Kiléptem az utcára. Nem néztem vissza. Kényszerítettem magamat, hogy ne nézzek fel az épületre. Még ha nem is láttam volna semmit, ő biztosan látta volna, hogy visszanézek, abban az esetben, hogyha kint áll az erkélyen. Persze nem tudtam, hogy mit csinál. Fogalmam sem volt róla.

Gondolkozni kezdtem. Mégis hova mehetnék? Egyetlen otthonom, amely az Újvilágban volt, nem várt már vissza. Minden ismerősöm igazából Damien ismerőse volt. Egy-két napig meghúzhattam volna magamat náluk, hogy aztán végül udvariasan távozásra szólítsanak fel. Amit tettem, nem volt elfogadott a vámpírok társadalmában. Mert volt társadalmunk, még ha különösnek tűnik is. Annak minden csavaros és kiforgatott szabályával együtt, mégiscsak hasznos volt valamennyire. De azoknak, akik szembeszegültek a teremtőjükkel, nem sok lehetőséget hagyott. Akkor sem, ha megmentettem őt.

 Mishára szintén nem számíthattam. Még akkor sem próbálkoztam volna meg vele, ha biztos vagyok benne, hogy szívjóságból segítséget nyújtana. Akkor és ott pedig úgy gondoltam, hogy ha a helyében lennék, biztosan nem lennék hajlandó még csak szóba sem állni magammal, nem hogy segítséget nyújtani. Tőrrel fenyegetni egy angyalt, édes jó Istenem… Teljesen elment az eszem. De akkor és ott ez volt az egyetlen lehetséges megoldás számomra. Minden más esetben könnyedén elém férkőzhetett volna, még mielőtt elérem a burkot, ahová már nem tudott követni. Nem tehettem mást.

Teljesen egyedül voltam.

És akkor beugrott az egyetlen hely, ahol tudtam, hogy némi megértésre számíthatok.

Nem volt kedvem annyit gyalogolni, így hát szereztem egy taxit, és megpróbáltam leírni, hogy pontosan hova is igyekszem. Sajnos nem ismerte a helyet, de megmondtam neki, hogy majd én irányítok, ő csak vezessen. Nem igazán akart ilyen messzire elmenni, lévén, hogy későre járt már, de nem törődve az ő igényeivel, a szemébe nézve rákényszerítettem arra, amit én akartam. Ő pedig boldogan megtette.

Így értette hát Damien, amikor egyszer azt mondta, hogy vámpírként bármit elérhetünk. Nincs szükség többé pénzre, hírnévre, hatalomra. Az emberek világa a mi játszóterünk. Hétmilliárd szolga lesi minden kívánságunkat, csak csettintenünk kell.

Amikor a kocsi rágördült a kavicsos feljáróra, megköszöntem neki, hogy elhozott, és közöltem vele, hogy egyszer még viszonozni fogom a szívességet. Ő pedig mosolyogva bólintott, majd megfordult és elhajtott. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg viszonozni akarom-e, amit tett értem.

Az elbűvölő épület ugyanúgy tornyosodott előttem, mint akkor, amikor Damiennel itt jártam. Szerencsére most teljesen másmilyen cipő volt rajtam, így nem esett nehezemre elmenni a bejáratig. Az ajtóhoz értve tekintetem keresni kezdett valamiféle csengőt vagy kopogtatót, de nem kellett egyiket sem használnom: a hatalmas bejárati ajtó magától kinyílt. Felmentem az első emeletre, és rámeredtem a cirádás ajtóra.

Nem volt szükség rá, hogy bármit is tegyek, mert ez az ajtó is magától mozdult. Leraktam a bőröndömet, majd beléptem. A helyiség egy hatalmas dolgozószobának bizonyult. Az ajtótól balra egy hatalmas íróasztal állt, a mögötte lévő falat végig könyvek borították. A jobb oldali falon képek voltak, s egy-egy tárló, melyben különleges darabok álltak, amelyeket nem volt még időm megvizsgálni akkor. Szemben, a pattogó tűz előtt két bőrfotel állt. A kandallóba annak ellenére gyújtottak be, hogy még nem volt tél.

– Kérlek, foglalj helyet.

Közelebb léptem, majd leültem a szabad bőrfotelbe. Vendéglátóm végre olyan megvilágításba került, hogy szabadon szemügyre vehettem vonásait. Finommetszésű arca volt, s ébenfekete haja rövidre vágva meredt az égnek. Fiatalnak tűnt, ám amikor szemébe néztem, évszázadok néztek vissza rám.

– Nem ilyennek képzeltelek – mondtam, bár tudtam, hogy nem ez lett volna a legmegfelelőbb mondat, amit elsőként kiejthetek a számon.

– Én tudtam, hogy milyen vagy. Elmondta, hogy mi a képességem?

– Nem – ráztam meg a fejemet. Nem kellett kimondania a nevét. Tudtam, kire gondol.

– Mindent tudok.

Nem lepődtem meg túlságosan. Tudtam, hogy nagy hatalommal bír. Nem lehetett véletlen.

– Még a jövőt is? – kérdeztem.

– Tetszel nekem – nevetett fel. – Nem, a jövőt nem. Abban a kegyben nem részesültem.

– Tehát nem tudsz mindent.

– De igen. Mindent, ami történik.

– Értem – bólintottam, s valóban értettem is.

– Szóval hazahoztad.

– Haza.

– Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. De helyesen döntöttél.

– Remélem.

Rám nézett, s tekintetéből nem igazán tudtam kiolvasni, hogy mégis mit gondol.

– A következő szinten találsz szobát. Mindegy, hogy melyiket választod. Amelyik szimpatikus.

Bólintottam, majd felkeltem, és az ajtóhoz sétáltam. Azonban amikor odaértem, megálltam, és úgy, félig visszafordulva annyit mondtam:

– Köszönöm, Lucius.

Ő pedig bólintott, és ezzel el volt intézve a dolog.

Fogtam a bőröndömet, és elindultam felfelé. A korlát mellett haladtam; igyekeztem meghúzni magamat. Más esetben talán a lépcső közepén közlekedtem volna, ennyit már átvettem Damien büszke magatartásából, de most nem. Most nem voltam rá képes.

Felértem az emeletre. Minden szobába bekukkantottam, mintegy módszeresen végighaladva. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen fajta szobát szeretnék. Ambivalens érzelmek dolgoztak bennem: egyrészt szerettem volna olyan szobát választani, amit nem akarok majd két nap múlva elcserélni, másrészt azonban legszívesebben csak leültem volna, és meg sem mozdulok legalább ezer évig.

Hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Mindegy volt az értelmemnek, hogy világos, sötét, hűvös, meleg, gazdagon díszített vagy spártai egyszerűséggel berendezett szobáról volt szó – ha nem éreztem első pillantásra, hogy valami megfogott benne, továbbálltam. Fejben azért jegyeztem, hogy melyik szobák voltak inkább kedvemre valóak, s mikor végigértem a folyosón, csalódottan tettem csípőre a kezemet. Egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Már épp indultam volna vissza, hogy újra megnézzek egyet a folyosó elején, amikor fordulás közben egy megcsillanó fény vonta magára a figyelmemet. Egy újabb ajtó. De miért nem vettem észre? Egy kis fordulóban volt, amiről azt hittem, hogy az utolsó szobához tartozik. Úgy tűnik, tévedtem.

A gomb alakú kilincset elfordítva az ajtó kinyílt, s a mögötte elterülő helyiség látványára megdobbant a szívem. Ez volt az. A szoba, amit idáig kerestem. A berendezés a megszólalásig hasonlatos volt a szobák többségéhez, semmi kirívó: egy franciaágy, előtte egy láda, amelynek tetejét ülőpárna fedte, egy íróasztal és egy beépített szekrény. Ami viszont igazán tetszett, az egy hatalmas állótükör volt. Tudjátok, abból az ovális fajtából.

Miután kibámészkodtam magamat, bólintottam, majd behúztam a bőröndömet, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy röpke pillanatra felötlött bennem, hogy lemegyek és szólok Luciusnak, hogy melyik szobát választottam, aztán rájöttem, hogy felesleges: úgyis tudja.

Be kell vallanom, hogy zavart egy kicsit a tudat, hogy minden lépésem, sőt, talán minden gondolatom olyan, mintha videóra véve, papírra vetve állna Lucius rendelkezésére. Elgondolkodtatott, hogy vajon hogy képes ennyi mindent tárolni a memóriájában, merthogy abban biztos voltam, hogy mindenre emlékszik. Nem kellett mondania, egyszerűen éreztem, hogy nem lehet másképp. Végül gondolatban vállat vontam. Vámpír. Cifrább dolgokat is megél az, aki a közelünkbe merészkedik.

Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Megpróbáltam kizárni a tudatomból a tényt, hogy valaki a nap minden egyes percében „figyel”. Végül is, eddig is így volt. Mindannyiunkkal így volt. Lassan elkezdtem vetkőzni. Először a cipőmet rúgtam le, majd az övemet csatoltam ki. Kibújtam a farmeremből, levettem a zoknimat, és kigomboltam a blúzomat. Végül anyaszült meztelenül álltam néhány pillanatig a tükröt bámulva.

Fehér voltam. Olyan rémisztően fehér. Még ahhoz képest is meglepő volt, hogy vámpír voltam. És kezdett fájni a szemem a kimerültségtől. Valószínűleg a fáradtságtól. Damien mindig nevetett rajtam, amiért annyira „emberi” voltam. Akkoriban rettenetesen idegesítőnek tartottam. Most pedig visszakívántam azt az időt, amikor még az volt a legnagyobb gondom, hogy kinevet. Vagy hogy nem hajlandó átváltoztatni. Hogy szeret-e. Egy dolog azonban nem változott: még mindig Damien állt gondolataim középpontjában.

Feltűztem a hajamat, majd ismét a tükörbe néztem. Úgy dermedtem mozdulatlanná, mintha valamiféle átok sújtott volna.  Egy röpke pillanatig mintha az anyámat láttam volna. Sosem vettem észre, hogy ennyire hasonlítanánk egymásra. És amikor ismét szemügyre vettem magamat, ezúttal tüzetesebben, nem is láttam semmit, ami rá hasonlítana. A szemem, esetleg. Nem akartam erre gondolni. Inkább töltöttem volna egy estét azzal, hogy Damien miatt szenvedek, mint hogy a régi életemen kelljen gondolkoznom. Magam mögött hagytam. Aminek vége, annak vége. Lezártam.

Kiengedtem a hajamat, majd ismét összefogtam, aztán beléptem a szobához tartozó fürdőszobába. A csempe halványkék volt, és az egyetlen dolog, ami megtörte az egyhangúságát, az az egy árnyalattal sötétebb kékben pompázó díszítő csík volt. Összességében tetszett nekem. Hideg volt. Éppen olyan, mint én. Néhány lépéssel később már a zuhanyfülkében voltam, s az ajtaját becsukva megeresztettem a vizet. Hidegebbre állítottam, mint amit élveztem volna. Aztán lassan teljesen átfordítottam a csapot a hideg oldalra. Fél percen belül elkezdtek érzéketlenné válni a végtagjaim. Először a lábfejem és a kezeim, amiket magam elé tartva bámultam, majd fokozatosan az összes többi porcikám. Dideregve zártam el a vizet, majd kiléptem a hideg padlóra. A levegő csak még jobban fokozta a remegésemet, s közben éreztem, hogy a bőröm egyre forróbb és forróbb lesz. Ugyan a hőmérséklet változása nem hat ránk ugyanolyan mértékben, mint az emberekre, de azért a jól ismert érzések, amiket minden élőlényből kiváltanak, nálunk sem hiányoznak.

Fáradt voltam. De nem az a fáradtság volt ez, mint amikor az embert elhalmozzák a teendők, és egész nap azon dolgozik, hogy valahogy a végére érjen. Nem. Ez az a fáradtság volt, ami a lelket érinti, nem pedig a testet. Legszívesebben lefeküdtem volna aludni, és fel sem kelek legalább ötven évig. Nem mintha ez az én temperamentumommal és folytonos élni akarásommal, ami az utóbbi időben jellemzett, opció lett volna.

Felvettem egy hálóinget, amiről tudtam, hogy kifejezetten Damien miatt vásároltam. Halványlila volt, alján és mellrészén csipkével. Igazán gyönyörű darab volt. De már semmi értelme sem volt. Akár egy régi, szakadt hálóruhát is felvehettem volna, az sem számított volna. Senki sem látta. Leszámítva persze Lucius. Hiszen ő mindent tudott. Még mindig felfoghatatlan volt ez számomra. Elhatároztam, hogy a legközelebbi találkozásunkkor kikérdezem őt: mégis hogyan működik egészen pontosan az ereje?

Lefeküdtem az ágyra, és félig betakaróztam. Az éjszaka egyre mélyült, s a Hold ezüstös fénysugara hosszúkás mintát rajzolt a parkettára. Órákig feküdtem ébren, ám mozdulatlanul. Szemem előtt lepergett az összes fontosabb eseménye életem Damiennel töltött időszakának. Eszembe jutott az a házibuli, amelyiken megismerkedtünk. Vajon hol lennék most, ha akkor épp nem oda veti a sors őt is? És legfőképpen, mi lennék?

Ember. Ismét elgondolkoztam a folytonosan visszatérő kérdésen: vajon akarnék újra ember lenni? Sosem tudtam rá igazán a választ. Egyfelől vonzott a hatalom, amit kaptam, és természetesen az örök élet sem volt másodlagos előny azok közül, amelyeket élveztem. Azonban embernek lenni… Volt valami elragadó a halandók törékenységében. Valami, ami egyszerre volt vonzó és félelmetes is. A tudat, hogy már alig van hátra egy-két évük, félelmet és vakmerőséget plántált a szívükbe, ezáltal téve őket tökéletes játékszerekké – no, nem számomra, én nem éltem ilyesfajta szórakozási módszerekkel. Azonban láttam magam körül, hogy a vámpírok előszeretettel szórakoztatták magukat halandók ide-odatologatásával, mintha csak bábukat mozgatnának egy sakktáblán.

Végül elnyomott az álom, mert reggel arra ébredtem, hogy pont rám süt a nap, amit nem kifejezetten élveztem, és éppen ezért feljegyeztem a mentális „teendőim” listára a függönyök lefekvés előtt való elhúzását. Felkeltem, átöltöztem, és elindultam valami ennivalót keresni. Minden egyes alkalommal elképesztett az éhség érzete. Nem értettem, hogy vágyhatok ennyire bármiféle ételre, hiszen ha nem akartam volna, nem lett volna muszáj semmiféle emberi ételt magamhoz vennem.  Végül mindig oda jutottam, hogy csakis pszichés eredetű lehet a dolog. Talán ezt élveztem benne annyira: emlékeztetett arra, hogy ki voltam, és honnan jöttem.

Hangtalanul lépkedtem a széles folyosókon, s néhány perc múlva kezdtem rádöbbenni, hogy milyen hatalmas is valójában Lucius kastélya. Úgy éreztem magamat, mintha illetéktelen betolakodó lenne, s minden pillanatban mintha azt vártam volna, hogy szembejön velem valaki, aki őszinte megdöbbenéssel és felháborodással kérdőre von majd, hogy mégis mit keresek itt. Azonban senkivel sem találkoztam, miközben a kastélyban bolyongtam. Néhány pillanatra végig is futott rajtam a rémület, aztán emlékeztettem magamat, hogy igazán nincs mitől félnem: én vagyok az, akitől másoknak tartania kéne.

Végül megtaláltam a konyhát, és azzal nyugtatva magamat, hogy majd felajánlom Luciusnak, hogy bevásárolok, beleettem mindenbe, ami csak egy kicsit is hívogatónak tűnt. Amikor befejeztem, különös érzés lett rajtam úrrá: nem volt semmi dolgom. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene következőnek csinálnom. Amíg Damiennel voltam, mindig volt valami célom, tervem – ha más nem is, legalább az, hogy Damient szórakoztassam. Azonban azzal, hogy elhagytam őt, mentesültem minden ilyesfajta „kötelezettség” alól.

Néhány perc hezitálás után – ami alatt természetesen mindenféle végigfutott az agyamon, a legmeghökkentőbb tevékenységektől kezdve az olyanokig, amire a hetvenéves nagymamák is csak azt mondanák, hogy „uncsi” – úgy döntöttem, hogy a kert felé veszem az irányt. Amikor először itt voltam, nem volt időm megcsodálni, előző nap pedig már sötétedés után érkeztem, így hát semmiképpen sem láthattam volna teljes pompájában – merthogy arról szinte azonnal megbizonyosodtam, hogy nappal sokkalta szemet gyönyörködtetőbb látványt nyújt, mint éjjel.

Hosszasan időztem itt, s rövid idő alatt feltérképeztem a kifejezetten nagynak számító kertet. Jó néhány padot is találtam, s körutam végén ezek egyikén helyezkedtem el, hogy magam elé bámulva üldögélhessek egy sort. Meglehetősen belemélyedtem, mivel csak akkor jutott el a tudatomig, hogy csikorgó kövek hangját hallom, amelyek csalhatatlanul jelzik, hogy valaki éppen közeledik felém, amikor már elég közel volt tulajdonosuk hozzám.

Felpattantam, majd megfordulva megpillantottam a jövevényt.

– Úristen – mondtam szinte ösztönszerűen, nem törődve a felsőbb hatalmakba vetett hitem kérdésességével.

– Végre megtaláltalak – mondta a tőlem nem messze megálló fiatal férfi.

– Nick… – leheltem döbbenten.

Bátyám lassan megindult felém, s néhány lépés múlva már ott állt közvetlenül mellettem. Néhány pillanatig csak álltuk, farkasszemet nézve egymással. Majd Nick hirtelen mozdulattal átölelt, s megtörte a zavart csendet. Először csak álltam, mintegy jéggé fagyva, majd szép lassan éreztem, ahogy visszatér tagjaimba az élet, s testvérem köré fontam karjaimat.

– Mit csinálsz te itt? – kérdeztem kibontakozva az ölelésből.

– Téged kerestelek – vonta fel a szemöldökét Nick, mintha teljesen egyértelműnek kellett volna lennie számomra annak, hogy ő egész idáig engem keresett.

– És mégis hogyan találtál meg? – kérdeztem, miközben még mindig alig hittem a szememnek.

– Nem volt egyszerű – mosolyodott el. – De a lényeg, hogy megtaláltalak!

– Miért nem hagytad annyiban? – kérdeztem, s testvérem arckifejezéséből kezdett egyértelművé válni, hogy nem teljesen erre a fogadtatásra számított.

Örültem neki, hogy újra láthatom, hiszen mégiscsak a testvéremről volt szó, de egyrészt túlságosan veszélyesnek találtam számára ezt az újfajta életet, amit éltem, másrészt pedig puszta jelenlétével is fájón emlékeztetett a múltra, amit igyekeztem minél mélyebbre temetni.  

– Anyáék aggódnak érted.

– Dehogy aggódnak – nevettem fel keserűen. – Az egyetlen dolog, ami miatt aggódnak, az az üzlet.

– Ez nem igaz. Régen sem volt az, most pedig főleg nem. Megváltoztak. Minden megváltozott, mióta…

– …eljöttem – fejeztem be a mondatot.

– Igen – bólintott.

– Nick, – kezdtem, – bármennyire is örülök, hogy látlak, nem megyek vissza. Nem tehetem.

– Kérlek. Kétségbeesettek. Ott hagytál minket… Azt se tudtuk, hogy életben vagy-e még.

– Persze, hogy életben vagyok! – kiáltottam fel, s csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy mekkora hazugság is csúszott ki a számon. Bár, a lényegen nem változtatott: itt voltam, lélegeztem, beszéltem, mintha semmi sem változott volna.

– Gyere velem haza!

– Nick, már mondtam, hogy nem lehet…

– Tudom, hogy mit mondtál, de nem érdekel. Nem azért kerestelek hónapokon keresztül, hogy most egyszerűen csak itt hagyjalak.

– Pedig ezt fogod tenni. Muszáj.

– Miért? Őszintén, Sonja, nem értelek…

– Tudod, ez… ez egyszerűen csak bonyolult. És komolyan mondom, hogy nem maradhatsz. Veszélyes.

– Ha olyan veszélyes, akkor azonnal elviszlek magammal – fakadt ki dühösen bátyám.

– Nem, nem érted… Neked veszélyes…

– Mi a fenéről beszélsz?

– Én vagyok a veszélyes, nem érted?! – kiáltottam.

Egy pillanatra jeges csönd lepett el bennünket.

– Sonja, miről beszélsz?

– Nem vagyok már az a lány, aki elhagyott benneteket. És nem is leszek sosem.

– Nem is kell! Csak gyere haza, kérlek!

– Úgy látom, még mindig nem érted…

Tudtam, hogy nem győzhetem meg másképpen őt, csak ha elmondom neki az igazságot. És mi lehetett volna legmeggyőzőbb módja ennek, mint az, ha megmutatom? Felnéztem Nickre, majd hagytam, hogy szemfogaim megnyúljanak, s bár nem éreztem, tudtam, hogy szemem elsötétül.

– Mi a…? – lépett hátrébb ösztönösen. 

Habár rosszul esett egy kissé, nem hibáztattam. Én is megijedtem volna a helyében. Rémisztő, amikor először kerülsz szembe természetfeletti erőkkel. Az pedig még borzasztóbbá tette, hogy egy olyan emberről volt szó, akit tiszta szívéből szeretett.

– Nick… Vámpír vagyok.

Egy ideig nem szólt semmit, csak bámult rám, arcán a rémület és az értetlenség elegyével.

– Te jó ég, Sonja… Mibe keveredtél? – szólalt meg végül.

Lehunytam a szememet, s mikor pár pillanattal később visszanéztem rá, már ismét a régi, általa is jól ismert arc nézett vissza rá.

– Az én döntésem volt.

– Ki tette ezt veled?

– Nem ismered.

– Mondd meg!

– Miért, mit tennél? – nevettem fel, hiszen tudtam, hogy még mindig nem érti teljes egészében a történteket. – Megkeresnéd, és levadásznál egy vámpírt? A közelébe sem jutnál, és már halott is lennél!

– Miért ne?

– Nick, még én is sokkal erősebb vagyok nálad! Ő pedig egy sok száz éves vámpír! Elképzelni sem tudod, hogy mekkora hatalma van!  És még egyszer mondom, hogy én akartam!

– Miért? Miért akarnál ilyesmit tenni magaddal? – rogyott le a padra kétségbeesésében.

Ezen el kellett gondolkodnom egy pillanatra. Már az elejétől kezdve olyan egyértelmű volt számomra, hogy vámpír akarok lenni, hogy bele sem gondoltam a valódi okba igazán. Tudtam volna ezernyi érvet mondani, hogy miért jobb, hogy az vagyok, ami, ám az igazi indok…

– Szerelem – feleltem végül halkan.

– De hát még olyan fiatal vagy!

– És szerinted ez számít?

– Minden jel szerint már nem.

Leültem mellé.

– Nick… Boldogabb vagyok – fogtam meg a kezét.

– Boldogabb?

Értetlenül néztem rá.

– Nem azt mondtad, hogy boldog.

– Ez bonyolult – mondtam egy sóhaj kíséretében. – El sem hinnéd, hogy mi minden történt velem…

– Próbáljuk ki!

– Egy feltétellel.

– Mi lenne az? – nézett rám kérdőn.

– Ha elmondom, akkor megígéred, hogy hazamész.

– Sonja, ezt nem kérheted…

– De igen, és meg is teszem! Esküdj meg!

Nick végül lassan, megadóan bólintott, ezzel adva beleegyezését, így az elkövetkezendő időt azzal töltöttük, hogy én meséltem, és igyekeztem megértetni vele mindazt, ami az elmúlt időszakban történt, ő pedig folyton értetlenkedő kérdésekkel szakította meg az elbeszélésemet.

Erre a kevéske időre, még ha vámpírlétem első néhány hónapját is foglaltam össze neki, ismét úgy éreztem magamat, mintha semmi sem változott volna. Megint Sonja voltam, az ártatlan, ám életunt lány, Nick kicsi húga, aki bátyja védelmét élvezi. Az utóbbi időben olyan elhagyottnak és árvának éreztem magamat, hogy jó volt egy pillanatra abba a képzelgésbe ringatni magamat, hogy semmi sem változott, és még mindig van valaki, akire bármikor számíthatok.

Éppen olyan volt, mint amikor még kisebbek voltunk: Nick hallgatott, én magyaráztam a szánalmas kis életem apró-cseprő gondjait, ő pedig végig olyan kifejezést vágott, mintha az, hogy a fiú, akibe szerelmes vagyok, rám se néz, a világ legnagyobb problémái közé tartozna. Szerettem a bátyámat, és ez megmelengette a szívemet.

– Micsoda?! Bementél abba a városba, amikor tudtad, hogy el fogják pusztítani?! – ugrott fel, amikor a tegnap – valóban? még csak ennyi ideje történt volna? – lezajlott eseményekhez értem.

– Muszáj volt. Nem volt más választásom.

– Dehogynem. Ott kellett volna hagynod azt a rohadékot, ahogy már az elején is mondtam neked!

– Még annyit sem tudtál róla akkor, mint most!

– Sonja… ez… nem teljesen igaz.

– Tessék? – néztem rá meghökkenve.

– Láttam néhányszor már azokban a bulikban, amikre járkáltál, mielőtt eltűntél volna.

– Egy szóval sem említetted…

– És azt is láttam, – felelte figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam – hogy mit művelt más lányokkal. Nem tudtam, hogy kellene csinálnom. És úgy látszik, hogy elrontottam. De én tényleg csak meg akartalak védeni.

– Tudom – feleltem tekintetemet lesütve. – De hát ismersz… makacs vagyok.

– Végtelenül – mondta, és hangján érződött, hogy mosolyog.

Felpillantottam rá, és hirtelen elfogott a honvágy. Ha hazamehettem volna, ha visszatérhetek a régi életemhez… mindez olyan… egyszerű lett volna. De nem tehettem meg. Veszélyben volt mellettem. Mind veszélyben lettek volna. És nem csak azért, ami mostanában körülöttem zajlott. Nem, nem csak másoktól nem lettek volna biztonságban.

Tőlem sem.

Még nem voltam teljesen ura a vágyaimnak. Néha egyik pillanatról a másikra tört rám a vérszomj. Amíg Damiennel laktam, nem volt probléma – neki nem árthattam. Ugyanez volt a helyzet Luciussal is. Azonban, ha hazaköltöztem volna… Minden egyes percben azon retteghettem volna, hogy mikor fogok arra eszmélni, hogy elvérezve fekszik alattam az egyik rokonom.

– Maradnod kéne éjszakára – vetettem fel, s Nick bele is egyezett.

Mivel fogalmam sem volt róla, hogy éppen hol lehet Lucius, úgy döntöttem, hogy kijelölöm az enyém melletti szobát Nicknek – elvégre mindentudó házigazdám úgyis tisztában lesz vele, hogy a szoba foglalt. Éreztem Nicken, hogy már fáradt, így hát miután kerestünk neki valami ennivalót, inkább elköszöntem tőle, de előbb persze a lelkére kötöttem, hogy kipiheni magát. Már így is későre járt az idő, és biztos voltam benne, hogy nem fogunk kora délután előtt felébredni.

Megérzésem helyesnek bizonyult, mivel 4 óra is elmúlt már, mire felébredtem, és amikor benyitottam Nickhez, láttam, hogy még alszik. Lábujjhegyen kiosontam a szobából, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy itt van, és hogy képes volt megtenni ennyi utat, csak és kizárólag miattam. Bár, talán nem is a távolság vagy a fáradtság volt az egészben a hihetetlen, hiszen ezt én is megtettem volna érte, inkább az, hogy még ennyi idő elteltével sem adta fel a keresést. Valahol mélyen az az érzés sejlett fel bennem, hogy talán jobb lett volna, ha nem jár sikerrel.

Elhessegettem a gondolatot, és inkább visszamentem a szobámba. Csak feküdtem az ágyon, ki tudja, mennyi ideig, és gondolkodtam. Nickről, az otthonomról, Damienről… Próbáltam megfejteni az érzéseimet. Lejátszottam a fejemben minden lehetséges verzióját a hazatérésemnek. Azonban hiába próbálkoztam, a túlnyomó többségük tragédiában végződött, így minél több idő telt el, annál biztosabb voltam benne, hogy Nick egyedül fog nekivágni a hazavezető útnak.

Hirtelen tompa dübörgés ütötte meg a fülemet. Tudtam, hogy emberként semmit sem hallottam volna, így biztos voltam benne, hogy a szomszéd szobában alvó bátyámat nem fogja zavarni, engem azonban kíváncsivá tett a dolog. Eddig még nem hallottam Lucius zajongani. Sőt, legtöbbször olyan volt, mintha otthon sem lett volna. Ahogy haladtam lefelé a lépcsőn, egyre hangosabb lett a zaj, és nemsokára már ki tudtam venni, hogy az egyik akkoriban népszerű sláger dübörgött a kellemesnél néhány fokkal hangosabban az egyik hatalmas földszinti nappaliban.

Odaértem az ajtóhoz, ám meglepetésemre az ajtó csukva volt. Odanyúltam, hogy megfogjam a kilincset, ám ekkor hirtelen egy kéz szorítását éreztem a felkaromon, és ijedten megperdültem.

– Lucius? – Ő csak nézett rám kérdőn, én pedig kezdtem úgy érezni magamat, mint egy rosszban sántikáló kisgyerek. – Ne haragudj, nem akartam megzavarni a… a… partidat.

– Nem emlékszel – felelte rezzenetlen arckifejezéssel.

– Mire is kéne emlékeznem?

– A partira, amit minden évben megrendezek. Te is kaptál meghívót. És, ha csak az információim nem tévesek, – itt megengedett magának egy félmosolyt – akkor kifejezetten vártad már.

– Én… Ne haragudj, de teljesen kiment a fejemből…

– Érthető – mosolygott rám, amitől úgy éreztem, mintha csak egy korombeli fiúval beszélgetnék. Ami azt illeti, kifejezetten jóképű volt. Biztos voltam benne, hogy…

– Nyugodtan kimondhatod – húzódott még szélesebb mosolyra ajka.

Zavarodottan köhintettem egyet, majd kimondtam, ami felötlött bennem:

– Biztos vagyok benne, hogy jó néhány lánynak összetörted már a szívét ezzel a mosollyal.

– Nos, nem fogok mentegetőzni: sajnos valóban akadtak olyanok, akiknek… emlékezetes maradt a találkozásunk, ha szabad így fogalmaznom.

Elnevettem magamat.

– Igen, ebben én is biztos vagyok. Szóval… izé… – éreztem, ahogy enyhe pír önti el az arcomat. Éppen olyan voltam, mint egy bakfis. – Szóval én most megyek…

– De Sonja! Azt hittem, csatlakozol hozzánk…

– Én igazán nem hiszem, hogy…

– Ragaszkodom hozzá.

Ugyan a kisfiús mosoly végig az arcán maradt, tudtam, hogy ez most nem egy olyan pillanat, amikor ellent mondhatok házigazdámnak.

– De tudod, hogy a bátyám itt van… Nem szeretném felébreszteni, de magára hagyni sem.

– Odaállítok valakit az ajtaja elé. Majd tájékoztatja a hollétedről.

– Köszönöm. Megyek, átöltözöm – tettem hozzá sietve, majd elindultam a szobámba.

Semmi kedvem nem volt részt venni Lucius éves partiján, de az arckifejezését elnézve nem igazán éreztem úgy, hogy van választási lehetőségem. Azt akarta, hogy ott legyek, és én nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem.

Kerestem egy megfelelőnek ítélt ruhát (egy csinos kis fekete ruha volt apró geometriai mintákkal), és gyorsan magamra öltöttem. Megfésülködtem, majd egy leheletnyi smink után (fogalmam sincs, hogy miért használtam, valószínűleg csak megszokásból) már a folyosón is voltam, hogy lemenjek, és belevessem magamat a parti forgatagába.

Megálltam az ajtó előtt egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek, ám szinte abban az ezredmásodpercben, hogy odaértem, már ki is nyílt az ajtó.

– Hát persze… – motyogtam.

Első ránézésre láttam, hogy sokkal több ember van bent, mint amennyit úgy éreztem, hogy el tudok viselni – és amikor embert mondok, akkor szó szerint értem. Nem csak vámpírok voltak. Az egész hely nyüzsgött az emberektől. Éreztem, amint megnyúlik a szemfogam, így gyorsan becsuktam a szememet, és megpróbáltam elkerülni, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam magamat. Körülnéztem, és egy kis keresgélés után kiszúrtam a bárt. Egy pincér megpróbált pezsgővel kínálni, ám tudtam, hogy nekem ennél most egy sokkal erősebb italra lesz szükségem.

Természetesen nem a kiteszünk mindent az asztalra, és szolgáld ki magadat dolgot kell elképzelni. Lucius ebben is extravagáns akart lenni – de hát milyen is legyen egy vámpír, akinek annyi pénze van, hogy valószínűleg az örökkévalóságig elég lesz. De tényleg. Örökké. A bárban tehát több, csinos fekete öltönyt viselő pultos volt, akik pillanatok alatt szolgálták ki a legmerészebb italokat rendelő vendégeket is.

– Egy scotchot! – szóltam szinte oda sem nézve, és a következő pillanatban már ott is volt előttem az ital, amit azonnal felhajtottam. Éreztem, ahogy szép lassan kezdek úrrá lenni a vérszomjamon. Intettem, hogy szükségem van még egyre.

– Nocsak, ki tisztelt meg a jelenlétével – könyökölt a bárpultra a bal oldalamon egy feketébe öltözött alak.

Egy pillanatra elállt a szavam.

– Meglep, hogy itt látlak, Damien.

– Ugyan már. Tudod, hogy sosem hagynék ki egy jó partit.

Egy pillanatig értetlenül néztem rá, aztán helyükre kattantak a fogaskerekek.

– Visszatértél a régi önmagadhoz, nem igaz?

Feltartott ujjal rendelt magának. Úgy láttam, hogy ez már nem az első itala az este, de biztos voltam, hogy visszatérő vendégként egyébként is tudja az összes pincér és pultos, hogy mit szeretne.

– Sokkal jobb így. Ki kéne próbálnod.

– Igen, ki kéne.

– Ne gondolj arra, amit régen mondtam. Gyenge pillanatban történt.

– Akkor mintha mást mondtál volna.

Damien nemtörődöm kifejezéssel az arcán megrándította a vállát, majd kiürítette a poharát.

– Most, ha megbocsátasz, várnak rám. – És azzal a lendülettel ellökte magát a bárpulttól.

Nem néztem hátra, ám a velem szemben felszerelt tükörben jól láttam, amint átölel két bombázót. Tekintetünk találkozott a tükörben, majd egy kacsintás után megfordult és elindultak a kert felé vezető ajtó irányában.

Forrt bennem a düh. Legszívesebben felpofoztam volna Damient. Megtette. Megint megtette! Minden második intelme az volt, hogy sose tegyem meg azt, amit ő gyengeségből olyan gyakran elkövet. Hiába a kísértés, hiába a fájdalom. Soha ne zárjam ki az érzelmeimet. És én nem is tettem meg. Még csak nem is gondolkoztam el rajta komolyan.

Egészen mostanáig.

De már nem voltam az a szerencsétlen kis haladó lány, aki régen. Még csak a szerencsétlen vámpír lányka sem, akivé később változtam az ő segítségével. Erős voltam. És ezzel tökéletesen tisztában is voltam. Eljött az ideje, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogyan én akarom, nem pedig Damien szeszélyes gondolatai alapján.

Felhajtottam a második pohár whiskyt is. Felkeltem, és határozott léptekkel a helyiség másik felében lévő ajtóhoz mentem, majd egyetlen mozdulat nélkül kinyitottam azt. Kiléptem, és megálltam egy pillanatra. Próbáltam lenyugodni. Igyekeztem hideg fejjel gondolkodni. De képtelen voltam rá.

Elemi erővel égett bennem a vágy, hogy letöröljem Damien képéről a gúnyos vigyort. Mindez pedig csak keveredett a vérszomjammal, amit ugyan az alkohol egy kissé el tudott nyomni, de a düh kétszeresére növelt.

Tudtam, hogy hol van. Tudtam, hogy hova vitte őket. Nem azért, mert annyira ismertem volna a kertet, és még csak nem is a láthatatlan ezüstfonál miatt, ami összekötött minket. Nem. Azért tudtam, hogy hol van, mert ugyanott vallott nekem egyszer szerelmet. Én is oda mentem volna a helyében.

Semmi sem volt szent neki. Tudtam, hogy nem bírja elviselni az egészet, ami történt, de az isten szerelmére, ha én képes voltam rá, akkor ő is! Én pontosan ugyanazt vesztettem el, mint ő.

Az egyik lány ittas kacaja csendült, és kettészelte a kert csendjét. Azonnal ott termettem. A fűben feküdtek, ám közeledtemre Damien félig ülő helyzetbe tornászta magát.

– Csak nem csatlakozni akarsz?

A lányokra néztem, majd alig hallhatóan ennyit mondtam:

– Menjetek!

– Te menj innen, te kis…

A mondatot már nem tudta befejezni. Egyetlen pillantásomra torkán akadt a szót. Azaz, egészen pontosan nem a pillantás műve volt. Inkább annak az erőnek volt köszönhető, amit a harag szabadított fel bennem.

Egy hosszú pillanatig síri csend volt, s csak a házból kiszűrődő, alig hallható dübörgés szolgáltatott némi hátteret az élvezetesnek nem igazán mondható élőképünkhöz.

– Takarodjatok!

Magam is meglepődtem az üvöltésen, ami kiszakadt belőlem. Tudtam, hogy ez most nem az a kevés, ami megmaradt az ember Sonjából. Ez a bennem lakó vadállat volt. A szörnyeteg pedig olyannyira félelmetes volt, hogy még Damien arcán is döbbenet tükröződött. A lányok felkapkodták a ruháikat, de azzal már nem foglalkoztak, hogy fel is öltözzenek. Nem sokkal később már semmi sem emlékeztetett rá, hogy valaha is ott lettek volna.

– Mit akarsz? – kérdezte Damien mélyen a szemembe nézve.

– Soha többé nem teheted ezt velem.

Damien felnevetett, ám nevetése érdes volt, s szinte már fájt. Felállt, majd így szólt:

– Azt teszek veled, amit akarok, Sonja! Nekem adtad az életedet!

Közelebb léptem hozzá, szinte éreztem a leheletét.

– Biztos vagy benne? Oroszországban nem ezt mondtad.

Damien szeme megvillant, s a feszültség szinte tapintható volt. Még sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy gyűlöljem őt. Legszívesebben belévájtam volna a körmeimet. Azt akartam, hogy ezer sebből vérezzen. Azt akartam, hogy neki is annyira fájjon, mint amennyire nekem fáj.

– Ó, de még mennyire biztos vagyok benne – morogta, s azzal a lendülettel ledöntött a lábamról.

Számra tapasztotta a száját, és én nem tudtam ellenkezni. Még mindig erősebb volt nálam fizikailag, bármennyit is fejlődtem más téren. Kapálóztam, megtettem mindent, de szinte meg sem tudtam moccanni.

– Hozzám vagy kötve. És kötődni is fogsz, amíg világ a világ. Örökké – suttogta gonoszan, majd ismét megcsókolt.

És ahogy tovább csókolt, majd a ruhámat gyűrte, kezdett egyre kevésbé érdekelni a bosszú. Vagy az érzéseim. Vagy bármi más a világon. Visszacsókoltam. Már nem fogott le. Nem volt rá szükség. Egy ügyes mozdulattal fölé kerekedtem, és éreztem, ahogy megnyúlnak a szemfogaim. Már nem volt visszaút. Ebben az állapotban nem.

A szörny már felébredt, és egyetlen dolog volt, amivel kielégíthettem: vér.

Éreztem, amint Damien nyakába mélyednek a fogaim, és ahogy a vére a nyelvemhez ért, még jobban elszabadultak a vágyaim. Minden kezdett kissé ködös lenni, és már nem tudtam megkülönböztetni a vér okozta élvezetet a szexuálistól. A szenvedélyem akkor tetőzött be, amikor Damien fogai átszúrták a bőrömet a csuklómnál.

Zihálva feküdtem a hátamon, mellettem Damien. A kezem a karján volt. Nem akartam elengedni. Soha. A fenébe is, még mindig szerelmes voltam belé! És abban a pillanatban úgy éreztem, hogy bármi történjék is, ez az érzés sosem fog elhalni, de még csak elhalványulni sem. És tudtam, hogy mindennek része volt az is, hogy ő teremtett, és az is, hogy a vére bennem keringett. Azonban abban is biztos voltam, hogy mindez nem lenne elég. Ez az érzés valami olyan volt, amit nem értettem. Szenvedély és hűség keveredése volt, amelyet semmi sem moshatott el.

Visszahúztam a kezemet, majd felálltam, és megigazítottam a ruhámat. Beletúrtam a hajamba, és lenéztem Damienre:

– Ez soha többet nem történhet meg.

– Nem mondhatom, hogy nem élvezted.

– Nem számít. Nem történik meg újra. Nem így.

Damien is felkelt.

– Mit vársz tőlem? Vámpír vagyok. Több száz éve élek így.  És aztán egyszer csak belibegsz az életembe, és azt gondolod, hogy minden megváltozik majd miattad?!

– Nem, a dolgok nem változtak, ez eléggé nyilvánvaló. És nem is fognak, amíg túl nem teszed magad Danán.

Ott volt. Kimondtam.

Eddig még csak véletlenül sem tettem meg, sőt, kifejezetten igyekeztem elkerülni az ilyen beszélgetéseket. De útelágazáshoz érkeztünk. Többé már nem folytathattuk ezt így. Nem tudtam túltenni magamat a történteken, de ami még fontosabb volt, Damien sem.

Hosszú ideig álltunk ott farkasszemet nézve egymással.

– És ha nem sikerül?

– Akkor egyedül maradsz, Damien. Örökre. Mert ő nem fog visszajönni hozzád. Nem jöhet. Most már ténylegesen és végérvényesen halott.

– De szeretett engem! Szeretett!

– Olyasmihez ragaszkodsz, ami nem létezik! Sőt, sohasem létezett! Ő is ugyanúgy természetfeletti lény volt, mint mi. De emberként… Semmit sem tehettél volna másképp.

– Bárcsak ilyen egyszerű volna.

– Az is. A te döntésed, Damien. De egy dolgot tarts észben: nem várok rád örökké.

Megfordultam, és elindultam befelé. Ahogy távolodtam Damientől, úgy lett egyre könnyebb a szívem. Ez egyszerűbben ment, mint gondoltam. Már majdnem a háznál voltam, amikor rádöbbentem: egyszerű? Ez? Lehetetlen! És akkor rájöttem… Ugyanazt csináltam, mint Damien. Tudtam, hogy képtelen lennék elviselni azt, hogy elveszítsem őt, így szép lassan, fokozatosan elkezdtem kizárni az érzelmeimet.

Tudtam, hogy nem szabadna engednem, de olyan nagy volt a kísértés. És nem fájt. Nem éreztem semmit. Szabad voltam…

Hirtelen dobhártyaszaggató sikítás hallatszott. A házból jött. Futásnak eredtem, és amint beléptem, elém tárult a szörnyű látvány: Dana, amint magához szorítja… a bátyámat.

– Nick… – bukott ki a számon.

– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk – mosolyodott el Dana. – Á-á! Én nem tenném a helyedben Lucius! Tudod, hogy nem árthatsz nekem!

Reményvesztetten néztem, ahogy Lucius megtorpan. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez, de Danának igaza volt: Lucius nem tehetett semmit. Dana visszafordult felém:

– Nem elég, hogy elvetted tőlem Damient, még az ősömet is elpusztítottad! Azt hiszem, hogy csakis úgy lehetünk kvittek, ha én is elveszek valamit tőled!

– Sonja… – nyögte Nick alig hallhatóan.

– Nem! – kiáltottam. – Mit akarsz tőlem?! Nem lehet bosszú, hiszen nem tettem semmit sem! Nem én vettem el tőled őket!

– Hmm… Most, hogy mondod… Mindegy, akkor csak játszótársnak viszem el.

– Nem!

Azonnal Dana felé vetettem magamat, ám mire odaértem, nem volt sehol. Mintha csak egy hologram lett volna, és valaki kikapcsolta volna a gépet, ami sugározta. A probléma csak az volt, hogy vele együtt eltűnt a bátyám is. Az emberek, Lucius kivételével, mintha álomból ébredtek volna. Zavart beszélgetés kezdte megtölteni a teret.

Dermedten álltam. Úgy éreztem, hogy a világ összeomlik körülöttem. Meg akartam védeni Nicket azzal, hogy eltűnök. De csak rontottam a helyzeten. És most Dana foglya volt, én pedig nem tehettem semmit…

És akkor rájöttem a megoldásra. Az egyetlen lehetőségemre ebben a kilátástalan helyzetben.

Megfordultam, és azonnal beleütköztem Damienbe.

– Menj az utamból!

– Sonja, nem mehetsz utána!

– Nem akarok, csak menj már innen – taszítottam odébb, ő pedig döbbenten utat engedett nekem.

Damienre is dühös voltam. Mindez az ő hibája is volt. De ez most nem számított. Nem annyira, mint az, hogy volt egy halovány esélyem arra, hogy visszakapjam Nicket.

Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam. Végül elég messze értem a háztól, és akkor megtorpantam, majd olyan hangosan kezdtem el üvölteni, ahogyan csak tudtam:

– Misha! Misha!

Körülnéztem. Semmi. Csak a derekamig érő növények hajladoztak a hideg éjszakai szélben.

– Misha! – kiáltottam újra.

– Nem kell olyan hangosan kiabálnod. Elsőre is hallottam – csendült a nyugodt hang mögöttem.

– Azt akarom, hogy vegyetek be!

– Tessék? – nézett rám értetlenül Misha.

– Dana! Azt akarom, hogy vegyetek be a Dana után folyó kutatásokba!

– Szó sem lehet róla. És egyébként sem az én döntésem.

– Akkor megkérdezed azt, akinek a hatáskörébe tartozik! – csattantam fel.

– Mi történt?

– Nem tudod? – döbbentem meg?

– Nem vagyok Isten. Nem tudok mindent.

– És nem figyeltél.

– Nem kötelező téged néznem a nap 24 órájában.

Már a sírás határán voltam. Odaléptem Mishához, majd megfogtam a karját, és a szemébe néztem. Tudtam, hogy végigéli mindazt, ami nemrég történt.

– Nagyon sajnálom – mondta kifürkészhetetlen arckifejezéssel, amikor elengedtem.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Azt, hogy nagyon sajnálom, ami veled történt, de nem tehetek semmit sem.

– Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Hasznos lehetek nektek! Te magad is tudod!

– Azt mondtam, hogy nem.

– Jól van. Akkor majd egyedül fogok Dana után menni. És hidd el nekem, amikor azt mondom, hogy meg fogom találni. De abban egészen biztos lehetsz, hogy egyetlen istenverte választ sem fogtok megkapni, mert amint megtudom, hogy hol a bátyám, azonnal kitépem a szívét!

Lehetett valami a tekintetemben, bár máig sem vagyok benne biztos, hogy pontosan mi is volt az, ami miatt Misha megváltoztatta a véleményét.

– Megpróbálom. Várj itt.

Misha eltűnt, én pedig fellélegeztem. Tudtam, hogy nyert ügyem van. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy csak Misha irántam táplált haragja és bizalmatlansága miatt nem akarták már az angyalok a segítségemet. Most azonban… 

Nekem ugyanúgy szükségem volt rájuk, mint ahogy nekik rám.

Misha ismét megjelent, ám ezúttal néhány lépéssel hátrébb, mint ahonnan eltűnt, azaz a közvetlen közelemből. Nem tudtam kiolvasni a gondolatait gyönyörű, zafírkék szemeiből. Szerencsére erre nem is volt szükség, mert így szólt:

– Isten hozott köztünk újra.

 

Folyt. köv.