Misha már órák óta nem volt a lakásban; elment, miután sikerült végre megtalálnom az összefüggéseket és Damien nevének említése után a szokásos kínos csend telepedett ránk. Az egyedüllét ismét előhozta az érzelgős részemet, és ez természetesen ismét a bárszekrényhez vezetett. Pihennem kellett volna, talán még aludni is, de a gondolataim nem hagytak nyugodni. Kezdtem teljesen összezavarodni. Lassan már nem voltam biztos benne, hogy ki iránt mit érzek.

Kezemben a pohárral kiléptem a hálószobában lévő erkélyre, és az alattam elterülő város fényeit néztem, mint minden szabad percemben már hosszú ideje. Gondolkoztam az előttem álló úton és azon, hogy vajon mit kell tennem majd ahhoz, hogy Damient megmenthessem a biztos halálból. Az, hogy újra láthatom őt, lendületet adott, de egyben le is fékezett: mégis mit mondhatnék majd neki? Feltéve persze, hogy időben érkezem, és sikerül őt megmentenem…

Eszembe jutott egy beszélgetésünk, abból az időszakból, amikor próbáltam mindent megtudni az akkor még csak jövendőbeli fajtámról. Damien erősködött, hogy hülyeség, amit csinálok és már tényleg úgy tűnt, hogy kezdem felidegesíteni, amikor egyszer csak olyat kérdeztem, amire végre hajlandó volt válaszolni: azt akartam tudni, hogy hogyan lehet megölni egy vámpírt. A legutolsó alkalom, amikor azelőtt erről beszéltünk még akkor volt, amikor megtudtam, hogy vámpír. Tulajdonképpen nem hittem neki, mivel olyan hangon mondta, hogy azt éreztem, csak gúnyolódik velem.

Hinnem kellett volna neki, és ez csak nemrég tudatosult bennem. Néhány szó hagyta csak el az ajkát, de valószínűleg azért mondta csak el nekem, mert azt hitte, sosem fogok egy lenni a fajtájából. S ez a néhány szó így hangzott: Angyalok. Az angyalok megölhetnek minket. Arra viszont azóta sem sikerült rájönnöm, hogy pontosan hogyan. Tehát miután megtudtam, hogy micsoda Misha, az volt az egyetlen, ami visszatartott a teljes pániktól, hogy valamiért ösztönösen megbíztam benne.

Mély lélegzetet vettem, mert úgy éreztem, hogy nem kapok rendesen levegőt. Aztán hirtelen elviselhetetlen fájdalom hatolt a jobb kezembe. Elejtettem a poharat, és a földre estem. Iszonyatosan fájt, és úgy szorítottam a másik kezemmel, ahogyan csak bírtam, hátha a másik fájdalom elnyomja az elsőként keletkezőt. Majd éppen olyan hirtelen, ahogy jött, el is múlt.

Ott feküdtem az erkélyen, és mélyeket lélegeztem. Felkelhettem volna, mert a fájdalom tovatűnt, de én csak feküdtem ott tovább. Éreztem, amint az alattam lévő talaj meleget sugározva hozzáér az én éppen hűvös bőrömhöz. Egyszerre mindennek a szokásosnál is jobban tudatában voltam. Hallottam az elsuhanó autókat, éreztem a szellő érintését, a Hold sugarainak fényét a bőrömön. Biztosan veled is előfordult már ilyen. Az érzés annyira lenyűgözött, hogy nem akartam megmozdulni.

Gondolkozni kezdtem. Azt reméltem, hogy valamivel tisztábban látok majd az érzelmek terén is, ezért szabad utat engedtem magamnak olyan területekre is, amelyeket általában az agyam hátsó, poros részébe száműztem. Érzések… Amióta csak Damient ismertem, annyira egyszerű volt minden ilyen téren. Sosem kellett gondolkoznom rajta igazán, hogy mit érzek. Szerettem őt. Feltételek nélkül. Azonban az elmúlt néhány hétben annyi minden történt.

Nem Misha tehetett róla. Azaz, nem csak ő. Kellett hozzá az is, hogy Damien kilépjen az életemből. S bár igazándiból nem tűnt el, mert még mindig ő állt a hátterében az összes cselekedetemnek, annyira elég volt mindez, hogy elbizonytalanítson. Már nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy működik ez az egész Damiennel. Pontosabban, abban biztos voltam, hogy ha nincs semmiféle zavaró tényező, akkor tökéletes páros vagyunk mi ketten. És én annyira nyugodt voltam végig, mert ugyan tudtam, hogy hogyan érzett Damien Dana iránt, de azt is tudtam, hogy Dana másként döntött. Tudtommal ő volt az egyetlen, akinek önként ajánlotta volna fel a Sötétség Ajándékát, és ő volt az, aki ezt gondolkodás nélkül vissza is utasította volna.

De Dana halott volt. Legalábbis eddig. És bár ott volt még az iránta érzett szerelem Damienben, valahol mélyen, de lehetetlen volt, hogy közénk álljon. Persze vámpírlétem rövid ideje alatt már elkezdhettem volna megtanulni, hogy nincsen olyan, hogy lehetetlen. Minden lehetséges volt. Vámpírok, angyalok, démonok léteztek, és most már a halottak is feltámadhattak sírjukból.

És Misha… Misha ott volt nekem. Még ha sokszor nem is értettem őt, és el is titkolt dolgokat előlem, nem tagadhattam le, hogy ott volt, ha szükségem volt rá. Azt pedig most már magam elől sem titkolhattam tovább, hogy bizonyos érzelmeket kezdtem el táplálni iránta. Fogalmam sem volt róla, hogy képes leszek-e megérteni, hogy mi is zajlik bennem, annyit azonban tudtam, hogy még ha úgy is döntenék, hogy Mishát választom, nincsen közös jövőnk. Ő angyal, én pedig vámpír vagyok. Gyakorlatilag ősellenségek vagyunk mi ketten, még ha nem is a démon-angyal ellentét mélységéig. Én is a pokol teremtményei közé tartoztam. Ennyiben igazat kellett adnom Damiennek: nem voltunk a természettel harmóniában. Voltak bizonyos törvények, amelyeket megszegtünk, s mint minden szabálysértésnek, ennek is megvoltak a maga következményei.

– Mit csinálsz a földön?

Oldalra fordultam és hunyorogva láttam egy alakot kibontakozni a fényből.

– Én… Én csak… gondolkoztam.

Meglepetésemre Misha tekintetéből megértés sugárzott.

– Nekem is szükségem van rá néha – bólintott. – Mondjuk én általában az űrben szoktam ezt tenni. Na meg persze nem fekve.

– Az űrben? Az nem valami istentelen dolog? – nevettem fel.

– Tessék? – nézett rám meglepetten. – Már hogy lenne? Ez is csak egy résez annak a világnak, amelyet Isten teremtett. És minden…

– Kérlek, ne, most nincs ehhez kedvem – szakítottam félbe.

– Mármint?

– Istenről vitatkozni. Te hiszel. Talán ez tart téged életben. Én viszont képtelen vagyok rá. Elvesztettem a hitemet. Már ha volt egyáltalán.

– Volt. És újra lesz.

– Mitől vagy ilyen biztos benne?

– Mindenki megtalálja Istent előbb vagy utóbb.

– Na persze – nevettem fel ismét, immáron keserűen. – Esetemben ez inkább utóbb, mint előbb.

– Tudod, amióta csak megláttalak, végig az volt az érzésem, hogy segítségre szorulsz.

– Tessék? – válaszoltam a kelleténél talán egy kissé hangosabban.

– Ez nem volt megfelelő kifejezés? Úgy értettem, hogy elveszettnek tűntél.

Nem tudtam, hogy mit felelhetnék erre. Elveszett… Annak is éreztem magamat. A kis társasági összejövetel estéje egy olyan nap volt, amelyikre nem akartam visszaemlékezni. Fájt még. Iszonyatosan fájt. Néha nem voltam biztos benne, hogy valaha is elmúlik.

Rájöttem, hogy valamit válaszolnom is kellene.

– Azt hiszem, tényleg az voltam.

– És most?

– Mondd meg te!

Hirtelen ott termett előttem. Olyan közel volt hozzám, mintha meg akart volna csókolni. S ekkor arcomat két tenyere közé fogta.

– Tényleg tudni akarod, hogy mit gondolok?

Valahol megrettentett az a kifejezés, amit Misha arcán láttam. Nem mertem megszólalni, így inkább csak bólintottam.

– Össze vagy zavarodva. És még mindig szereted Dmitrijt.

És ezzel az utolsó szóval elengedett, majd hátrált néhány lépésnyit.

– Másra számítottál? – kérdeztem.

– Vagyunk, akik vagyunk – vonta meg a vállát.

– Ezt meg hogy értsem? Hogy reménytelenül romantikus vagyok, vagy mi? – kérdeztem kissé cinikusan.

– Az vagy – felelte teljesen komolyan. – De nem erre gondoltam.

– Hát?

– Vámpír vagy. Örökre kötődni fogsz a teremtődhöz. Így vagy úgy, de örökre.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy az érzéseim nem valódiak?

– Nem. Csak annyit, hogy sosem fogod tudni végleg elengedni.

– És ez miért baj? – kérdeztem suttogva.

Misha rám emelte ragyogó kék szemeit.

– Miféle választ vársz tőlem?

– Az igazat, természetesen.

– Az igazat. Nos, az igazság az, hogy mindannyiunknak ki van jelölve egy út. És ezt az utat végigjárjuk, ha tetszik, ha nem.

– Szóval teljesen mindegy, hogy te vagy én mit akarunk, mit teszünk, úgyis ugyanoda lyukadunk ki.

– Oda lyukadunk ki, ami meg van írva számunkra.

Zavartan bámultam ahelyett, hogy bármiféle válaszon törtem volna a fejemet.

– Aludj jól!

– Várj! – mondtam, s szerencsémre Misha még éppen időben hallotta meg, hogy maradhasson néhány pillanatig.

Odamentem hozzá, és adtam egy puszit az arcára. Rám nézett, ám arca semmit sem árult el, s a következő pillanatban már nem volt ott. Ekkor jöttem rá, hogy fogalmam sincsen róla, hogy miért jött vissza. Egyszerűen csak megjelent, és szokás szerint nem mondott semmit, amivel ezt megmagyarázta volna.

Sóhajtottam egyet, majd elindultam a hálószoba felé. Tudtam ugyan, hogy az italom romjai még mindig az erkélyen hevernek, de nem volt kedvem feltakarítani. Megálltam az ágy előtt. Mindig a jobb oldalon aludtam, az volt az én felem. És ezen nem változtattam azóta sem, hogy Damien elment. Azóta sem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne az ágy jobb oldalán hajtsam le a fejemet, mintha csak néhány percig kellett volna várnom, és visszajött volna hozzám. Mintha sosem ment volna el.

Odasétáltam az ágy bal oldalához. Damien hiánya kezdett elviselhetetlenné nőni. Nem értettem, hogy hogyan voltam képes két hétig otthon ülni és nem csinálni semmit. Ez annyira nem én voltam. Mi lelt vajon? Hogy hagyhattam, hogy egyszerűen csak kisétáljon az életemből? Mishának igaza volt: sosem leszek képes kitörölni őt a szívemből.

Az ágyon még mindig ott hevert az ing, amelyet akkor mutatott, amikor a ruháját választotta ki az összejövetelre. Pontosabban, az egyik a kettő közül. Ez volt az a darab, amelyet végül nem viselt aznap este. Szép lassan kibújtam ruháimból. Nem foglalkoztam vele, hogy hogyan esnek a földre. Végül anyaszült meztelenül álltam ott. Megérintettem az inget, s végigsimítottam rajta. Ezután felemeltem és magamra vettem. Sietség nélkül gomboltam be, s ahogy az ismerős illat, melyet még ennyi idő után is éreztem, beburkolt, elkezdtek folyni a könnyeim.

Végül bebújtam a paplan alá. Damien oldalán. Annyi minden eszembe jutott az első találkozásunktól kezdve a csendes estékig, amelyeket együtt töltöttünk a lakásban. Azok az alkalmak, amikor órákig feküdtünk szótlanul, és én Damienhez bújva úgy éreztem, soha nem voltam és nem is leszek ennél boldogabb.

A magány keserű könnyei lassan apadtak csak el, s végül kimerülten zuhantam álomtalan álomba.

 

– Mi a fenét csinálsz még az ágyban?

Kinyitottam a szememet. Úgy tűnt, mintha alig öt perce csuktam volna csak le, de amikor rápillantottam az órára, rájöttem, hogy már délután 2 óra. És nekünk terveink voltak. Lassan, álmosan pillantottam a felettem tornyosuló alakra.

– Mégis miért rohanunk? Nem mindegy, hogy 5-re vagy este 9-re érünk oda? Nem fog elszaladni vagy ilyesmi.

– Jó, akkor megyek nélküled. Talán elhívom az egyik ismerősömet…

Az ismerősöm szót úgy ejtette ki, hogy azonnal és olthatatlanul gyilkolhatnékom támadt tőle.

– Rendben – keltem fel durcásan, takarómat magam mellé vágva az ágyra. – Nehogy valami ne úgy történjen, ahogy a nagy Damien akarja.

– Tudod, kezdesz felidegesíteni. Miért kell ezen a dackorszakon pont most átesnünk? – A végét már félig hangosan kiáltotta, mert ekkorra már a nappaliban masíroztam a fürdőszoba felé.

– Miféle dackorszakról beszélsz?

– Kezd az egésztől elmenni a kedvem – ült le a fehér kanapéra.

– Akkor ne menjünk!

– Nem lehet.

–Mi az, hogy nem lehet? Valami tárlatvezetést is kértél hozzá vagy mi?

Éppen egy szál melltartóban keresgéltem a megfelelő póló után a gardróbban, amikor megéreztem magamon Damien kezét. Elejtettem a kezemben lévő pólót, és hirtelen már nem a gardróbban voltam, hanem azon kívül, a falnak szorítva.

– Damien, ez… ez fáj…

–El fogunk menni. – Úgy nézett rám, hogy azonnal tudtam, használta a bűbájunkat. És az agyam azon része, amelyik valóban fontolóra vette azt, hogy nem megy sehova, és inkább itthon marad, egyszerre csak el lett zárva. Többé már nem volt opció az, hogy ne menjek oda, ahova Damien kedve parancsolja.

–Rendben – feleltem halkan. – És most már lennél olyan kedves, hogy elengedsz?

Elengedett. Kezeit a levegőben tartva úgy nézett ki, mint aki megadásra készülődik, de tudtam, hogy nála ez nincs benne a pakliban. Soha nem is volt.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd könnyes szemmel elindultam a ruháimhoz. Felvettem a földre esett darabot és rájöttem, hogy teljesen mindegy, hogy mit veszek fel, úgyhogy felhúztam. Fekete volt. Illett a hangulatomhoz. Belebújtam a csizmámba, és tudtam, hogy Damien közben figyel. Felegyenesedtem, és becsukott szemmel megálltam egy pillanatra erőt gyűjteni. Aztán megfordultam.

– Mehetünk – mondtam Damiennek.

– Remek – állt fel, majd odasétált az ajtóhoz, és miközben elment mellettem, végigsimított a karomon.

Beleborzongtam az érintésébe.

– Nem jössz? – fordult vissza az ajtóban megállva.

Nem válaszoltam, csak bólogattam, majd elindultam.

Legalább két órát autókáztunk, mire megérkeztünk oda, ahova Damien menni akart. Az út közben nem sok szó esett. Jobban örültem volna, ha most az egyszer sofőrrel megyünk, mert akkor egyszerűen csak a kocsi másik felébe ülök, és kifelé fordulva kibámulok az ablakon. De ezt az anyósülésről nehezebben lehet megtenni. Damien egyébként is imádott vezetni. Tehát elég valószínű volt, hogy ez is része az ő kis programjának.

Amikor megérkeztünk, elállt a szavam.

– Azt hittem, hogy egy múzeumba megyünk – mondtam álmélkodva.

– Ez egy múzeum – felelte Damien különös mosollyal az arcán.

– Szóval ez valami magánmúzeum. Ezért nem mondhattad le.

– Lemondhattam volna. Csak nem akartam.

Megálltunk az apró, fehér kavicsokkal szórt parkolónak kialakított részen, amelyen körülbelül négy közepes méretű autó fért el. Damien leállította a motort. Kezem már az ajtónyitó kallantyún volt, amikor éreztem, hogy Damien megfogja a bal kezemet. Visszafordultam.

Közelebb hajolt, és adott egy puszit a szám mellé.

– Ó, és Sonja… Ne nyúlj semmihez. – És azzal már kint is volt a kocsiból.

– Nem vagyok gyerek – motyogtam, majd kiszálltam én is.

Egy pár pillanatig átkoztam magamat, hogy nem a másik csizmát vettem fel, mert ebben elég nehéz volt az apró kavicsokon egyensúlyozni. Mondjuk még mindig nem olyan rossz, mintha tűsarkúban jöttem volna, gondoltam. Próbáltam úgy megkerülni a kocsit, hogy Damien ne vegye észre, hogy milyen nehezemre esik normálisan járni ezen a talajon.

Úgy határoztam, hogy legjobb védekezés a támadás, így hát amint odaértem mellé, megfogtam a kezét.

– Mehetünk? – kérdeztem olyan hangon, mint ahogyan a férfiak szokták, amikor felajánlják az esendő nőknek a karjukat.

– Kérlek – mutatott előre Damien.

Na igen. Jólneveltségből nem volt hiány egyikünknél sem. Csak nem igazán szerettük alkalmazni a tanultakat.

Valahogyan sikerült átbotladoznom a betonozott részig úgy, hogy Damienben nem igazán tudatosult, hogy félig rá támaszkodtam, és ott már magabiztosabban lépkedhettem. A kezét azonban nem engedtem el így sem.

Fura volt ez a kapcsolat kettőnk között. Damien nem tűrte volna, hogy én irányítsak, de amikor néha megtettem, akkor egyszerűen odáig volt értem. Most is képtelen volt levenni rólam a szemét, és ahelyett, hogy a kastélyt csodálta volna – mint ahogy én tettem –, ő inkább engem csodált.

Legszívesebben megkértem volna, hogy hagyja abba, mert rettenetesen idegesít, de tudtam, hogy azzal odalenne az egész varázsa, így hagytam, hadd csinálja. Inkább azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lenne egy ilyen kastélyban lakni. Na nem azért, mert nem szerettem a  legfelső emeleti lakást, ahol laktunk, de egy ilyen helynek mindig megvan a maga varázsa.

Csak mentünk előre a vörös szőnyeges folyosón, s úgy tűnt, hogy Damien tudja, hová tartunk. Felmentünk az első emeletre, és megálltunk egy hatalmas, díszes ajtó előtt.

– Várj meg itt – adta ki a parancsot Damien.

– Ahogy parancsolod, mester – pukedliztem képzeletbeli szoknyám szélét tartva.

Damien fejét rázva nézett rám, mintha megbolondultam volna, de nem szólt semmit, majd eltűnt az ajtó mögött.

Eltelt öt perc, de Damien még sehol sem volt, így hát arra jutottam, hogy igazán megérdemlem, hogy egy kicsit körülnézzek, ha már így egyedül lettem hagyva. Elkezdtem sétálgatni a folyosókon, és a falakra aggatott festményeket bámultam. Amikor a folyosó végéhez értem, megpillantottam egy csigalépcsőt, amiről természetesen fogalmam sem volt, hogy hova vezet. Persze úgy döntöttem, hogy kiderítem. Legalább egy percen keresztül kapaszkodtam felfelé a lépcsőkön, mire a végére értem, és akkor egy tömör faajtó állta az utamat. Lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Sóhajtva indultam visszafelé, de körülbelül tíz lépcsőfok után megtorpantam.

Vámpír vagyok, az isten szerelmére! Miért ne tudnék „megbűvölni” egy ajtót? Ugyan még sosem próbálkoztam tárgyakkal, de hát miért is ne működhetne? Gyorsan visszaszaladtam, majd felemeltem a kezemet, és a zárra kezdtem koncentrálni. Úgy mozgattam a kezemet, mintha a zárba illő kulcsot forgatnám, de semmi sem történt. Úgy tűnik, mégsem működik a dolog tárgyakon.

Aztán kattant a zár. Számat tátva álltam ott pár másodpercig, majd kíváncsiságom felülkerekedett a meglepődöttségemen. Lenyomtam a kilincset, s az meglepően könnyen engedett egy ilyen régi szerkezethez képest.

A szobában az égvilágon semmi sem volt néhány színes ablakon és egy hatalmas állótükrön kívül. Az ablakok ott álltak az összes elérhető falfelületen; színes ólomüvegükön különös színekben ömlött be a fény. Az egész szobácska olyan volt, mintha egy mesebeli világba csöppentem volna. Odasétáltam a tükör elé, és belenéztem.

Elakadt a lélegzetem.

Magamat láttam a tükörben, de nem olyan voltam, mint most. Egyáltalán nem. A hajam hosszabb volt, és csigákban meg loknikban hullott alá, már ahol éppen nem volt feltűzve. Virágos hajtűk és csillogó ékkövek díszítették hajkoronámat mindenhol. Ruhám fehér volt, gyönyörű strasszokkal kirakva. És boldog voltam. Leírhatatlanul boldog. Éppen oldalra néztem, és tudtam, hogy ott van az az ember, akit szeretek.

Az esküvőm napját láttam.

– Látom rátaláltál Lucius bűvös tükrére.

Megfordultam és Damient láttam magam mögött.

– Lucius? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– Az egész kastély az övé.

– Hát, most már legalább értem, hogy miért vagy ennyire ismerős errefelé.

Damien nem mondott erre semmit, inkább odalépett mellém. Én is odafordultam a tükörhöz, és ismét belenéztem. Még mindig ott voltam. Még mindig fehér ruhában, még mindig boldogan.

– Mit látsz? – kérdezte Damien.

– Magamat – feleltem, mert nem igazán akartam elmondani neki, hogy azt a napot látom, amikor végre elvesz feleségül.

– Azt sejtettem – felelte kissé gúnyosan.

– Mit kéne látnom?

– Ugyan van valami teljesen érdektelen neve, de én ezt a tükröt mindig úgy hívtam, hogy a Lehetőségek Tükre. Kitalálod, hogy miért?

– Egyszerűbb lenne, ha csak megmondanád.

– Megmutat egy lehetséges jövőt. Általában azt, amelyiket éppen a legjobban akarod.

– Szóval te mit látsz?

– Magamat – felelte gonosz vigyorral Damien.

Ezért megérdemelt egy oldalba bökést, amit meg is ejtettem azonnal, ám közben nem vettem le a tükörképemről a szememet. Azonban amikor hozzáért a könyököm, a fehér ruhás énem hirtelen eltűnt, és előtűnt valami teljesen más, ám annyira gyors volt, hogy nem tudtam kivenni az alakokat a képen, és már vissza is került a végtelenül boldog Sonja a tükörbe.

Majdnem felkiáltottam, de szerencsére még időben megfékeztem a nyelvemet, mert közben rájöttem, hogy mi történhetett. Lehetséges, hogy látjuk egymás jövőképeit, ha hozzáérünk a másikhoz? Elvégre akkor láttam bevillanni a másik képet, amikor éppen hozzáértem egy kicsit a könyökömmel Damienhez.

Ki kellett próbálnom. Gyengéden kezébe csúsztattam a kezemet, és amikor ujjaim rákulcsolódtak az övéire, ismét elmosódott a saját képem, hogy átadja a helyét egy olyannak, amelyet nem tudtam másképp értelmezni, mint Damienéként.

Amit láttam, egészen megdöbbentő volt. Damienen régies ruhák voltak. Még mindig ugyanolyan helyes volt, de valami mintha megváltozott volna. Leginkább… embernek tűnt. Éppen guggolt, és néhány pillanat múlva felemelkedett. A tükör sarkában pedig egy gyerek ült. Játszott valamiféle fa építőkockákkal. Az egész olyan érthetetlen volt. Damien és egy gyerek? Csak nem…? Damien, mint apa?!

És akkor előlépett a harmadik szereplő. Aki nyilvánvalóan az anyuka volt. És aki éppen úgy nézett ki, mint… én.

Ez hát Damien áhított jövője? Ő meg én? Családot alapítunk? Mint emberek? Valami nem működhet ebben a tükörben… Nem lehetséges… Nem lehetünk többé emberek. Ez egy örökre szóló döntés volt, és ezt Damien is ezerszer elmondta nekem, mielőtt átváltoztatott volna.

Még néhány pillanatig gyönyörködtem abban, amiről tudtam, hogy lehetetlen, majd elengedtem Damien kezét.

– Biztos vagy benne, hogy a lehetséges jövők közül mutat egyet?

– Általában – bólintott.

– És nem általában?

– Néha egyszerűen csak vágyakat mutat – vonta meg a vállát. – Lehetetlen dolgokat.

Enyhe mosolyra húzódott a szám.

– Mi az? – kérdezte gyanakodva Damien.

– Csak arra gondoltam, hogy majd egyszer talán elmondom, hogy mit láttam.

– Tehát eltökélted, hogy nem mondod el.

– Igen. És ne – vágtam közbe feltartott mutatóujjal, amikor Damien megpróbált közbeszólni, – merészelj megbűvölni!

– Legyen ahogy akarod – hajolt meg középkori lovagként.

Nem mondtam semmit, csak összehúzott szemmel néztem rá. Elindultam lefelé, és Damien nemsokára követett.

– Miért van elzárva a tükör?

– Elég egyértelmű.

– Hát nekem nem. Úgyhogy felvilágosíthatnál.

– A legtöbben… nem tudnák kezelni. Csodálkozom, hogy te ilyen könnyen el tudtál sétálni.

– Ez csak egy tükör. Csak egy álomkép. Valószínűleg meg se fog történni…

– Pont azért. A leginkább azokra a dolgokra vágyunk, amik lehetetlenek. Amik úgysem fognak megtörténni. Nem sokan vagyunk olyan erősek, hogy el tudjunk hagyni egy olyan képet, amire a világon mindennél jobban vágyunk. Még ha csak egy tükörképben is láthatjuk…

– Lehet…

Hazudtam. Azaz, nem teljesen mondtam igazat. Órákig el tudtam volna még nézegetni a boldog Sonját, amint gyönyörű menyasszonyi ruhájában szerelmes pillantásokat vet vőlegényére, de képtelen voltam megbirkózni azzal, amit Damien tükörképében láttam. És a szavaiból arra következtettem, hogy hiába fogtam meg a kezét, ő nem látott semmit sem másként. Ugyanazt látta, mint addig. Amit nála láttam, az viszont valahol megrémített. Idő kellett hozzá, hogy fel tudjam dolgozni.

Miután leértünk, így szóltam:

– Szóval miért is jöttünk tulajdonképpen? Csak mert van egy olyan érzésem, hogy nem a tükör miatt.

– Kövessen, kisasszony.

És én úgy tettem, ahogy kérte. Átvezetett a kastélyon, át egészen a másik szárnyig, és végül megálltunk egy hasonlóan díszített ajtó előtt, mint amilyenen ő tűnt el hosszú percekre az emeleten. Megállt, mintha csak hatásszünetet akarna tartani, azonban nekem elegem volt már a várakozásból.

– Mi van itt?

– Nézd meg!

És azzal az ajtó kitárult, hogy felfedje ezernyi könyvét, amelyek tömött polcokon sorakoztak. A padlótól a plafonig voltak a könyvek rakva, kis létrákkal és kiugrókkal tarkított folyosókkal, amelyek az egyes darabokhoz való hozzáférés megkönnyítésére szolgáltak. Lélegzetelállító volt.

– Ha kigyönyörködted magadat, akkor legyél szíves utánam fáradni.

– Arra egy egész élet sem lenne elég, úgyhogy leszek szíves most azonnal utánad fáradni.

– Lekötelezel… – morogta Damien, mivel nem sikerült felidegesítenie.

Körülbelül a könyvtár közepe felé haladtunk, s ott, a rózsás üvegablakok fényének kereszttüzében megpillantottam egy üvegtárlóban lévő könyvet. Lapjai sárgák voltak, az írás már el-elhalványult néhány helyen, s a könyv gerince – már amennyire meg tudtam állapítani annyiból, ami látszott – mállásnak indult. Ha nem lett volna fölötte az üveg, akkor is azonnal rájöttem volna, hogy ez egy értékes darab – mintha tiszteletet parancsolt volna már csak a megjelenése is.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Ez a mi védelmünk a halál ellen.

– Tessék?

– Ha valaha is a halállal kellene szembe nézned, ebben a könyvben minden benne van, ami segíthet, hogy legyőzd.

– Miről beszélsz? Mi nem halunk meg.

– Hát persze…

– Most nem ezzel az angyalos izével jössz már megint, ugye?

– Igaz.

– Na persze. És akkor mi van azzal a vadásszal, akit a hajón…

– Mondd ki nyugodtan. Akit meggyilkoltam a hajón. Nem olyan vadász, mint amilyenre gondolsz. Valójában ő nem tudott volna bántani. Viszont oda tudott volna hívni egy angyalt, aki igen. És elhiheted, hogy meg is tette volna, ha éppen olyan kedvében van. De most már elég a csacsogásból. Már épp elég időt töltöttünk itt, úgyhogy ideje elindulni visszafelé.

 

– Azt hittem, hogy már ébren vagy.

Kinyitottam a szememet, és bár a függönyök el voltak húzva, még szinte teljesen sötét volt. Oldalra pillantottam és láttam, hogy alig néhány órát aludtam, mivel hajnali 5 óra volt. Az előző mondat pedig kedvenc angyalomtól, Mishától származott.

Már majdnem kipattantam az ágyból, amikor rájöttem, hogy csak Damien inge van rajtam.

– Volnál olyan kedves és elfordulnál?

– Nem mintha ennek látnám bármi értelmét is, de ha így kívánod… – És azzal Misha eleget téve a kérésemnek, elfordult.

Átmentem a gardróbhoz, és magamra öltöttem néhány ruhát, amit még akkor vettem, amikor Damiennel Alaszkába látogattunk valami homályos üzleti ügy miatt, amiből én szokás szerint teljesen kimaradtam. Legalább annak örülhettem, hogy elvitt magával.

Homlokomat a falnak támasztottam egy röpke pillanatra. El fogok indulni a világ másik végére, hogy megmentsek valakit, akiről nem is tudom, hogy akarja-e egyáltalán, hogy megmentsem. Lehetséges, hogy tökéletesen boldog Danával, és ha az angyalok elpusztítják, akkor ő lenne a legboldogabb vámpír a világon, akit valaha is megöltek. Esetleg, ahogy Damient ismerem, tökéletesen tisztában is van vele, hogy miféle jövő vár rá, és megint én leszek az, aki csak belerondít a képbe.

De még mindig ott volt az az aprócska kis lehetőség, hogy mit sem sejtve ül ott a tajga kellős közepén, és talán örülni fog neki, hogy tovább folytathatja ezt az egész nevetséges komédiát, amit életnek nevezünk.

Visszaút már nem volt. Nem, semmi esetre sem.

Csizmát húztam, magamra kanyarítottam egy sálat – mivel akármennyire is nem számított a hőmérséklet, utáltam fázni –, és Misha elé léptem:

– Indulhatunk.

Misha csak bólintott, és vállamra tette a kezét.

Még vetettem egy utolsó pillantást a fehér ülőgarnitúrára, és a következő pillanatban már csak fehér dolgok voltak körülöttem. Olyannyira vakítóak voltak, hogy egy pillanatig azt se tudtam, hogy mit csináljak, így a kabátomat bámultam, amíg valamennyire megszoktam a fehérséget. És amint végre körül tudtam nézni, ismét borzasztó fejfájás lett rajtam úrrá. Misha azonnal ott termett, és egyetlen mozdulatával elmulasztotta.

– Hol vagyunk? Miért nem a faluban vagyunk? – próbáltam túlkiabálni a szelet, ami minden egyes pillanattal kétszer annyi havat hordott a számba, mint amennyit előzőleg ki tudtam belőle szedni valahogyan.

– Fogalmam sincsen – felelte Misha. Meseszép arcán őszinte megdöbbenés tükröződött.

– Mi az, hogy nem tudod?! – gerjedtem éktelen haragra.

– Pontosan tudtam, hogy hova akarok menni. Damien szülőfalujába. De akkor úgy látszik, hogy…

– Hogy? Micsoda?  Mondd már! – kiabáltam, és nem voltam benne biztos, hogy a szél vagy a harag miatt voltam ilyen hangos.

– Lehetséges, hogy elkéstünk.

– Hogyan… mégis… hogy az Istenbe lehetséges ez?!

– Sonja!

– Ne tarts itt nekem prédikációt Istenről meg az ő nevéről, hanem mondd meg, hogy mit keresünk itt, az Isten szerelmére!

– Már megint…

– Misha!

– Oké. Körülbelül egy nappal az előtt, hogy elindulnak, egyfajta pajzsot vonnak a hely köré. Így nem mehet majd be se angyal, se démon, hogy kimenthesse azt, akinek el kell pusztulnia.

– De én bemehetek.

– Igen, te bemehetsz – bólintott.

– Merre?

– Arra – mutatott Misha a jobb oldalunkra. – De nem mehetsz be. Nem engedhetem. Túlságosan veszélyes.

– Sajnálom – feleltem, s mire Misha feleszmélt, már egy tőrt tartottam a kezemben.

– Mégis mit akarsz azzal a tőrrel?

– Nézd meg egy kicsit jobban.

– Sonja…

– Sose bízz egy vámpírban, Misha…

Tudta, hogy nem állhat az utamba. Már a burkon belül voltam, amikor hallottam Mishát kiabálni. Szinte visszhangzott a fejemben minden egyes szava.

– Sonja! Gyere vissza! Nem mehetsz be oda!

– Sajnálom… – kiáltottam fel. Dühös voltam. Magam sem tudom, hogy pontosan miért, de iszonyatosan dühös. Talán az élet miatt, amiért ebbe a helyzetbe hozott. Gyakorlatilag hátba támadtam Mishát. De nem volt más választásom… Valahogyan be kellett jutnom. Damienért. Legszívesebben szétvertem volna valamit. De az égvilágon semmi sem volt körülöttem, leszámítva néhány fát a messzeségben, arra, amerre Misha mutatott, így elkezdtem futni abba az irányba.

Fogalmam sem volt róla, hogy még egy teljes napom van-e, vagy már akármit is teszek, elkéstem, de tudtam, hogy meg kell mentenem Damient. Mishának nem kellett mondania, tudtam magamtól is. Minden istentelen teremtmény el fog pusztulni azon a pajzson belül, függetlenül attól, hogy nem mi vagyunk a célpontok.

Olyan gyorsan haladtam, amennyire csak tudtam, és némi idő elteltével magasabbak lettek a fák, majd ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, kezdtem látni a templom tornyát és a magasabb házak tetejét is. És köszönhetően a gyorsaságnak, amely a vámpírok sajátja, nemsokára már a kis település főutcáján voltam.

Lelassítottam, mert egyrészt nem akartam magamra vonni a figyelmet, másrészt pedig fogalmam sem volt róla, hogy merre menjek, így emberi tempóban folytattam utamat a főtér felé. Amikor végre odaértem, semmi mást nem láttam, csak a templomot magam előtt.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Fogalmam sem volt róla. Nem kopogtathattam be minden egyes házba, hogy megnézzem, ott van-e Damien. Azt tudtam, hogy valahol ebben a falucskában kell lenniük, hiszem nem véletlenül lett ide felállítva a pajzs, de hogy pontosan hol, arról fogalmam sem volt.

A templom ajtaja nyitva volt, és mivel fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, bementem. Gyönyörű kis templom volt, azt meg kell hagyni. Talán ha egy ilyen helyen nevelkedek, akkor én is hinnék Isten végtelen jóságában. Így azonban azt sem voltam képes elhinni, hogy létezik egyáltalán Isten, nem hogy azt, hogy jóságos. És hogy minden okkal történik. Senki sem volt a templomban. És tudtam, hogy még ha lenne is valaki, akkor sem értené, amit mondok, így hát hangosan kezdtem el beszélni.

– Fogalmam sincsen róla, hogy hallasz-e. Vagy hogy létezel-e egyáltalán. De hát miben lehetnék manapság biztos? De könyörgöm, ha ott vagy, és ha csak egy kicsit is érdekel az, hogy megmenthessek valakit, aki nem érdemli meg a halált… küldj egy jelet!

Csak álltam ott, és vártam… a csodát. De az égvilágon semmi sem történt.

– Basszameg… – motyogtam, és átkoztam magamat a naivitásomért. Ennél még annak is több értelme lett volna, ha elkezdek bekopogtatni az ajtókon egyesével.

Hirtelen beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet. Az igazán meglepő azonban nem ez volt, hanem az, hogy értettem, mit beszéltek! Tehát nem oroszok voltak. A templom ajtajához rohantam, és még elrejtőzve mögötte láttam, amint Dana – minden valószínűség szerint a fiatalabbik, az, aki sajnos egyáltalán nem volt halott, még csak képletesen sem – vonult végig az utcán egy rosszul öltözött lányhoz beszélve.

Követni kezdtem, és szerencsére olyan volt a falu házainak kialakítása, hogy észrevétlen maradhattam, de én láttam őket végig. Felötlött bennem a kérdés, hogy ez vajon Isten műve volt-e, de mivel tudtam, hogy nincs időm arra, hogy ezen gondolkozzak, félretettem a problémát. Dana végül belépett egy kétemeletes, elég díszes házba. Leginkább fogadónak néztem volna, de fogalmam sem volt róla, hogy minek lenne itt a világvégén akár egyetlen turista is, úgyhogy ezt az ötletet inkább elvetettem.

Nem tudtam, mit csináljak. Bemenjek? Vagy maradjak és várjak? Szerencsémre nem kellett sokáig eme két lehetőség között őrlődnöm, mert Dana nemsokára ki is jött, ám ezúttal egyedül; a parasztlány már nem volt vele, úgy tűnt, bent maradt a házban. Valamiféle csoda folytán Dana nem vette észre, hogy ott vagyok. Talán túlságosan a gondolataiba volt mélyedve, vagy ilyesmi, mindenesetre elment mellettem, és nemsokára eltűnt az utca végén.

Eljött hát az én időm, nem vártam írásbeli felkérésre, így azonnal benyitottam a házba. És rögtön szembe is találtam magamat a parasztlánnyal, aki majdnem elkezdett sikítani, de szerencsére még időben odaértem hozzá, és vámpírbűbájomat használva megparancsoltam neki, hogy folytassa, amit idáig csinált, mintha itt sem lennék. Teste elernyedt, és rájöttem, hogy tényleg egyre jobb és jobb vagyok, és hogy a gyakorlással töltött órák igazán kifizetődőek voltak.

Elindultam az emeletre, és egyesével néztem be a szobákba, de mind üres volt. Végül már csak egyetlen szoba maradt. Nem akartam benyitni. De valamit muszáj volt tennem, így hát elmém erejével lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt.

Festői kép tárult elém. Egy nő feküdt a fehér ágyneműben, s a férfi mellette ült egy széken, kezét fogva. A nő Dana volt, a férfi pedig Damien. Azaz, inkább Dmitrij. De képtelen voltam féltékeny lenni. Danán látszott, hogy egyáltalán nincs jól, s Damien arckifejezése annyi őszinte érzelmet mutatott, hogy nem tudtam rá haragudni.

Damien felkapta a fejét az ajtó nyílására, és amikor meglátott, arca kifejezéstelen lett. Szerencsére úgy álltam, hogy Dana nem láthatott, s Damien mondott neki valamit oroszul, majd felállt, és elindult felém. Becsukta az ajtót, és azután egy szempillantás alatt egy másik szobába hurcolt, amiről első ránézésre megállapítottam, hogy az övé.

– Mi a fenét csinálsz te itt? – kérdezte őszinte haraggal az arcán.

Elkaptam a tekintetemet. Arckifejezése láttán úgy éreztem magamat, mintha valaki tőrt döfne a szívembe, és gondosan megforgatná néhányszor, csak hogy biztos lehessen benne, hogy nem érzek majd semmit sem utána. Végül ismét felnéztem rá, és ezúttal belenéztem a szemébe. Tekintetem üres volt, mert éreztem, hogy szívem is kiürül. És ezt úgy tűnt, hogy Damien is észrevette, mert szép lassan kezdett haragos arckifejezése döbbentté változni.

– Azért jöttem, hogy teljesítsem a kötelességemet. Te vagy a teremtőm, meg kell védenem téged.

– Miről beszélsz?

Nem tudtam, hogy arra gondol-e, hogy miért mondtam azt, hogy teremtettjeként ez a kötelességem, vagy arra, hogy hogyan tudatosult bennem ez így, esetleg csak arra, hogy miféle veszélyről beszélek. Úgy döntöttem, hogy a harmadikféle értelmezésre fogok válaszolni, ám előtte kipillantottam az ablakon. Vesztemre.

Hirtelen minden elsötétült, és ismét úrrá lett rajtam az az iszonyatos fejfájás. Azonban Misha most nem volt itt. És az emlékek szép lassan visszatértek. Egyesével, lassan, hogy végignézhessem őket. Az út, ahogyan eljutottam ebbe a faluba. A gyaloglás a hideg, havas úton, mert a kocsi, amivel jöttem volna, megadta magát a hideg miatt. A kérdezősködés az idegen nyelven, amelyet nem ismerek, és a kétségbeesett próbálkozás, hogy kiszűrjek belőle valamit, amit végre megértek, majd a megkönnyebbülés, hogy nem hiába jöttem el. Végre bejutottam a házba, és itt voltam, ugyanebben a szobában. Damienre vártam. És ugyanígy néztem ki az ablakon, majd egyszer csak megjelent Misha. És se szó, se beszéd, visszarepített Amerikába. Legszívesebben tomboltam volna, ő azonban ezt nem hagyta, hanem egy mozdulattal… elzárta az emlékeimet.

Így már minden érthető volt. Sosem tennék olyat, hogy tétlenül várjak otthon, miközben útra kelhetek, és előkeríthetem Damient. Nem lettem volna képes rá, akkor sem, ha az lett volna a helyes lépés.

– Sonja – mondta aggodalmas arcot vágva Damien, én pedig ráeszméltem, hogy ő is ott van, és hogy válaszokat vár tőlem.

Megacéloztam magamat.

– Az angyalok már úton vannak.

– Miféle angyalok?

– Kérlek, ne mondd azt, hogy nem hiszel az angyalokban.

– Hiszek bennük. Te nem hiszel bennük.

– Erre most nincs idő. Jönnek, el kell tűnnünk innen.

– Elmondanád végre értelmesen, hogy miről beszélsz?

– Jönnek, hogy elpusztítsák Danát.

– Micsoda?!

– El kell mennünk innen!

– Nem hagyhatom őt itt.

– Akkor te is vele együtt fogsz meghalni. Ha bent maradsz azon a hatókörön belül, ahol őt találják, akkor téged is elpusztítanak. Mindent, ami istentelen.

– Köszönöm a tippet, kicsi lány! – lépett elő a fiatalabbik Dana az ajtó rejtekéből.

Nem tudtam, hogy mióta hallgatózhatott ott, de úgy tűnik, hogy elég ideje ahhoz, hogy a lényeget meghallja.

– Öröm volt ez a néhány nap, Damien – mondta ragyogó mosollyal, majd olyan gyorsan eltűnt, mintha sosem lett volna ott.

– A francba, Sonja!

– Mi? – kérdeztem megdöbbenve. – Most mi bajod velem?

– Elment!

– És? Menj utána akkor, ha ennyire hiányzik!

– Már majdnem megtudtam, hogy mit akart, és hogy hogyan sikerült feltámasztani Danát. És most oda az egész. Hetek munkája veszett oda egyetlen perc alatt!

– Nagyon sajnálom, hogy megpróbáltam megmenteni az életedet! Kérlek, bocsáss meg, többé nem teszem!

– Dmitrij – hallatszott egy erőtlen hang, s megláttuk az ajtófélfába kapaszkodó Danát.

– Dana – ugrott oda Damien, s karjába kapta Danát, majd a saját ágyába fektette.

Mondott neki valamit oroszul, amit nem értettem, majd Dana megkérte valamire, amire Damien bólintott, majd kiment a szobából.

– Nem akartam elvenni – mondta Dana. Erősen érezhető volt az orosz akcentus rajta, és nem is igazán volt helyes nyelvtanilag, amit mondott, de valami ilyesmit akart jelenteni.

– Tudom – feleltem, s rettenetesen kellemetlenül éreztem magamat. Tudtam, hogy nem akarta tőlem elvenni. De azt is tudtam, hogy szüksége van rá.

– Itt a vég. Érzem. Vidd el. Kérlek.

– Nem tudom. Nem hagyna itt téged.

Ekkor visszajött Damien, kezében egy réginek tűnő agyagkorsóval, s egy pohárral, majd megitatta Danát. Ezután a lány elkezdett neki oroszul beszélni, de Damien csak rázta a fejét, s én megértettem, hiába próbálja rávenni, nem akarja itt hagyni.

– Csinálj valamit! – nézett rám kétségbeesetten Dana.

Erre én is kétségbeestem. Két választási lehetőségem volt. Vagy tiszteletben tartom Damien akaratát, ami a köztünk lévő kötelék miatt egyfajta kötelességem volt, vagy pedig hallgatok Danára és megpróbálom befolyásolni valahogyan. Ekkor viszont szembeszegülök Damiennel.

Hirtelen energiahullámot éreztem végigrobogni a testemen, és valami meghatározhatatlan érzés egyre erősebben súgta nekem, hogy közelednek. Döntenem kellett.

Megtettem.

– Damien – fogtam meg a karját, s mikor a szemembe nézett, összekapcsolódtam elméjével. Éreztem, amint ellenáll nekem, majd lassan, nagyon lassan átengedett a védőfalakon. – Belátod, hogy nem tudsz mit tenni Danáért, és eleget teszel a kéréseinek. Most hazajössz velem. És megteszed, amire utasítalak.

Elengedtem, s éreztem, hogy könnyek folynak a szememből. Még sosem láttam Damient ilyen elveszettnek. Mást tett volna a szíve, amelynek régimódi becsülete örökké Danához kötötte őt, s mást elméje, amelyet most még én is befolyásoltam. A kettőnk akarata azonban túlerő volt már a hűségének, s az szépen összeroppant.

Bólintott.

Danára néztem, s ő haloványan elmosolyodott. Az ajtóhoz léptem, majd megálltam és visszafordultam. Dana kért valamit Damientől, s én tudtam, hogy mi volt az. Nem kellett értenem egy szót sem hozzá, hogy tudjam, hogy mit vár tőle.

Damien ajka lassan hozzáért Danáéhoz, és én tudtam, hogy öröklétem összes elkövetkezendő pillanatában kísérteni fog a retinámba égett jelenet. Nem bírtam tovább nézni. Elfordultam, és elindultam lefelé. Tudtam, hogy Dana már megbékélt a sorsával, és az egyetlen, aki még jobban szenvedni fog a másik Dana aljassága miatt, az Damien lesz. A saját érzéseimmel pillanatnyilag nem törődhettem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy angyaltámadás kellős közepén összeomoljak.

Damien megjelent mögöttem, s elindultunk. Még életemben nem futottam annyira gyorsan. Minden csepp energiát felhasználtam, amit csak találtam a testemben, s az egyetlen, ami miatt nem álltam meg, hogy visszanézzek, az az volt, hogy Damien ott volt mellettem végig. Lassan magunk mögött hagytuk a falut, a tűlevelű fákat, s nemsokára ott álltunk, ahol Mishával megjelentünk ezen az elátkozott helyen. Tudtam, hogy pontosan ott vagyunk, mert nem sikerült a hófúvásnak ennyi idő alatt eltűntetnie a nyomainkat.

– Misha! – kiáltottam olyan hangosan, ahogyan csak bírtam. És csak reménykedtem, hogy számítok neki annyit, hogy figyel és itt lesz, ha hívom, annak ellenére, hogy elárultam őt. – Misha!

Megfordultam, és szembetaláltam magamat a ragyogó kék szempár tulajdonosával.

– Éppen időben… – mondta, s vállunkra tette a kezét.

Még láttam, amint egy hatalmas fénycsóva vakítja el a világot a faluból kiindulva, s rájöttem, hogy valóban a legeslegutolsó pillanatban érkeztünk meg. Éppen még mielőtt a fény hulláma elért volna minket, eltűnt a szemet bántó világosság, a jéghideg havas szél, az örök hótakaró, s minden, ami azt az oroszországi kis falut jellemezte, ahol Damien megszületett.

Ismét ott voltunk a legfelső emeleti lakásban, a nagyváros közepén. A hőmérséklet egészen kellemes volt, s láttam, ahogy patakokban olvad le a koszos hó és jég a bakancsomról és minden egyéb ruhadarabomról. Damien olyan volt, mint egy zombi. Leült a kanapéra, és nem érdekelte, hogy máskor ő szokott engem letolni, hogy ne koszoljam össze.

Misha kisétált az erkélyre, én pedig utánamentem. Csak álltunk egymás mellett. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kezdhetnék bele a bocsánatkérésbe, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lenne-e értelme megtenni.

– Misha, én… – kezdtem bele, bár magam sem voltam benne biztos, hogy mi lesz a következő szó.

– Nem kell mondanod semmit – vágott a szavamba az angyal. – Vagyunk, akik vagyunk.

És a következő pillanatban eltűnt.

Felsóhajtottam, majd bementem Damienhez.

– Gyere ide – mondtam neki, és azt hiszem, hogy a hangomban több volt az utasítás, mint a kérés.

Ő pedig engedelmeskedett. Még mindig a hatásom alatt volt. Megállt előttem, és tekintete olyan ártatlan fájdalmat tükrözött, hogy a szívem szakadt meg belé.

– Remélem, tudod, hogy a te érdekedben tettem. Csak a halál várt volna ott rád, semmi más. Tudom, hogy nem könnyű az életet elviselni, de még mindig jobb, ha egy lehetőségekkel teli élet áll előtted, mintha odavesztél volna.

Tenyerembe simítottam az arcát, s gyengéden megcsókoltam, melyet ő valamilyen ösztönös módon viszonzott.

– Szeretlek, Dmitrij – mondtam, s közben éreztem az első könnycseppet végiggördülni arcomon. Belenéztem a szemébe: – Most visszanyered szabad akaratodat teljes egészében.

Elengedtem a kezét, és elindultam a gardrób felé.

– Hogy tehetted?

Megálltam, kezemben valamiféle rongy, amiért szokás szerint legalább tízszer annyit fizettem, mint amennyit ért. Nem voltam képes ránézni. Hogyan is magyarázhatnám el neki, ha egyszer nem érti magától?

– Talán majd egyszer megérted – feleltem végül, miközben elővettem a bőröndömet az egyik sarokból.

– Mit csinálsz? – Döbbent volt. Nem értette. Úgy tűnt, ma este semmit sem ért.

– Elmegyek – öntöttem szavakba teljesen egyértelmű tetteimet.

Bedobáltam még néhány ruhadarabot, majd rákattintottam a bőröndre a csatot. Úgy akartam elmenni innen, hogy nem nézek vissza. Nem akartam látni Damien arcát. De képtelen voltam rá. Megfordultam, és még egyszer, utoljára ránéztem. Összeszorult a szívem: elveszett volt. Annyira nagyon elveszett.

De tudtam, hogy ez most az egyetlen helyes dolog, amit tehetek. És ő nem próbált meg megakadályozni. Egy hosszú pillanatig egymásra meredtünk, majd megemeltem a bőröndömet, a kulcsomat pedig leraktam a hosszú előszobában álló asztalkára. Az ajtó zárja hangosan kattant mögöttem.

Vége volt.

 

Folyt. köv.