegetni az emlékeket, amelyek a gardróbba lépés miatt tolultak fel bennem. Már egészen jól ment. Kezdtem megtanulni kizárni Damient és a múltat az elmémből. Persze ez csak ideiglenesen ment, de legalább ment valahogyan. Felkaptam az egyik polc széléről a hipermodern hifi távirányítóját és elindítottam az egyik kedvenc számomat róla. Segített elnyomni a gondolataimat és megkönnyítette a bárt látogató szőke csinibaba hangulatába való ugrást, hogy könnyebben válasszak ruhát. Szerencse volt, hogy nem kellett kimennem a gardróbból (hiszen a lakás minden pontjáról tudtam irányítani a hifit és hallottam is mindenhol rendesen), mert egyáltalán nem volt kedvem Misha útmutatására a ruhaválasztáshoz. Egy kicsit hosszan válogattam talán már, amikor úgy döntöttem, hogy ideje már kiválasztani valamit, és akkor megláttam egy fekete felsőt, ami tökéletesen illett a szerephez, amit hozni akartam ma. Az idegen lány, aki előtt nem marad titokban semmi.

Levettem a futónadrágot, hogy belebújjak az előzőleg már kiválasztott szoknyába, amikor mindenféle kopogás nélkül kinyílt az ajtó és Misha jelent meg ott.

– Ideje lenne már… – megállt egy pillanatra, amikor meglátott bugyiban ácsorogni, én pedig éreztem, hogy vörös lángnyelvek kúsznak fel az arcomon, majd ugyanolyan higgadtan, egyetlen fölösleges arcizomrendülés nélkül folytatta: –… indulnunk.

– Ja, igen, persze – hadartan esetlenül – mindjárt készen vagyok.

Rekordidő alatt vettem fel a ruháimat, majd kiléptem a gardróbból. Misha bólintott, mintha csak azt mondaná „ez megteszi”, majd a megkérdezésem és előzetes tájékoztatásom nélkül vállon ragadott és már kint is voltunk a város egyik távoli részének gyéren megvilágított utcáján.

Még mielőtt méltatlankodni kezdhettem volna, Misha megszólalt:

– Látod azt a bárt a túloldalon néhány sarokkal odébb? Oda kell bemenned és megkeresned egy férfit, akit rá kell bírnod, hogy kijöjjön veled az utcára, aztán be az egyik sikátorba.

– Csodás, ilyen helyeken szokott a véres gyilkosságok legalább hetven százaléka történni.

Misha úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna, amiben részben talán igaza is volt, hiszen vámpírként nem kellett tartanom ilyesmitől, én pedig legyintettem.

– Öltönyben lesz. A harmincas évei közepén járhat. Magas, fekete hajú és kék szeme van. Valószínűleg a VIP teremben fog ülni vagy annak a közelében.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez a leírás rengeteg emberre ráillik? – kérdeztem olyan hangon, ami elárulta, hogy kezdek enyhén kiakadni Misha elvárásain.

– Fel fogod ismerni – felelte ismét olyan stílusban, amiről tudtam, hogy felesleges vitatkoznom vele. Megvolt a küldetésem. Indulnom kellett.

Átsétáltam az úton, majd szép lassan el a bárig és a bejáratnál meglepődve vettem észre, hogy őr áll ott. Nem értettem, hogy idáig hogy nem tűnt fel, mikor mind a hallásom, mind a szemem az emberek képességeinél sokkal jobban működik. Mindegy, ráztam meg enyhén a fejemet. Ez most mind nem számított. Feladatom volt és nekem teljesítenem kellett. Damienért.

Odaértem az őrhöz és rámosolyogtam, bevetve egy keveset a „vámpírbűbájomból”, aminek ezen az elnevezésén Damien mindig nevetett. Azt mondogatta, hogy hihetetlen, hogy bűbájnak hívok valamit, ami ennyire tisztán ördögi. Én azonban nem szerettem magamra az ördög csatlósaként gondolni, ezért inkább csak megkértem, hogy fogja be a száját. Most persze bármit megadtam volna azért, hogy hallhassam, ahogyan a szóhasználatomat használja fel arra, hogy piszkálhasson.

Az őr természetesen azonnal átengedett, én pedig beléptem a helyiségbe, ami egészen kellemesnek bizonyult első látásra. Az egész bárban a vörös szín uralkodott. Ez valamilyen érthetetlen okból megnyugtatott, és kezdtem azt gyanítani, hogy nem csak egy egyszerű bárban vagyok. Valahogy volt benne valami természetfeletti.

Mishának igaza volt. Azonnal felfigyeltem rá. Magas volt, a haja fekete, a szeme pedig szinte világított a sötétben. Az élre vasalt öltönyével kapcsolatban meg mertem volna esküdni, hogy a legújabb Armani kollekcióból származik. És természetesen testőrök álltak egy nagyobb félkört formázva körülötte. Egy kisebb gyűrűben pedig szebbnél szebb lányok nevetgéltek.

– Csodás… – mormoltam, miközben nem igazán tudtam, hogy mitévő legyek. Felfigyeltem a mosdót jelző, világító neon táblácskára. Igyekeztem nagystílűnek és szexinek mutatkozni, miközben ellejtettem a wc irányába. Amikor bejutottam, láttam, hogy a mosdókagylókat körülvevő lapok csillognak, mintha strasszokkal lennének kirakva. Elfintorodtam, majd kentem a számra némi szájfényt és megigazítottam a hajamat. Nem igazán volt tervem arra, hogy közelebb kerüljek Mr. Armanit-hordok-és-úgy-csinálok-mintha-az-enyém-lenne-a-hely-hez, így hát arra gondoltam, hogy végre egyszer az életben megpróbálom kihasználni, hogy nőnek születtem. Egy kicsit feljebb húztam a szoknyámat, és igyekeztem buta arcot vágni.

Visszatértem a vörös fények közé, majd vettem egy mély levegőt és az arcomra varázsoltam a legcsábítóbb mosolyomat. Egyenesen a testőrök felé sétáltam, majd kiválasztottam azt, amelyik hirtelenjében a legszimpatikusabbnak tűnt. Ő persze rögtön olyan pozícióba helyezkedett, hogy tudtam, nem engedne át, így rátettem a kezemet a karjára (így, testi kontaktussal minden „bűbájom” jobban működött) és a lehető legártatlanabb mosollyal így szóltam:

– Szeretnék leülni arra a székre. – Közben megerősítés gyanánt a fejemmel egy aprót böktem az egyik székre a bárpult mellett. A hatalmas testőr, aki mellett úgy éreztem, hogy eltörpülök, hátrafordult, hogy a főnöke utasítására tovább engedjen, avagy drasztikusabb módszerekhez folyamodva kitessékeljen. Addigra már természetesen a magas, fekete áldozatomnak is felkeltette a figyelmét a tény, hogy próbálok közelebb jutni hozzá és rövid gondolkodás után apró bólintással jelezte a testőrnek, hogy átengedhet. A testőr félrehúzódott, én pedig a lehető legszebb mosolyommal köszöntem ezt meg neki, kezemet közben végig rajta tartva, hogy valamiféle információt tudjak kiszedni belőle az érzelmeinek feltérképezésével. Azonban meglepődve kellett tudomásul vennem, hogy a képességeim nem működnek. A bűbájmosoly és egyebek igen, de az érzelemátvitel egyáltalán nem.

Továbbmentem. Ez nem állíthat meg. Elvégre nem itt kell belőle kiszednem az információt, amit Misha akar. Egy akadállyal már beljebb vagyok legalább.

Leültem két székkel az öltönyös férfi mellé, majd igyekeztem csábosan nézni. Úgy tűnik, hogy használt, mivel az öltönyös férfi hamarosan megszólalt:

– Nincs kedve átülni hozzánk? – Igazán kellemes volt a hangja. És a mosolya… Talán még le is tudott volna venni a lábamról, ha nem lettem volna benne biztos, hogy gazfickó.

– Nem szeretem a nagy társaságot – feleltem enyhén rekedtes hangon, majd az egészet megtoldottam egy mosollyal.

Jött a bárpultos, hogy felvegye a rendelésemet, én pedig kezdtem megnyugodni. Végül is ez legalább egy olyan dolog, amiben nem bukhatok le, hogy nem értek hozzá. Inni tudok.

– Egy vodka… – kezdtem volna a szokásos rendelésemet, majd rájöttem, hogy az nem igazán illik a szerephez, amit alakítok, így váltottam: – Legyen egy Cosmopolitan.

Mindeközben fél szememet az öltönyös idegenen tartottam, aki elhessegette a lányokat maga mellől. Még egy pont ide.

– Megengedi, hogy meghívjam egy italra? – ült le a mellettem lévő székre áldozatom.

– Csak ha megmondja a nevét – mosolyodtam el halványan.

– Jamie Carwell – felelte nőcsábász mosollyal, majd szólt a pincérnek, hogy írja a számlájához az italomat. – És ön?

– So… – Hirtelen észbe kaptam. Csak nem fogom egy idegennek kiadni az adataimat. Akkor sem, ha csak a keresztnevemről van szó. Gyorsan köhintettem egyet, mintha csak ez akasztott volna meg. – Sandra. De kérem, tegeződjünk.

– Rendben, Sandra. És mi szél hozott mifelénk?

– Úgy beszélsz, mintha az egész bár a tiéd lenne – ittam bele a koktélomba, amelyet néhány másodperccel ezelőtt helyezett el előttem a bárpultos.

– Úgy is van.

– Óó… – Na igen, azért ezt megemlíthette volna Misha. – És miből van valakinek annyi pénze, hogy egy ilyen bárja legyen?

– Én egy… hogy is fogalmazzak… üzletember vagyok – mosolygott tovább Jamie. – Tehát…? – várt választ az előző kérdésére.

– Azt hiszem, csak… magányos voltam – búgtam olyan hangon, amiről azt reméltem, hogy egyértelmű belőle, hogy nagyon könnyen elcsábítható vagyok.

– Ó, hát azon azt hiszem, hogy könnyen segíthetünk.

– Remélem is – mosolyodtam el ismét. Kezdett nagyon elegem lenni a hamis mosolyokból. Még jó, hogy amíg ember voltam, nagyon sokszor kényszerültem hamis mosolygásra, így már-már szinte művészi szintre fejlesztettem az álmosolyokat.

– Talán lenne kedve egy ennél… hm, csendesebb helyen folytatni a beszélgetést? – kérdezte Jamie.

Tudtam, hogy itt az esélyem. És nem szabad elszalasztanom.

– Pontosan mire is gondol?

– A lakásom megfelelne?

– Tökéletes lenne.

Néhány pillanattal később befejeztem a koktélt, majd felkeltünk és láttam, hogy Jamie valóban magas. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam. Ez Damienre emlékeztetett. Istenem, ha látná, hogy mit művelek itt… Valószínűleg szórakoztatná, gondoltam, majd el kellett fojtanom egy apró mosolyt.

Kiléptünk a vörös szórakozóhelységből és egy kicsit úgy éreztem, hogy fellélegezhetek. A fele már megvan. Körbevettek minket az őrök. Meg kellett tőlük szabadulnom valahogy. A limuzin már előállt, az ajtót kinyitották, én viszont megtorpantam.

– Valami gond van? – kérdezte Jamie kissé gyanakodva.

– Igen, van egy aprócska gond – feleltem enyhén nyafogós hangon, majd közelebb hajoltam hozzá, és igyekeztem minden szexuális vonzerőmet bevetni ahhoz, hogy sikerüljön rávennem arra, amit éppen mondani készültem. És bár Misha figyelmeztetett, hogy ne használjam a „léleklátó”, érzelemátvivős képességemet, azt nem bírtam megállni, hogy ne csempésszek egy kis vámpírbűbájt a mondókámba. Így miközben jelentőségteljesen egy aprót böktem a bártól nem messze lévő sikátorra, így folytattam: – Azt hiszem, hogy nem tudok addig várni…

– Nos, a lakásom igazán nincsen messze, és… – kezdett bele Jamie, de beléfojtottam a szót.

– Kérlek… Megígérem, hogy… nem leszek könyörületes…

Úgy tűnik, sikerült úgy kiejtenem ezt az utolsó szót, hogy legyőzze Jamie ellenérzéseit, amelyet leginkább mintha a paranoiához tudtam volna hasonlítani. Elindult velem a sikátor felé, de az őreinek fele követte ide is, a többin pedig láttam, hogy ugrásra készen állnak. Ez sajnos nem egészen egyezett a terveimmel, így a sikátor bejáratától pár lépésre azt nyafogtam Jamie-nek, hogy nem akarom, hogy az őrök is lássanak, ő pedig intett a testőröknek, akik megálltak ott, ahol voltak. Úgy tűnik, mégsem volt ez olyan különös esemény számukra, mint azt hittem.

A sikátor sötét volt és már éreztem Jamie kezét, amint a végigsimít a derekamon és kezd egyre lentebb kalandozni. Nem akartam, hogy tapogasson és legszívesebben lesöpörtem volna magamról a kezét. Nem volt visszataszító férfi, sőt, kifejezetten vonzó volt, de volt benne valami, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Megfogtam a kezét, és még beljebb húztam, majd néhány hatalmas szemeteskukát elhagyva találtam egy helyet, ami megfelelőnek tűnt az olyasféle enyelgésnek, amire Jamie számított. Magamhoz húztam és vártam, hogy Misha végre közbeavatkozzon.

De nem történt semmi. Jamie pedig egyre közelebb került hozzám. Nem akartam, hogy lebukjak, és kárba vesszen az egész, jól ugyan ki nem tervelt, de csodásan végrehajtott tervem. Igyekeztem legyűrni a késztetést, hogy megrugdossam egy olyan helyen, ahol biztos voltam benne, hogy nagyon fájdalmasan érintené a közelségem. Ehelyett inkább hagytam, hogy megtörténjen, aminek kellett.

Jamie ajka az enyémhez ért. És ekkor egy fél pillanatra megfeledkeztem arról, hogy miért is vagyok itt. Hagytam, hogy Jamie szenvedélye áthatoljon a védőfalaimon. Úgy tűnik, tényleg nagyon tetszettem neki. Miközben csókolt, kezeivel a combomon simított végig. És az egész egyszerűen csak… helyesnek tűnt.

Aztán hirtelen vége szakadt. Miközben levegőhöz akartam jutni, éreztem, hogy Jamiet falhoz vágja valaki teljes erejéből. Misha. Ahogy rám pillantott, úgy láttam, hogy szemében valami különleges tűz lobog és mintha rettenetesen dühös lenne. Aztán eltűnt. Nem egyszerre, hanem szép fokozatosan, de néhány másodperc múlva már nyoma sem volt arcán a dühnek.

– Áh, egy angyal – mondta Jamie úgy, mint akinek végre fény gyúlt az agyában, de közben negédesen mosolygott.

– Te tudod, hogy mi ő? – bukott ki a számon a kérdés még mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek.

– Természetesen. Én ne tudnám? De csodálkozom, hogy te el tudtad rejteni előlem. Hogy voltál képes rá?

– Elrejteni? Micsodát?

– Te nem vagy angyal. – Jamie kihangsúlyozott minden egyes szót és egy kicsit talán félelmetes is volt az egész. Megráztam a fejemet, majd sóhajtottam egyet.

– Mi vagy akkor?

– Mi lenne, ha véget vetnénk a teadélutánnak és végre elkezdenénk azt, amiért idejöttünk? – Nem volt egy cseppnyi feszültség sem a hangjában, de a szóhasználatából észrevettem, hogy Misha még mindig feldúlt.

– Igenis… – morogtam halkan. – Esetleg odaengednél?

Misha megrázta a fejét. Hát jó, akkor így kell csinálnom. Ismét veszélyesen közel kerültem Jamie-hez, akivel kapcsolatban már kezdtem biztos lenni abban, hogy nem is az a dörzsölt üzletember, akinek mondja magát. Rátettem a kezemet, és próbáltam összpontosítani, de nem igazán mondhatnám, hogy ment volna. Túl sok minden kavargott a fejemben.

– Volnál olyan kedves, hogy a szemembe nézel? – kértem Jamiet egy ártatlan mosollyal, ő pedig hajlandó volt ezt megtenni nekem, valószínűleg abban a tudatban, hogy teljesen mindegy, mit csinál, nem fogok közelebb jutni a célomhoz.

A szemkontaktus nem volt feltétele az érzelemátvitelnek, de nagyban megkönnyítette azt. És nekem kezdőként, összezavarodottan szükségem volt rá. Jamie világoskék szemei összekapcsolódtak az enyéimmel és ekkor már tudtam, hogy nincs többé menekvése.

– Misha?

– Kérdezd az alkukról.

– Miféle alkuk? – kérdeztem vissza nem csak azért, mert kíváncsi voltam, de minél specifikusabb volt a kérdés, annál könnyebben tudtam információt előcsalni az aktuális áldozatomból. Akinek most véletlenül még a nevét is tudtam.

– Csak kérdezd.

Én pedig koncentráltam. Általában kétféle módszerem van arra, hogy rávegyem az embereket arra, hogy hajlandóak legyenek válaszolni. Az egyik az, hogy megkeresem a legnagyobb félelmüket, és annak segítségével annyi félelmet juttatok beléjük, hogy bármit hajlandóak legyenek bevallani, csak hadd szabaduljanak ki végre. A másik pedig az volt, hogy megnyugtattam őket és elhitettem velük, hogy én vagyok az, akinek bármit elmondhatnak. Az elsőben jobb voltam, valami számomra érthetetlen okból kifolyólag, de a másodikban sem vallottam szégyent még idáig. Jamie-nél meg sem próbálkoztam az elsővel, mert tudtam, hogy felesleges időpocsékolás lenne csak. A második azonban meglepően könnyen ment.

– Jamie, – kezdtem még mindig egy kissé rekedtesen, – mesélj nekem az alkukról.

– Melyikről konkrétan? – kérdezett vissza Jamie. Tudtam, hogy hat rá az erőm, és mégsem kaptam használható választ.

– Legyél egy kicsit konkrétabb – sziszegtem Mishának.

– Halott emberekről – felelte Misha kényszeredetten.

– Halott emberek? – kérdeztem vissza, és megálltam, hogy elfordítsam a tekintetemet, megszakítva ezzel a szemkontaktust.

– Ne húzd az időt.

– Mesélj nekem halott emberekről szóló alkukról – mondtam egy sóhajtás után.

– Csak kettő volt az elmúlt egy évben. Ezt furcsának is találtam egyébként, mert általában rengeteg szokott lenni, de hát a biznisz sem megy úgy, ahogyan…

– Ne térj el a tárgytól! – szólítottam fel erélyesen.

– Tehát kettő volt. Az egyik a halott gyerekét akarta visszahozni, egy nyolcéves kisfiút. A másik a feleségét. Emily volt a neve, ha nem csal a memóriám. Dögös kis szőke csaj volt, bár kicsit talán idős hozzám.

– Ez minden? – kérdezte Misha enyhe csalódottsággal a hangjában.

– Ez minden? – visszhangoztam.

Jamie bólintott, de nem szólalt meg. Azt hiszem, hogy már így is sokkal többet mondott, mint amit akart. Örültem, hogy vége a kihallgatásnak, mert kezdtem igazán elfáradni. Elengedtem Jamiet és megszakítottam a szemkontaktust is. Azonnal megéreztem azt a fajta fáradtságot, ami csak olyankor tört rám, ha sokat használtam az érzelemátvitelt.

– Volnál szíves elengedni most már? – követelte kérdés formájában Mishától a szabadságát a fogvatartott.

– Örömmel – felelte Misha egy vicsorgásra emlékeztető mosollyal. Majd egyszerűen csak elengedte. Azt hittem, hogy legalább eltörli az emlékeit vagy valami, de nem. Egyszerűen csak elengedte. Jamie megigazította az ingjét a csuklójánál, majd megszólalt:

– Nos, ha már tovább nem kívánjátok igénybe venni a szolgálataimat, akkor keresnék egy nőt, aki végre az enyém is lesz, és hazamennék.

– Kérlek… – felelte Misha.

– Öröm volt találkozni önnel, kisasszony – bólintott felém. Hangja gúnyos volt, szemében azonban ennek nyoma sem volt. Viszont haragot sem láttam. Inkább… elismerést. Ettől egyszerűen el kellett mosolyodnom. Majd Mishához fordult: – A minél távolabbi viszontlátásra.

Elindult a sötét folyosón. A lépéseiből éreztem, hogy ma fejek fognak hullani, hogy senki sem jött őt kiszabadítani. Nem mintha lehetőségük lett volna rá. Biztos vagyok benne, hogy Misha biztosította számunkra valahogyan a csevej viszonylagos biztonságosságát. Jamie hirtelen megtorpant, majd megfordult.

– Vámpír! Hát persze… Nem is értem, hogy erre hogy nem jöttem rá azonnal. Mindenesetre csodálkozom, hogy rá tudtak venni az angyalok, hogy velük dolgozz. Azt hiszem, mindketten jobban járnánk, ha inkább az én társaságomban múlatnád az időt.

Még egy széles mosoly, és Jamie a sötétségbe veszett.

Hátrafordultam Misha felé, és sikerült éppen úgy időzítenem, hogy még lássam, ahogy a vállam felé nyújtja a kezét.

– Ó, Istenem, már megint… – dünnyögtem, de az utolsó hangokat már a nappalimban ejtettem ki.

Tulajdonképpen örültem neki, hogy nem kell hazagyalogolnom, még ha nem is tartott volna sokáig. Fáradt voltam. Rengeteg erőt kivett belőlem ez a kihallgatás. És ezt egyáltalán nem értettem. Ennél sokkal hosszabbak is voltak már, azok mégsem fárasztottak el ennyire. Mi történhetett? Ezen kérdésemet hangosan is kimondtam, bár kevésbé szofisztikált formában:

– Mégis mi a fene volt ez?!

– Még mindig nem jöttél rá?

– Nem, még mindig nem. De nehogy azt mondd nekem, hogy csak egy átlagos üzletember volt, mert biztos vagyok benne, hogy nem. Vámpír sem volt. És angyal sem. Mi volt az? Egy vérfarkas? Egy szellem?

– Nem muszáj gúnyolódnod. De ha egy kicsit használnád az agyadat, akkor esetleg rájönnél.

– Hát köszönöm szépen! Nehogy elmondj bármit is… Bár Isten mentsen, hogy felidegesítselek, elég volt az, amit a sikátorban látt… – és akkor megértettem.

Ősi düh tombolt Mishában. Nem (vagy nem csak) azért, mert csókolózni látott Jamie-vel. Hanem azért, mert Jamie valóban ősi ellensége volt.

– Egy démon – mondtam elképedve.

– Bravo.

– Te tényleg teljesen megőrültél?! – robbant ki belőlem.

– Tessék? – Egy kicsit mintha tényleg zavarban lett volna.

– Egy démon! Még csak a létezésükről sem tudtam, nem hogy azt, hogy működik-e rajta egyáltalán az adottságom. És te sem tudtad! Nem tudhattad! Veszélybe sodortad az életemet egy szemrebbenés nélkül!

A Misha körüli fény hirtelen megerősödött. A sikátorban sem láttam ilyennek, pedig ott még a sötét is kihangsúlyozta az őt körülvevő fényt, itt pedig gyéren meg volt világítva a plafon.

– Ne. Mondd. Ezt.

Elhallgattam. Misha… félelmetes volt. Sosem láttam ezt az oldalát még. Idáig tűnt már kegyetlennek, nemtörődömnek, kedvesnek, zavartnak, de félelmetesnek még soha. Megremegtem. Éreztem, hogy leküzdhetetlen erővel tör fel belőlem a sírás. A kanapé mellé, a földre csúsztam és elengedtem magamat. Hagytam, hogy magával ragadjon könnyeim áradata.

Misha pedig… Nos, Misha szinte azonnal ott termett. Nem akart megijeszteni, ezt éreztem. Nekidőltem, ő pedig végigsimított a hajamon és egy olyan nyelven beszélt nekem, amit nem értettem.

Lassan abbahagytam a zokogást és összeszedtem magamat. Kibontakoztam Misha öleléséből, majd nehézkesen feltápászkodtam és leültem a kanapéra. Misha követte a példámat.

– Tehát léteznek démonok. – Misha nem válaszolt, csak bólintott. – Démonok. Angyalok. Vámpírok. Mennyi mindenről hiszik azt az emberek, hogy csak dajkamese. Te jó ég… Tudod mit nem értek? Miért nem tudtad ezt TE megcsinálni? Miért kellettem ehhez az egészhez én?

– Én nem tudom.

– Hogy micsoda?

– Ő egy démon. Én erre képtelen vagyok. Nem megy.

– Ezért akartatok engem – esett le a tantusz végre.

– Sonja, mi…

– Hogy nem jöttem rá erre idáig! – Furcsa volt. Dühösnek kellett volna lennem, amiért kihasználnak. De nem voltam. Nem voltam, mert tudtam, hogy én is pontosan ugyanígy tennék a helyükben, ha a helyzet ezt követelné meg.

– Nem vagy… feldúlt.

– De igen, Misha, feldúlt vagyok. Nagyon is. Viszont ez csak egy kis része az egésznek és a többi sokkal jobban dühít. De akkor legalább bejöhettél volna, hogy ne kelljen ezt az egész színjátékot végigcsinálnom!

– Nem lehetett. Nézd, te nem forogtál közvetlen veszélyben, de engem Jamie Carwell testőrei meg is ölhettek volna.

– Megölni? Téged?!

– Lehetséges.

– Hogyan? Megcsókolnak vagy mi? – nevettem egyet halkan.

– Nagyon vicces – fintorodott el Misha. – Bár ez is egy mód lenne tulajdonképpen, de nem. Végül is mindegy, hogy elmondom-e, úgyis megtudnád. Van egy egyiptomi folyadék, amit a mumifikáció során használtak. Ha abba mártják a kést, azzal megölhetnek minket, amíg itt vagyunk, közöttetek.

– Te jó ég…

Ezt az információt emésztenem kellett egy kis ideig, így hallgattunk egy darabig. De aztán visszatértek a kérdéseim és egyszerűen úgy éreztem, hogy választ kell kapnom rájuk.

– Mégis mi volt ez az egész az alkukkal kapcsolatban?

– Biztosan te is hallottál már az alkukról, amiket a démonok kötnek Lucifer nevében a halandókkal. Eladják a lelküket. Legtöbbször vagyonért, hírnévért és hasonlókért. Nos, jelenleg ez az egyetlen módszer arra, hogy a halottakat feltámasszák.

– És ez mégis miért számít?

– Elég lassan jár ma az agyad. Halottak. Feltámasztás – nézett rám várakozóan Misha.

– Dana! – sikoltottam fel. Misha bólintott. – De azt még mindig nem értem, hogy téged miért érdekel ez az egész ennyire. Hiszen azt mondtad, hogy az angyalok mindenképpen elpusztítják őket. Persze azt sem értem, hogy hogyan tudtad akkor feltartóztatni őket, hogy…

És akkor összeállt a puzzle. Sokáig tartott helyükre illeszteni a darabkákat, de végre megvolt!

– Ez a feladatod! Ezért vagy itt, ezért képzel engem, ezért segítesz. Mert ez a munkád!

– Van egy bizonyos hierarchia az angyalok között. Mi sem tudunk mindent. Sőt. Kifejezetten hiányos a tudásunk. Persze az emberekéhez képest még ez is csodálatosnak számít. Én kaptam a feladatot, hogy kiderítsem, hogy hogyan élesztette fel Dana az ősét. Szinte biztos voltam benne, hogy nem démonokkal kötött alku volt, mert arról tudnának a feljebbvalóim, de természetesen ezt is ellenőriznem kellett. És ehhez szükségem volt a segítségedre. De nem csaptalak be. Tényleg segítek neked, hogy megtaláld Dmitrijt.

– Damient – javítottam ki automatikusan, de nagyon úgy tűnt, hogy Mishát igazán nem érdekelik az ilyen apróságok.

Felállt, majd rám nézett.

– Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetjük, hogy átmentél a vizsgán. Itt az ideje, hogy elinduljunk felderíteni az igazságot.

– Elinduljunk? Mégis hová? – kérdeztem értetlenül.

– Oroszországba, természetesen.

Leesett az állam. Oroszország. Hát persze! Hogyhogy nem jutott eszembe idáig az, hogy Damien ott van? Dana nyilvánvalóan vissza akart menni a falujába, ahol élt. Damien pedig követte. Az egész annyira logikusnak tűnt, hogy egyszerűen nem fért a fejembe. És ekkor hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a fejembe. Felkiáltottam, mire Misha odaugrott hozzám és a fejemre tette a kezét. A fájdalom éppen úgy, ahogy jött, el is múlt. Én pedig ott ültem, és nem értettem, hogy mi volt ez az egész.

– Most pihenj – mondta Misha. – Kimerítő volt számodra ez a nap. És holnap, ha felébredtél, útra kell kelnünk. Nincs már sok időnk.

– Mennyi?

– Egy hét. Aztán attól függetlenül, hogy eredményesek voltunk-e vagy sem, meg fogják semmisíteni őt.

Egy hét. Ennyi időnk maradt hát, hogy megmentsem Damient. Egy hét, hogy megmentsem saját magamat.

Folyt. köv.