Farkasszemet néztünk, Misha meg én. Bólintottam. Körülöttünk teljes volt a sötétség, hiszen a ház fényei idáig már nem értek el. De nem számított. Nem volt szükségem fényre. Misha ragyogott. Fogalmam sem volt, hogy hogyan működik az angyalok anatómiája, de úgy tűnt, mintha most jobban fénylett volna, mint amikor az előbb eltűnt.

Valamiféle megkönnyebbülést éreztem, és nem csak Nick miatt. Jó volt tudni, hogy Misha ismét az életem része. Néztem őt, és hirtelen elöntött a bűntudat. Elárultam őt. Nem csoda, hogy nem én voltam az a személy, akivel legszívesebben töltötte az idejét. Az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy tisztában voltam vele: most sem csinálnám másképp. Ő is tudta.

Azt viszont nem tudta, hogy bármennyire is szeretem Damient, az elmúlt napok, hetek történései elindítottak egy folyamatot bennem.

Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy vajon Damiennek feltűnt-e. Vajon észrevette azt az apró változást a hangomban?

Nem vagyok benne biztos, hogy mikor is történt pontosan. Vajon a szex volt a fordulópont? Vagy az csak maradéka volt annak a Sonjának, aki valahol még mindig a részem volt? Maradandó nyomot hagynak majd a történtek a lelkemen, vagy csak szalmaláng az egész?

Lélek. Már emberként is sokat foglalkoztatott. Miért vagyunk olyanok, amilyenek? Miután átváltoztam, sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon a halálom bekövetkeztével együtt történt-e bármiféle változás. Damien persze biztosra vette, hogy elkárhoztunk. Ő többszörösen is, hiszen olyanná tett engem, amilyen ő. Néha, egy-egy búskomor pillanatában még olyasmit is mondott, hogy ha lenne egy kis tartás benne, végezne magával. Persze nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Úgy értem, akkor, abban a pillanatban persze teljes komolysággal ejtette ki a szavakat, de eléggé szeszélyes természete volt. Egyik nap olyasmiket mondogatott, hogy az lenne a legjobb mindannyiunknak, ha a vadászok végeznének velünk, aztán másnap lecseszett, hogy mégis hogy képzelem azt, hogy nem akarok elmenni vele valahova, hiszen ki kell használnunk az öröklétet, ha már egyszer megadatott.

– Megnéznéd, hogy… – mondtam végül, ám Misha nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

– Persze – suttogta, s azzal a lendülettel el is tűnt a szemem előtt.

Nem tudtam, hogy mikor fog visszatérni, ezért nem mertem elindulni a ház felé, pedig legszívesebben visszarohantam volna, hogy kikérdezzem Luciust. Ha valakinek, akkor neki tudnia kellett, hogy hol vannak. Vagy hol voltak. Hogy hová tartanak. Hogy mit gondolt Dana, miközben előadta a kis magánszámát. Bármit! Mishának azonban egy kicsit több bizalmat szavaztam – mégiscsak egy angyalról beszélünk –, így hát nem mozdultam.

– Nem tudja – csendült egy komor hang a hátam mögött.

– Mi? – Nem fordultam meg.

– Nem tudja, hogy hol vannak. Azt mondta, olyan, mintha eltűntek volna a térképről. – Damien hangja halk volt, mégis erőteljes.

– Ha nem tudnám jobban, azt gondolnám, hogy ismét tudsz olvasni a gondolataimban.

– Nem kell hozzá különleges képesség, hogy kitaláljam, mit tennél először, ha épp nem az angyalra várnál.

Az angyal. Majdnem felnevettem. Csak nem féltékenységet hallok a hangjában, uram? Elfojtottam az arcomon megjelenni készülő halovány mosolyt, és inkább nem szóltam semmit.

– Sonja, – ragadta meg a karomat, hogy aztán maga felé fordítson, – amit nemrég mondtál nekem…

Belenéztem a szemébe. Komoly volt. És mintha visszatért volna belé az a fény, ami az elmúlt napokban hiányzott.

– Én… – kezdte újra, ám ekkor egy másik hang csendült, és Damien elhallgatott.

– Ha befejeztétek a szerelmi drámát, akkor idefigyelhetnétek egy pillanatra.

– Jobb lenne, ha nem féltékenykednél, angyalkám – villantotta ki szemfogait Damien.

– Te most… – kezdett bele egy kérdésbe Misha fenyegetően, de félbeszakítottam:

– Erre most nincs időnk! Mit tudtál meg?

– Sehol sem látom.

– Ó, az istenit már! –bukott ki a számon, de a jelen helyzetben nem igazán tudtam azzal törődni, hogy Misha csúnyán néz rám.

Eltűnt az egyetlen nyomunk. A nyom, ami sajnos maga Dana volt, és a tény, hogy a szemünk elől rabolta el a testvéremet. Kezdtem kétségbeesni. Fogalmam sem volt róla, hogy merre tovább. Legszívesebben kizártam volna az érzelmeimet. És amikor egy pillanatra engedtem a kísértésnek, azonnal felmerült bennem a gondolat: na és akkor mi van, ha elvitték? Magának kereste a bajt. Nem kérte senki, hogy utánam jöjjön.

Tenyerembe vájtam a körmeimet. Nem gondolhatok ilyeneket! Te jó ég! Ha most megfutamodok, akkor ugyanott fogok kikötni, mint Damien… Részegen fogok siratni egy réges-régi ballépést. A különbség annyi lenne, hogy az enyém az életébe kerülne annak, akit meg akarok óvni. Nem indulhatok el ezen az úton. Minden egyes pillanat, amit nem alkohol hatása alatt töltök, vagy amikor megpróbálok valamit érezni, maga lenne a kínszenvedés.

De mit tehetnék? Mit?! Nem láttam a kiutat. Nem tudtam, merre indulhatnék. És a kétségbeesés észrevétlenül kígyózott be a lelkembe, lassan, egyenletesen árasztva szét mérgét.

– Körbenézek még egyszer. Ha megtudok valamit, megkereslek – mondta Misha, majd választ nem várva eltűnt.

– Köszönöm – motyogtam, holott tudtam, hogy már nincs ott.

Sarkon fordultam, ám amikor a ház felé akartam indulni, Damienbe ütköztem. Szinte el is felejtettem, hogy ott van mögöttem. Azért valljuk be, ilyen ritkán fordult elő velem.

– Menj arrébb – vetettem oda.

– Engedd, hogy segítsek!

Megtorpantam. Emésztő düh kavargott bennem.

– Miért, te talán tudod, hogy hol van a bátyám?

– Nem, de…

– Akkor? Most őszintén, mit vársz tőlem, Damien? Ez az egész a te hibád!

– Mi? – döbbent meg. Kék szemében fájdalom csillogott. De már nem érdekelt. A dühvel kevert frusztráció átvette az uralmat.

– Ha nem lennél ilyen őrültem szerelmes Danába, most nem itt tartanánk! Nick még mindig itt lenne, és biztonságban hazaküldhetném, nem pedig egy őrült nőszemély karmai között lenne, aki a te megszállottságod terméke!

– Sajnálom – suttogta alig hallhatóan.

Amint kimondtam, valami darabokra tört bennem, és a szilánkok fülsüketítő csörömpöléssel hullottak a földre. Tudtam, hogy nem volt igazságos, amit mondtam. Nem volt jobban Damien hibája, mint az enyém. Sőt… Valójában egyáltalán nem az ő hibája volt. A dolgok különös láncolatot alkotnak, s sokszor összefonódva vezetnek el egy-egy történéshez. Nem mondhatjuk, hogy jobbról a második felelős érte, és azt sem, hogy mind ugyanannyira tehetnek a történtekről. Hiszen mind hibát követtek el valahol a múltban, viszont a körülményeknek együtt kell fennállniuk. És még az sem mindig elég. A legtöbbször hiányzik egy utolsó alkotóelem:

A szerencse. Az örök mozgatórugója a „mi lett volna, ha…?” kérdéseknek. Mi lett volna, ha jobban sikerül a vizsgám? Mi lett volna, ha megfelelek az állásinterjún? Vagy csak olyan egyszerű dolgok, mint hogy mi lett volna, ha nem késem le a buszt?

Minden pillanatban mintha milliónyi párhuzamosan futó darabra szakadna a világ, hiszen mindegyikben döntéseket hozunk, és ezek a döntések nem csak ránk, hanem olyan emberekre is hatással vannak, akiket abban a percben talán még nem is ismerünk. A mi esetünkben pedig olyanokra is, akik csak egy emberöltőnyivel később fognak megszületni. Nagy a felelőssége a halandóknak, de még nagyobb a vámpíroké: ki tudja, mi fog történni tíz, húsz vagy ötven év múlva? És míg az embereket felmenti a halál, addig mi száz év múlva is ott fogunk állni, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg az élet kiszámíthatatlanságát.

Damienre bámultam. Csak állt ott, szótlanul, és engem fürkészett. Eszembe jutott, milyen volt, amikor először találkoztunk. Haját az óta már valamelyest levágatta, bár még mindig olyan hosszú volt, hogy össze tudta volna kötni, ha akarja. Noha minden vonása pontosan ugyanolyan volt, mint akkor, amikor megismertem, az én szememben teljesen megváltozott. Azt hiszem, az emberek úgy lesznek egyre szebbek, vagy éppen taszítóbbak, ahogyan a véleménye változik róluk az őket néző embernek.

Az én szememben Damien nem lett se szebb, se rondább. Egyszerűen csak más volt. Már kevésbé volt kifürkészhetetlen a tekintete. Ha elmosolyodott, tudtam, hogy őszintén teszi-e, vagy csak színjáték az egész. Most azonban nem játszott mosoly vonzó ajkán. Arckifejezése majdnem teljesen üres volt, csak tekintete árulkodott a bűntudatról és tanácstalanságról, amely szívébe költözött.

– Menjünk – böktem fejemmel a ház fel, majd lassan elindultam.

Az első néhány lépést egyedül tettem meg, majd Damien felzárkózott hozzám, és onnantól együtt sétáltunk a még mindig távolinak tetsző villa felé. Útközben próbáltam megállapítani, hogy mit is érzek éppen. Sajnálom Damient? Vagy nem sajnálom? Együtt kéne vele éreznem egyáltalán? Nem tudtam eldönteni. Olyan volt, mintha minden egyes porcikámat valamiféle dermesztő hideg lepte volna el. Legszívesebben csak ültem volna magam elé bámulva, hátha megoldja valaki a problémákat helyettem. A szenvedélyes érzelmeket elsöpörte valami, ami még a szerelemnél is hatalmasabbnak tűnt. Teljesen üresnek éreztem magamat.

Mindeközben gondolataim lázasan cikáztak ide-oda. Merre tovább? Még egyszer végiggondoltam a történteket, hátha most utólag eszembe jut valami, ami a sokk miatt másodlagosnak tűnt vagy teljesen elkerülte a figyelmemet. Szinte hallottam, ahogyan a fogaskerekek kattognak. Nem jutott eszembe semmi. Nem számított, milyen részlet ugrott be, amikor elkezdtem részletesebben végiggondolni, folyton falakba ütköztem. És egyébként is, hogy a fenébe lehetséges, hogy se Lucius, se Misha nem lát az égvilágon semmit?!

És akkor rájöttem.

Megtorpantam. Damien, aki szintén gondolataiba mélyedve sétált mellettem, csak néhány lépés után vette észre, hogy elmaradtam mellőle. Milyen nevetséges. Ezzel az egy képpel akár le is írhatnánk az egész kapcsolatunkat. Damien csak és kizárólag magával foglalkozik, és mindig csak két lépéssel később veszi észre, hogy valami megváltozott. Megállt, és miután megfordult, kérdőn nézett rám.

– Azt hiszem, tudom, hogy merre keressem őket – mondtam nyugodtan.

– Akkor miért állunk még mindig itt?! – kérdezte hevesen.

– Azért, mert hajnalodik – böktem a távolban világosodni kezdő égbolt felé.

– Elvesztettem a fonalat – vallotta be még mindig ugrásra készen. – Felvilágosítanál?

– Mit gondolsz, miért nem látja őket se Lucius, se Misha?

– Honnan tudnám? Egy ősi varázslat? Valami ereklye esetleg?

– Varázslat? – kérdeztem vissza döbbenten.

– Ne térj el a témától.

– Misha.

– Mi van vele? Hiányzik?

– Nyugodj már meg – vetettem oda kissé felhúzva az orromat. – Gondold végig. Misha nem látja őket. Mi is Misha?

– Hogyhogy mi? Arra gondolsz, hogy angyal?

Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet.

– És?

– Kik az angyalok ősellenségei, akik a vámpíroknál is erősebbek?

– Démonok – jutott végre el ugyanoda gondolatban Damien is, mint ahol én toporogtam már egy ideje. – És mégis hogy akarod megkeresni őket? Te nem köthetsz velük alkut. Á, tudom már! Kényszerítsünk egy embert, hogy idézze meg az egyiküket!

– Mi van? – kérdeztem döbbenten.

– Akkor nem tudom, hogy gondoltad – vonta meg a vállát. – Nekem nincsenek kapcsolataim arrafelé. Elég kiszámíthatatlanok. Mondjuk egyszer randiztam egy succubusszal…

– Damien, ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy beverem a képedet.

Megindultam a ház felé. Hihetetlen, hogy még mindig képes két pillanat alatt felidegesíteni!

– Akkor? – kérdezte hirtelen elém vágva, és ezzel megállásra kényszerítve.

Néhány centi lehetett csak közöttünk. Lefagytam. Olyan ismerős volt az illata…

Gondolatban megráztam magamat, aztán oldalra léptem, s így kikerülvén továbbindultam.

– Van egy ismerősöm.

Megragadta a karomat, és maga felé fordított.

– Egy démon? Tudod te, hogy milyen veszélyesek?! Mégis mióta barátkozol démonokkal?

– Amióta próbáltam megmenteni a hősszerelmes seggedet attól, hogy az angyal hadsereg darabokra szaggasson!

Egy rövidke pillanatig farkasszemet néztünk. Láttam, amint a tűz szép lassan kialszik a szemében, majd elengedte a karomat. Damien elkezdte a földet bámulni, nekem pedig hirtelen bűntudatom lett.

– Sajnálom – mondtam. – Nem azért mondtam, hogy felhánytorgassam. Én… Ó, a francba már…

Damien felnézett rám, én pedig folytattam. Ha már egyszer elkezdtem, nem volt megállás. Átszakadt a gát.

– Nem akartam felhozni, tényleg nem. Próbálom elfelejteni az egészet. De nem megy. Főleg akkor nem, amikor ilyen érzéketlen barom vagy. Nem érdekelnek a régi szeretőid. Az újakról meg aztán főleg hallani sem akarok. Nem azért mentem el érted, hogy aztán megint visszatérjél ahhoz a végtelenül önző és nemtörődöm énedhez, aki akkor voltál, amikor megismertelek. Értem én, hogy Dana volt számodra az igazi, komolyan megértem, mert bassza meg, nekem te vagy az. Úgyhogy tudom, hogy milyen az, amikor nem akar veled lenni az, akiért mindent odaadnál a világon.

– Sonja…

– Nem, hallgass végig! Összetörted a szívemet! Hetekig azt se tudtam, hol vagyok… Komolyan, már kezdtem olyan lenni, mint te. Minden éjszaka részegre ittam magamat, csak hogy képtelen legyek gondolkodni. Aztán megtudtam, hogy veszélyben vagy. És tudod mit? Egyetlen pillanatig sem gondolkoztam rajta, hogy utánad menjek-e, kockáztatva ezzel a saját életemet. És utána mit mondtál nekem? Na mit? „Hogy tehetted?” Hogy tehettem?! Komolyan? Megmentettelek. Mert szerettelek. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire szerettelek. És amilyen idióta vagyok, itt állok és elmondom neked mindezt, mert valószínűleg, mindennek ellenére még mindig szeretlek.

Reszkettem. Hagytam, hogy az érzelmek átfolyjanak rajtam, és megint ott voltam, ahonnan elindultam. Kitárulkoztam Damiennek, és az ítéletre vártam.

Hosszú ideig nem szóltunk semmit sem. Végül Damien megszólalt:

– Sajnálom.

Szuper. Lelki füleimmel hallottam, ahogy összefoltozott szívem ismét meghasad.

– Hát persze, hogy sajnálod – mondtam szárazon. – Egyébként azért nem megyek sehova sem most, mert ilyenkor már nincsenek ott. Holnap este elmegyek a klubba. Hátha szerencsém lesz.

Ismét elindultam a ház felé, és ezúttal sikerült is megszakítások nélkül megtenni az előttem álló utat. Képtelen voltam bemenni abba a szobába, ahonnan Nicket elvitték, de azért vetettem rá egy pillantást a hatalmas üvegajtón keresztül, amikor elmentem mellette: üres volt. Lucius nyilván hazaküldte a vendégeit. Sikerült tönkretenni a partiját is, pazar. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb problémám éppen abban a pillanatban, de azért nem lendítette felfelé a hangulatomat.

Felmentem az emeletre, majd végigmentem a folyosón, s közben a velem szemben lévő bekeretezett képre szegeztem a tekintetemet. Rómát ábrázolta. Arra gondoltam, hogy még sosem voltam Rómában. Damien gyakran mondogatta, hogy majd egyszer elvisz oda, de ez idáig még nem történt meg. Elfordítottam a kilincset, belöktem az ajtót, majd megdermedtem.

– Mi a fenét csinálsz?

Damien a falnak dőlve állt, karjait keresztbe fonta. Hanyag eleganciával csinálta ezt is, mint általában mindent. Lenyűgöző volt. Engem azonban ez most nem érdekelt.

– Igazad van.

Becsuktam az ajtót, majd kibújtam a cipőmből, és leültem az ágyra. Damien mellém ült. Nem nézett rám, inkább a padlót bámulta. Mintha látott volna valami rettenetesen érdekeset az ágy elé terített, hatalmas szőnyeg mintázatában.

– Igazad van, – ismételte meg, – de nem tudsz mindent.

– Miért, szerinted mi kerülte el a figyelmemet? – kérdeztem hidegen.

– Nem azért hagytalak ott, mert nem akartam veled lenni.

– Hanem azért, mert Danával jobban akartál.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Ez nem egy nem – állapítottam meg.

– De nem is egy igen.

Sóhajtottam. Ez egy fárasztó beszélgetés lesz, döntöttem el magamban.

– Akkor?

– Amikor megláttam Danát azon a partin… Nem tehettem mást. Ha láttad volna azt, amit én… A szemében kétségbeesés volt. Segítséget kért. Segítenem kellett neki.

– Ez nem fair.

Damien rám pillantott.

– Bűntudatot próbálsz ébreszteni bennem – magyaráztam. – De ez nem Danáról szól. Ez rólad szól. Rólad és rólam. Arról, hogy egyedül hagytál. Arról, hogy te inkább ott maradtál volna vele, hogy…

Elcsuklott a hangom. Nem akartam könnyekben kitörni. Istenem, hát kerülhetek még ennél is megalázóbb helyzetbe?

– Ezek a dolgok összefüggnek. Ezt te is tudod. Vele kellett mennem. Segíteni neki. És ezt csak úgy tehettem meg, ha téged itt hagytalak. Tudom, hogy nem fogod elhinni, de a te érdekedben is tettem. Dana… a fiatalabbik… ő veszélyes. Nagyon is. Ha tudnád, hányszor megbántam már, hogy a világra szabadítottam azt a ribancot… Nézd, tudom, hogy valamit akar. Valamit, ami túlnő rajtunk, meg a mi kis elit körünkön. Valami, ami az egész világot érintheti. Próbáltam rájönni, hogy mi az.

– Ez még mindig nem magyarázza meg azt, amit Oroszországban csináltál.

– Gyenge voltam. Nem… nem hagyhattam ott, egyedül, védtelenül, tudva, hogy elpusztítják…

– Nem, hát persze, hogy nem…

– Meg kell értened… Mindig a részem lesz. Miatta vagyok az, aki. Ő a múltam része, és nem tudom kitörölni. És te főleg megérthetnéd ezt…

– Tessék? – kaptam fel a fejemet.

– Ne hidd azt, hogy nem látom, ahogy rád néz.

– Miről a fenéről beszélsz?

– Akar téged. Ez egyértelmű.

– Misha. – Nem kérdés volt. Már tudtam, hogy rá gondol.

– Igen – szinte hihetetlen, hogy mennyi gyűlöletet volt képes belesűríteni egyetlen szóba.

– Nem hiszem, Damien.

– Csalódottnak hangzol.

– Nem vagyok az.

– Persze…

– Még valami? – álltam fel.

– Igen.

Felkelt, majd odalépett hozzám. Tudtam, hogy nem szabadna, de képtelen voltam ellenállni… A szemébe néztem. Ajka lassan került egyre közelebb hozzám, s miközben fogyott a távolság, próbáltam győzködni magamat, hogy ez őrültség. Miért írom önként és dalolva alá a halálos ítéletemet?

Nem csókoltam vissza. Fogalmam sincsen, hogy miért, vagy hogy hogyan sikerült. De nem tettem meg. És… nem fájt.

Belenéztem zafírkék szemébe.

– Nem kaphatsz meg mindent – mondtam halkan.

– De én…

– Ne – vágtam közbe. – Kérlek, ne mondd, hogy nem is akarod, mert az csak tovább rontana a helyzeten. És persze, most már egyszerű a döntés. Ő már nincs itt. Téged nem érdekelt, hogy mi van velem.

– Ez nem igaz.

– Hát persze. És majd most jön az, hogy figyeltettél valakivel, mert neked mindenre van valami magyarázatod. De tudod mit? Nem érdekel. Hoztál egy döntést, és most viselned kell a következményeket.

Egyetlen hosszú pillanatig nem szólalt meg egyikünk sem, csak néztük egymást. Úgy tűnt, Damien nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondoltam-e, amit mondtam. Valamiféle tanácstalanság is költözött az arcára.

Aztán hirtelen mintha kicserélték volna. Egy másik Damien állt előttem.

– Tudom, hogy amit tettem, megbocsáthatatlan, de ígérem… esküszöm, hogy jóvá fogom tenni.

Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Nem tudta, hogy mennyire fájt. És nem is sajnálta. Legalább is nem úgy, ahogy én ezt elvártam volna tőle. Ő is megtette volna újra, ezerszer is. Éppen úgy, mint én érte. Egyúttal azonban azt is tudta, hogy ez az, amit hallani akarok. Hát kimondta.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Tudom – mondta komolyan. – De vissza foglak hódítani. Ha kell, minden nap százszor elmondom, hogy szeretlek. – Összerezzentem. – Rózsákkal fogom borítani az utat előtted. Megteszek majd bármit, amit kell. Akármit. Egyszer már elszalasztottam a lehetőséget, még egyszer nem hagyom, hogy megtörténjen.

Nem tudtam, hogy kire is gondol most valójában. Danára vagy rám? Talán mindkettőnkre egyszerre. Ugyan ezen meg kellett volna sértődnöm, és valahol mélyen bántott is, de legszívesebben elmosolyodtam volna. Jól csinálta. A fenébe is, jó volt ebben az egészben, ha akarta!

Nem válaszoltam semmit, csak elléptem előle, szabaddá téve ezzel az utat az ajtó felé. Damien megeresztett egy kisfiús mosolyt, majd könnyed csókolt lehet a számra. Szép lassan az ajtóhoz sétált, és még egyszer hátranézett, mielőtt kilépett volna. A szemében különös tűz égett. Olyannyira különös, hogy amikor gondolkozni kezdtem rajta, rájöttem: ez nem egy másik Damien.

Ez Dimitrij.

Hát ilyen lehetett régen.  

Amint kilépett az ajtón, máris hiányozni kezdett. Hát elkezdődött… Ismét. Vagy talán véget sem ért. Teljesen megbolondított! Egészen idáig azt akartam, hogy tűnjön végre el a szemem elől, erre amikor megteszi, mást sem kívánok, csak hogy ott legyen mellettem, és csókjaival borítson. Kézen fogva szerettem volna ülni vele, szerelmesen pislogni egymásra. Karjaiba vonva feküdni, vagy csak nézni őt, miközben alszik. Megsimogatni, adni neki egy puszit. Vagy csak egy szobában lenni vele.

Lerogytam az ágyra. Igyekeztem mélyeket lélegezni, és próbáltam nem gondolni a mellkasomban tátongó űrre. Régen, mielőtt megismertem volna Damient, sosem értettem, hogy miért szenvednek az emberek olyan látványosan. Miért nem képesek túltenni magukat a dolgon? Mármint persze, annyit már akkor is értettem, hogy fáj nekik, és hogy nehezen tudják elviselni azt, ami velük történt. De mi késztethette őket arra, hogy leugorjanak egy hídról, vagy, hogy bevegyenek egy maréknyi altatót? Az élet megy tovább, nem igaz?

És amikor először éreztem, hogy meghasad a szívem, akkor rájöttem. Már-már fizikailag is éreztem a gyötrelmet. Ehhez még hozzáadódott a Nick miatt érzett aggodalmam és bűntudatom is, és készen volt a tökéletes recept.

Az elkövetkezendő néhány órát félálomban vergődve töltöttem az ágyban. A sajátomban, persze, és egyedül, sajnos. Ahogy a Nap egyre magasabbra hágott, úgy erősödött bennem a késztetés, hogy felkeljek, és leengedjem a redőnyt. Ahhoz azonban fel kellett volna kelnem az ágyból, amihez semmi kedvem nem volt. Igazi szerencsétlen, nyavalygós Barbieként viselkedtem.

Barbiek… Hmm… Igen, ez megfogott. Elképzeltem, amint a kislányok százai rólam mintázott babákkal játszanak.  Sötét sminkkel és fekete ruhákban érkeznének meg az üzletek polcaira, hogy aztán borsos áron adják tovább őket a hisztiző kisgyerekeknek. A hátukba rejtett gomb megnyomásával előpattannának a babák rejtettt szemfogai. És amikor az idegesítő nagynéni vagy a család barátja megkérdezi a kislányt, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz, magától értetődően azt válaszolná: vámpír!

Ezen majdnem hangosan felnevettem. Azt hiszem, hogy kezdtem teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy vámpírrá váltam. Nem küzdöttem lelkiismeret furdalással, mint Damien, és nem voltam olyan búskomor, mint az általam ismert vámpírok nagy része.  De tudtam, hogy valami még sincs rendben.

Kezdem elfogadni azt, amivé váltam, ám valami ezzel párhuzamosan elkezdett apránként eltűnni belőlem. Mintha csak egy csöpögő csap lenne, amire szinte oda sem figyel az ember.

Végül elkezdett sötétedni. Az életkedvem nem igazán tért vissza, de kényszerítettem magamat, hogy felkeljek, és beálljak a zuhany alá. Viszont amikor ott voltam, az tűnt szinte leküzdhetetlen nehézségnek, hogy elzárjam a csapot, és kijöjjek onnan. Szerencsére kopogtattak az ajtómon, így nem kellett folytatnom a saját győzködésemet.

Gyorsan magam köré csavartam egy törölközőt, és odasiettem az ajtóhoz. Damien állt a szobám előtt.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Hát így kell fogadni a hódolódat?

– Hagyjuk már a színjátékot, Damien. Mit akarsz?

– Csak beugrottam, hogy megnézzem, minden rendben-e. De látom még nem vagy kész. Lent megvárlak.

– Te nem jössz, Damien – mondtam egy mosollyal megtoldva szavaimat.

– Nem mintha itt tudnál tartani. Szabad országban élünk – vonta meg a vállát.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem még mindig ugyanazzal a mosollyal.

– Eléggé – kezdett rám furcsán nézni.

– Akkor hadd magyarázzak el neked valamit. Ha odajössz velem, akkor jelentősen csökkennek az esélyeim arra, hogy egyáltalán szóba álljanak velem. Ezáltal csökken annak az esélye, hogy megtaláljam Nicket. Na most, ha jelenleg tényleg az a célod, hogy visszaszerezzél, akkor nyilván te is tudod, hogy nem mutatna túl jól az, ha miattad veszíteném el a testvéremet. Egyébként pedig el tudom érni, hogy azt tedd, amit akarok, te is tudod – tettem még hozzá.

– Mint a kis trükköd Oroszországban.

– Nem trükk volt. Még valami?

– Ó, igen, majdnem el is felejtettem a nem túl kedves fogadtatás miatt. – Előhúzott egy rózsát a háta mögül, majd odahajolt hozzám.

Elvettem a rózsát.

– Azt hiszem, most jön az a rész, hogy megköszönöd nekem a virágot.

­– Köszönöm – mosolyogtam rá kislányosan, majd becsuktam az ajtót.

Elképzelésem sem volt róla, hogy vajon milyen arckifejezést vághat, de rettentően kíváncsi voltam rá. A rózsát leraktam a kerek asztalkára, ami az ablaktól nem messze állt, majd a gardróbhoz mentem, hogy ruhát válasszak. Nem volt nehéz döntés, de nem azért, mert olyan könnyen rájöttem, hogy melyik ruhadarab felelne meg a célnak leginkább, hanem azért, mert nem igazán érdekelt, hogy mit viselek. Egyáltalán nem igyekeztem a hely szellemének megfelelően viselkedni, úgyhogy farmert, fekete pólót, és egy bőrdzsekit vettem fel. Leengedtem a zuhanyzáshoz feltűzött hajamat, alig észrevehető sminket mázoltam magamra, majd halvány rúzst kentem az ajkamra. Kész is voltam.

Elindultam, és már a bejárati ajtónál voltam, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy talán egyszerűbb lenne, ha nem gyalog próbálnék meg eljutni a szórakozóhelyre, hanem kocsival. Visszafordultam, és sebes léptekkel Lucius dolgozószobája felé vettem az irányt, abban reménykedve, hogy ott találom őt.

Kopogtam, majd benyitottam. Nem meglepő módon nem csak őt találtam ott, hanem legkedvesebb barátját is.

– Lucius, kölcsön…

– Vidd – vágott a szavamba, hiszen pontosan tudta, hogy mit akarok. Majd hozzátette: – Amelyiket csak akarod.

– Köszönöm – bólintottam.

– Sonja… – kezdte Damien, azonban nem vártam meg, hogy kiderüljön, mit is akart mondani.

Egészen pontosan nem tudtam, hogy hol van a garázs, de nagyjából sejtettem, így hát a hatalmas ház másik vége felé vettem az irányt. Néhány percnyi keresgélés után megtaláltam a bejáratot, és körülnéztem. Rengeteg gyönyörű autót láttam, és bár kacérkodtam a gondolattal, hogy az egyik tűzvörös Ferrarit viszem el, végül mégis inkább egy ezüstszínű Mercedes sportterepjáró mellett döntöttem. Kinyitottam az ajtót, hogy beüljek, és…

– Mit keresel itt? – kérdeztem az anyósülésen becsukott szemmel pihenő Damient.

– Vigyázok a kulcsra.

– Nem mintha erre szükség lenne – jegyeztem meg fagyosan.

– Akkor az autóra vigyázok. Vagy rád. Nem mindegy? Megyek veled, és kész.

– Már megmondtam, hogy nem jössz.

– Nekem eléggé úgy tűnik, hogy megyek… – mondta meglóbálva a slusszkulcsot.

– Akkor egy másik autóval megyek – mondtam, de már kezdem egyre türelmetlenebb lenni.

– Igazából, az összes nálam van.

– Miért nehezíted meg az életemet?

– Nem akarom, hogy bajod essen.

– Ide a kulccsal!

Amint kiértünk az országútra, beletapostam a gázba. Hogy teljesen őszinte legyek, nem voltam benne egészen biztos, hogy merre is van a klub, de bíztam benne, hogy elég könnyen megtalálom, mivel azért nagyjából sejtettem, hogy melyik környéken volt. Egyetlen olyan pontra volt csak szükségem, amit láttam rövidke ott tartózkodásom alatt, és máris nyert ügyem van.

­– Úgy vezetsz, mint egy őrült – jegyezte meg nyugodt hangon Damien, amikor megelőztem egy előttünk poroszkáló ősrégi Fordot. Épphogy csak befértünk a szembe jövő kamion előtt.

– Régen az volt a problémád, hogy unalmas vagyok.

– Miről beszélsz?

– Hát persze, hogy nem emlékszel…

– Felfrissíthetnéd a memóriámat.

– Ráadásul nem is egyszer mondtad! Minden egyes alkalommal közölted, hogy egyáltalán nem vagyok szórakoztató, amikor a könyvtárba indultam. Vagy amikor…

– Áh! Nem unalmast mondtam. Hanem hogy nem szórakoztató.

– Mintha lenne különbség…

– Hogyne lenne, drágám. Egyébként emlékszel arra, amikor…

– Nem, nem emlékszem – vágtam közbe. – Damien, nem azért vagyunk itt, hogy nosztalgiázzunk. Egyébként is, semmi kedvem hozzá.

Hazudtam. Azaz, majdnem. Nem az emlékekhez nem volt kedvem, és nem is maga a tény zavart, hogy Damien ott ül mellettem. Igazából, ez utóbbi elég megnyugtató volt. A problémám az volt, hogy nem akartam belemerülni ebbe az egész Damien dologba. Volt éppen elég problémám ezen kívül is.

Az út további részében nem sokat beszéltünk, de néha szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy az útra figyeljek, és ne Damient nézzem. Ez főleg akkor volt nehéz, amikor tudtam, hogy éppen engem bámul.

Végül megérkeztünk arra a környékre, ahova a klubot saccoltam, és néhány percnyi keringés után sikerült is meglátnom egy üzletet, amire emlékeztem. Utána már csak néhány saroknyit kellett gurulnunk, és meg is érkeztünk. Hatalmas sor volt a bejáratnál.

Néhány utcával odébb leparkoltam, leállítottam a motort, majd Damienhez fordultam:

– Maradj itt.

– Sonja, nem hagyhatom, hogy…

– Damien – néztem rá egy kis kétségbeeséssel a tekintetemben. Kezemet rátettem az övére. – Kérlek, maradj.

Nem szólt semmit, csak bólintott. Kiszálltam a kocsiból, és miközben a klubhoz sétáltam, próbáltam legyőzni a bűntudatomat, amiért ismét használtam a képességemet Damienen. Nem vittem túlzásba, és igyekeztem feltűnésmentesen csinálni, de én tudtam, és ez éppen elég volt.

Nem fáradtam azzal, hogy a sor végére álljak, és emiatt néhányan hangot is adtak nemtetszésüknek.  Az ajtónál álló őr ugyanaz volt, mint legutóbb, és amikor mellé értem, csak ránéztem, és annyit mondtam:

– Bemegyek.

Az őr félreállt, és én besétáltam a klubba. Kint már sötét volt, és a bent lévő fények egy kicsit bántották a szememet. Megtorpantam, részben azért, hogy hozzászokjon a szemem a fényhez, részben pedig azért, hogy körülnézzek. Ugyan a klub tele volt, de azonnal rájöttem, hogy Jamie nincs itt. Egy pillanatig elgondolkoztam, aztán odasétáltam a bárpulthoz.

– Mit hozhatok? – kérdezte a bárpultos egy poharat törölgetve.

– Beszélni akarok Jamie Carwellel.

– Attól tartok, hogy jelenleg nem tartózkodik itt.

Áthajoltam a pulton, és megragadtam a ruhájának ujját.

– Hol van? – kérdeztem a szemébe nézve.

– Fogalmam sincsen – válaszolta, ám már nem volt menekvése. Láttam, hogy mi lapul a szívében. Tudtam, hogy ez az ember képes lett volna eladni a saját anyját is, ha megfelelő összeget ajánlottak volna neki. És azt is tudtam, hogy hazudik.

– Azt hiszem, nem voltam elég világos. Most akarok Carwellel beszélni. És ha nem mondod meg, hogy hol van, akkor esküszöm, hogy kitépem a szívedet, és lenyomom a torkodon, aztán megkeresek mindenkit, aki csak egy kicsit is számított neked ebben az életben, és ugyanezt teszem velük is.

A bárpultos tekintetében a rettegés minden szóval egyre könnyebben észrevehető lett.

– Az irodában – dadogta végül. – Fent van az irodában.

Elengedtem.

– Köszönöm. Nagyon élveztem a beszélgetést.

Néhány pillanat múlva már Jamie irodája előtt álltam. Semmiség volt bejutni a VIP terembe, majd tovább egy függönnyel leválasztott részhez, ahol a lépcső volt. Most épp az iroda bejáratánál lévő őrökkel birkóztam. Na persze nem szó szerint. És egyébként is elég elszánt voltam ahhoz, hogy ne tartson sokáig az egész. Végül az őr félreállt, én pedig lenyomtam a kilincset, és az ajtó kitárult.

Jamie az asztalánál ült. Éppen olyan elegáns volt, mint mindig. Felpillantott, majd elmosolyodott. Felállt, s közben végigsimított makulátlan öltönyén.

– Sonja! Kérlek, foglalj helyet! – mutatott az egyik székre, miközben a testőr becsukta az ajtót.

Közelebb mentem, de nem ültem le.

– Szükségem van a segítségedre.

– És mi lenne az üzlet abban nekem, ha segítenék?

– Nem kérés volt.

– Ez bizony nagy kár, drága Sonja! Elég változatos módokat tudnék kitalálni, amivel visszafizethetnél egy szívességet – mondta, miközben végigjáratta a tekintetét rajtam.

– Ez mind nagyon szép, de maradjunk az üzletnél, rendben?

– Kérlek.

– Mit tudsz a bátyámról?

– Áh, a bátyád. Sajnálatos, hogy mindig csak ilyen helyzetekben találkozunk. Először Damien, most pedig a jóképű Nick…

– Te tudod, hogy hol van… – Egy kicsit megdöbbentett a dolog. – Hová vitte az a ribanc?

– Fogalmazzunk csak úgy, hogy jó kezekben van. És most, – ült vissza a helyére Jamie – tényleg el kéne kezdenünk a dolog üzleti részéről beszélni.

– Mit akarsz?

– Az angyalt – bátyádért cserébe.

– Mi?

– Szerintem egyértelműen fogalmaztam.

– És mégis hogy kéne ezt véghezvinnem?

– Szinte már nevetségesen egyszerű az egész. Annyi a dolgod, hogy odavidd a megbeszélt helyre, és amint ez megtörtént, visszakapod a drágalátos bátyádat.

– Azt akarod, hogy feláldozzam egy barátomat. – Nem kérdés volt. Sőt, kimondani se volt értelme, de egyszerűen alig hittem a fülemnek. Képtelen voltam felfogni az egészet. Hát lehet ez még ennél is rosszabb?!

– Jól látod a helyzetet. Sajnálatos módon nem adhatok neked túl sok gondolkodási időt, kérlek, nézd ezt el nekem.  Tehát mi a válasz?

Egy hosszú pillanatig nem mondtam semmit. Próbáltam összeszedegetni a gondolatdarabkákat, amelyek elmémben hevertek szerteszét.

– Rendben – bólintottam végül.

Jamie megadta a helyszínt, és közölte, hogy másnap este tízkor lesz a találkozó, aztán egyértelmű lett a pillantásából, hogy a maga részéről befejezte, és szívesebben venné, ha az irodáján kívül lennék. Ezt egyébként én magam sem bántam volna.

– Most lemegyek, és rendelek egy italt. Majd a számládhoz íratom – mondtam, ám nem vártam meg a választ. Sarkon fordultam, és elhagytam az irodát.

Miközben lefelé mentem a lépcsőn, lázasan töprengtem, hogy mi a fenét csináljak. Már belementem az alkuba, kihátrálásra pedig nem volt lehetőségem. De még ha lett is volna, nem volt semmi egyéb opcióm, mint hogy Jamie szabályai szerint játsszak.

A lépcső aljához érve már kezdtem hallani, hogy két teremmel odébb mit bömböltetnek. Ami azt illeti, egészen kedvemre való volt a zene. Csodálkoztam is rajta, hiszen legutóbbi látogatásomról nem maradt meg a mentális jegyzetfüzetemben a „jó zene” feljegyzés. De talán nem is igazán tudtam akkor ilyesmire koncentrálni.

Azonnal kiszúrtam a bárpultnál üldögélő Damient, amint beléptem a terembe. Igyekeztem feltűnésmentesen odaviharzani hozzá, bár legszívesebben lelöktem volna a magas székről.

– Mire is kértelek?

– Két utcával odébbról nem tudok rád vigyázni.

– Már elmondtam ezerszer, hogy nincs rá szükségem. Tudok magamra vigyázni.

– Vannak dolgok, amikről nem tudsz – mondta Damien kísérteties hangon, de nem nézett rám, így nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak rám próbál ijeszteni.  

A zenének, amit játszottak, hirtelen vége szakadt, és egy lassú dal első hangjai csendültek. Azt hittem, hogy az emberek elkezdenek hőbörögni, de őszinte döbbenetemre párokra oszlottak, és lassúzni kezdtek. Mi van az emberekkel ma?!

Damien felhörpintette a poharában lévő italt, majd felállt, és felém nyújtotta a kezét:

– Felkérhetlek?

– Te? Lassúzni? – Majdnem kirobbant belőlem a nevetés. – Ez most komoly?

– Teljes mértékben, szép hölgyem.

– Látom mégiscsak maradt némi nyoma annak, hogy magasabb körökben forogtál. De teljességgel ki van zárva. Nem táncolok.

– Akkor azt javaslom, hogy idd meg ezt, és gondold át újra a dolgot – tolt felém egy poharat, amit eddig nem vettem észre.

Halkan felsóhajtottam, majd belekortyoltam az italba.

– Ez még nem jelenti azt, hogy táncolni fogok – figyelmeztettem, ám nem válaszolt, csak kisfiúsan elmosolyodott.

És akkor egy röpke pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Bevillant egy kép. Egy kép, amit még sosem láttam azelőtt. Család. Egy új család. Damiennel. Ez a mosoly olyan érzéseket ébresztett most bennem, amiket azelőtt sosem éreztem. Azt akartam, hogy Damien feleségül vegyen. Gyerekeket akartam tőle. Egy kis házat a tenger partján, két autót. Reggelit akartam neki készíteni, aztán elvinni a gyerekeket iskolába.

– Mi a baj? – kérdezte felhúzva a szemöldökét.

– Semmi – vágtam rá, majd gyorsan magamba döntöttem az italt. Damien szólásra nyitotta a száját, ám megelőztem őt: – Tudod mit? Azt hiszem igazad volt, mégiscsak kedvet kaptam a táncoláshoz.

Még sosem táncoltam Damiennel. Persze egy-két lépést tettünk, nevetségessé téve a táncolás fogalmát, de idáig minden parti vagy állófogadás volt, ahol a vendégek nem hagytak ilyesmire szabad teret, vagy olyan zenét játszottak, amire maximum ide-oda lötyögni lehetett, de azt nem nevezném táncnak.

Megfogtam Damien kezét, majd hagytam, hogy a parkett közepére húzzon. Magához szorított, s csak néhány centiméter választott el minket egymástól.

– Lazíts – súgta a fülembe érzékeimet borzongató hangon.

Igyekeztem szót fogadni. Az egész olyan lehetetlen volt. Mintha csak egy álom lett volna. Damien karjaiban megszűnt a körülöttem lévő világ. Minden probléma, minden szomorúság apró, lényegtelen dolognak tűnt. És tudtam, hogy ezt nem az ital okozza. Nem a zene. Nem is a tánc. Ez Damien volt. Damien és én. Ahogy lágyan végigsimított a derekamon, minden kérdésem válaszra talált. Olyan tökéletességet és teljességet, mint akkor, még sosem éreztem.

Tudtam jól, hogy az egész csak egy illúzió, ami nem tart tovább néhány percnél, de bármit megadtam volna, hogy ez a néhány perc örökké tartson. Hogy ne számítson soha többé semmi más, csak én, Damien, a zene és a tánc. Az érintése, a tekintete, a csókjai…

Arra eszméltem, hogy Damiennel csókolózom, pedig nem állt szándékomban. Sőt. Kifejezetten el akartam kerülni, hogy ez megtörténjen. Ellöktem magamtól, és az ajtóhoz rohantam. Az éjszakai levegő józanító hűvösséggel csapott meg. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta. Nem néztem hátra.

Hibát követtem el. Megint közel engedtem magamhoz Damient. És hirtelen mintha ismét minden csak róla szólna. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy feladom. Az egyetlen, aki mellettem volt, az Misha volt. És hogyan háláltam meg én mindezt?

Könnyek szöktek a szemembe. Tehetetlenségem dühöt gerjesztett. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy egy parkban vagyok, aminek ottlétéről egészen addig fogalmam sem volt. Éreztem, amint a dühvel együtt valami más is elszabadul bennem.

Vérszomj.

A fák között álltam, így a fiatal lány, aki éppen átvágott a parkon, nem láthatott engem. Talán bulizni indult, talán hazafelé tartott; nem számított. Éreztem, amint szemfogaim megnyúlnak, és hirtelen rádöbbentem, hogy idejét sem tudom már, hogy mikor ittam utoljára.

Rá akartam vetni magamat. Két apró, tűszúrásnyinál nem sokkal nagyobb sebet akartam rajta ejteni, és addig inni a vérét, amíg minden egyes problémám nyomtalanul el nem tűnik. És még tovább is. Úgy éreztem, hogy egy egész város sem lenne képes kielégíteni azt a szomjúságot, ami testemet égette.

Tettem egy lépést előrefelé, és akkor hirtelen éreztem, hogy valaki ledönt a hátamról. Első megrökönyödésemben rá akartam üvölteni Damienre. Mégis hogy képzeli, hogy beleavatkozik a dolgomba?! Senki sem kérte, hogy gardedámot játsszon! Dulakodni kezdtünk, aztán, bár még mindig alul voltam, végre szembe kerültem vele. Olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba.

Nem Damien volt.

Ám a legrémisztőbb mégsem ez volt az egészben, hanem a tény, hogy a férfi egy karót szorongatott a jobbjában. Bár tudtam, hogy nincs mitől félnem, mégis hatalmába kerített a rettegés. Nem tudnám megmondani, hogy meddig voltunk a földön, de éreztem, hogy minden pillanattal egyre kevesebb és kevesebb erőm van ellenállni. Megpróbáltam a „lelkébe látni”, hogy az érzelmein keresztül hathassak rá, de túlságosan pánikba voltam esve, ő pedig nagyon eltökélt volt. Mintha semmitől sem félt volna.

Aztán éppen úgy, ahogy jött, az idegen férfiről szóló látomásom eltűnt. Mintha csak rémálomból ébredtem volna. Zihálva feküdtem a földön, és amikor megpróbáltam megmozdulni, annyira reszkettem, hogy képtelen voltam ülő helyzetbe tornászni magamat. Éreztem, ahogy két erős kar fonódik körém.

­– Semmi baj. Semmi baj, már itt vagyok – mondogatta Damien, mintha csak egy mantrát ismételgetne.

– Mi volt ez? – kérdeztem felpillantva rá.

– Egy vadász volt.

– Micsoda? Ó, hát persze… Egy vadász… De hogyan… Mi történt?

–  Megtámadott.

– Azt én is tudom, de miért éreztem ilyen… védtelennek magamat?

–  Sonja, én… annyira sajnálom.

– Mit? – néztem rá értetlenül.

– Nem voltam veled teljesen őszinte. Emlékszel rá, amikor azt mondtam neked, hogy semmi emberi nem ölhet meg bennünket?

– Semmi, kivéve az angyalokat.

– Látom odafigyeltél minden egyes szavamra – bólintott. – Van valami, amit nem mondtam el neked.

– Damien… – kezdtem, és megpróbáltam kibontakozni öleléséből, de túl szorosan fogott.

 – Van egy fa. Nasczokin-hárs a neve. Rettenetesen nehéz fellelni. Olyannyira ritka, hogy talán a kipusztult kifejezést is használhatnánk rá. A vámpírok tettek róla, hogy így legyen. Ha ebből a fából készítenek karót, és keresztüldöfik egy vámpír szívén…

– Te jó ég… – suttogtam döbbenten.

Összeszedtem minden erőmet, és ellöktem magamat Damientől. Négykézlábra küzdöttem magamat, aztán feltérdeltem. A felállással nem próbálkoztam, mert biztos voltam benne, hogy még nem menne.

– Értem – mondtam hosszas hallgatás után.

– Dühösnek kéne lenned.

– Tudom.

– De nem vagy az… – nézett rám csodálkozva Damien.

– Azt hiszem, az vagyok. Csak már túlságosan belefáradtam abba, hogy erre pazaroljam az energiámat. Úgy érzem, hogy ismét elárultál – tettem hozzá halkan.

– Megvédtelek. Sosem hagynám, hogy bajod essen.

– Egyedül hagytál. Hetekre… – emlékeztettem. – Fogalmam sincsen, hogy mit mondhatnék.

Hiába próbáltam megakadályozni, ahogy a szavak kibuktak a számon, kicsordult a könnyem.

– Sonja…

– Tudod, – vágtam közbe, – minden egyes alkalommal, amikor újabb esélyt adok neked, te mindig csinálsz valamit, ami még az előző szemétségnél is rosszabb. Lassan már fogalmam sincsen róla, hogy miért vagyok itt. Miért állok veled egyáltalán szóba?

Damien, aki eddig nem mozdult arról a helyről, ahol hagytam, most egy szempillantás alatt mellettem termett.

– Mert szeretsz. És én is szeretlek. Ha tehetném, visszaforgatnám az időt.

Visszaforgatni az időt… Ha aznap otthon maradtam volna… Ki tudja, talán találtam volna valakit, és most kilométerek ezreire lennék innen. És ha Damien visszaforgathatná az időt… Nem, ő nem velem foglalkozna. Ő Danát mentené meg. Éppen annyira biztos voltam ebben, mint amennyire azt tudtam, hogy ha aznap máshogy alakulnak a dolgok, sosem tudtam volna meg, milyen is az igazi szerelem.

Sosem éreztem még azelőtt ilyet. Bármit feladtam volna. És meg is tettem. Kockáztattam az életemet. Elvesztettem egy barátomat. És most éppen azért harcoltam, hogy visszaszerezzem a testvéremet. És még így sem változtattam volna a múlton.

– Hát persze – feleltem végül alig hallhatóan.

– Menjünk vissza az autóhoz.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb – bólintottam.

Hagytam, hogy Damien vezetésével visszabotorkáljunk a tízpercnyi sétára lévő autóhoz, majd kérdés nélkül az anyósülés felé vettem az irányt. Nem akartam vezetni. Nem akartam másra figyelni. Magamra akartam koncentrálni. Ki akartam találni, hogy merre tovább.

Néhány perc múlva már a kihalt, világítás nélküli országúton robogtunk. A fák szélsebesen tűntek fel, majd vesztek bele ismét a sötétségbe, és csak néha-néha szakította meg az egyhangúságot egy-egy szembejövő autó, majd amikor befordultunk a Lucius háza felé vezető hosszú bekötőútra, akkor már az sem. Damien nem állt be a garázsba, s hallottam a cipőm talpa alatt az apró kavicsok csikordulását, amikor kiszálltunk az autóból.

– Van kedved… – kezdte, ám nem hagytam, hogy végigmondja.

– Nem hinném.

Néhány percig szótlanul álltunk, majd ismét megszólaltam:

– Nézd, Damien. Megint elárultál. Magamra hagytál. Én pedig olyan idióta voltam, hogy felégettem minden hidat magam mögött, csak hogy visszakaphassalak. És most tényleg egyedül vagyok. Nem tudom, hogy mit akarok… De az biztos, hogy nem akarok csak azért veled lenni, hogy eltűntessem ezt az űrt az életemből.

Álltunk egymással szemben, és mindketten a másik arcát fürkésztük. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit, amivel jóváteheti az eddig történteket. Hiszen mindig volt kész válasza mindenre. De nem szólt egy szót sem.

Odaléptem hozzá, és gyengéden megcsókoltam. Aztán sarkon fordultam, és elindultam a bejárati ajtó felé. A szobám felé végig könnyeimmel küszködtem, de csak akkor engedtem szabadjára őket, amikor már az ágyamon ültem. Minden frusztrációm, fájdalmam és dühöm benne volt azokban a könnyekben, s hamarosan belemerültem a különös álmok birodalmába.

Másnap viszonylag kipihenten ébredtem, és amikor az órára néztem, láttam, hogy még három óra van hátra. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy hogyan fogom Mishát odacsalni a megfelelő helyre, de tudtam, hogy nem mehetünk oda órákkal előbb, mert akkor kútba esik az egész terv, és örökre elveszítem Nicket.

Felöltöztem, majd lementem a lépcsőn, és bekopogtam Lucius ajtaján.

– Jó reggelt, Sonja – mosolygott rám házigazdám kedvesen.

– Jó reggel, Lucius – feleltem, és megpróbáltam hasonlóképpen rendezni arcizmaimat, de tudtam, hogy csak egy szomorú félmosolyra futotta. – Azt hiszem, tudod, hogy miért vagyok itt…

 

Nagyjából ott álltam, mint ahol utoljára láttam Mishát. Kezem a zsebemben, szorongattam a mobiltelefont, s én elveszett gyermek módjára kóvályogtam a magas fűben. Tudtam, hogy az egész terv a szerencsén múlik, de az égvilágon semmi más nem jutott eszembe, ami működhetett volna. Néhány pillanat múlva rezegni kezdett a telefonom, jelezve az üzenet érkezését.

Szép lassan, remegő kézzel húztam ki a zsebemből, és elolvastam a néhány szót, amit telefonom képernyője megjelenített. Kézfejemmel letöröltem azt a néhány könnycseppet, ami a szemem sarkában összegyűlt, és amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magamat:

– Misha!

Hangom kétségbeesett volt, és egy hosszú pillanatig úgy éreztem, hogy nem fogok választ kapni.

– Most miben van szükséged a segítségemre? – csendült a hátam mögött a nyugodt hang.

Hátrafordultam. Misha gyönyörű vonásai most csalódottságot, dühöt és frusztrációt tükröztek. A szemébe nézve azonban tudtam, hogy van még valami benne abból a lényből, akivel annyi időt töltöttem együtt nem is olyan régen.

– Tudom, hogy hova vitték a testvéremet.

– És a vámpírnő…?

– Ott kell lennie.

Misha bólintott. Elmondtam neki a címet, ő pedig ismét csak egy biccentéssel jelezte, hogy megértette a hallottakat. Közelebb lépett hozzám, ám nem volt rá idő, hogy hatalmába kerítsen közelségének varázsa, mivel a következő pillanatban már egy elhagyatott, lerobbant raktárépület előtt álltunk a város egyik azon részében, amelyikben még sosem jártam.

– Ez lenne az – mondta halkan az angyal egy lépést hátrálva.

– Igen, ez – feleltem komoran.

Elkezdtem az ajtó felé sétálni, és tudtam, Misha követ engem. Az ajtó előtt a másodperc egy törtrészéig elgondolkodtam. Tudtam, hogy ha átlépem a küszöböt, akkor nincs visszaút. Véglegesen elárulom azt a személyt, akitől idáig csak jót kaptam. Nem tartottam valószínűnek, hogy ha a családi kötelékeket hozom fel indoknak, az többet nyom majd a latba, mint az, hogy a szeretőmet akartam megmenteni.

Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy Mishát láttam. Gyomrom nem várt görcsbe rándult miközben beléptem az épületbe. Az ajtó nyikorgása fülsüketítőnek hatott a csendben.

Megláttam az őröket. Ketten voltak a bejáratnál, de azonnal a baloldali felé vettem az irányt, és a jobboldalit Mishára hagytam. Éles villanást érzékeltem a hátam mögül, miközben előkapartam az őr legféltettebb titkait a lelkéből. Még néhányszor megtettük ugyanezt, és végül egy hatalmas terembe jutottunk. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon mi lehetett az épület funkciója fénykorában, és a rozsdás szerszámok és ládák sem nyújtottak számomra sok segítséget.

Taps hangzott fel a terem másik végéből, és a hatalmas épületben kísértetiesen visszhangzott minden egyes csattanás.

– Örülök, hogy itt vagytok – bontakozott ki a sötétségből Jamie Carwell alakja.

– Carwell. – Életemben annyi gyűlöletet még nem hallottam, mint amennyit Mishának sikerült összesűrítenie hangjában.

– Sonja, drágám, igazán megbízható üzletfél vagy.

– Hagyjuk a szarakodást, Jamie! Hol van a bátyám?

– Csak egy pillanat türelmedet kérném, drágám.

Misha szorítását éreztem a karomon.

– Nem tudok elmenni. – Egy hosszú pillanatig csak bámult rám. Zafírkék tekintetében fájdalom csillogott. – Elárultál.

Tekintetében olyan erő tükröződött, amihez hasonlót még csak nem is láttam.

– Annyira sajnálom. Nem volt más választásom – suttogtam.

– Ha engem kérdezel, helyesen döntöttél, kislány – kotnyeleskedett közbe Jamie.

– Senki sem kérdezett téged – vetettem oda, és közben éreztem, amint szemfogaim megnyúlnak az ébredező haragomtól.

– Hogy tehetted… – folytatta Misha tudomást sem véve a démon közbeszólásáról.

– Én a te helyedben azért nem lennék ennyire fennhéjázó, Misha. – Jamie. Egyszerűen nem bír csendben maradni! – Miért nem mesélsz a hölgynek a saját vétkeidről, mielőtt az övét veted a szemére?

Értetlenség ült arcomon, miközben tekintetemet Jamie és Misha között vándoroltattam. Végül megállapodtam a mellettem álló angyal arcánál.

– Miért nem mesélsz arról a két hétről, amire Sonja nem is emlékszik? – folytatta kajánul a démon.

– Milyen két… – kezdtem, ám kérdéseim fájdalmas üvöltésben végződtek. Az elviselhetetlen fejfájás visszatért.

Misha a homlokomhoz érintette ujjai hegyét. A fájdalom alábbhagyott.

– Megmutatom – mondta lassan.

Tekintetünk egymásba kapcsolódott. És abban a pillanatban pörögni kezdtek a képek előttem. Én, amint a félig teli poharat a falhoz vágom. Dühös pakolás egy kis kézitáskába. Az emberek arca a repülőtéren. Vérszomj. Oroszország. Mindent elborító fehérség. Botladozom a hóban. Hirtelen egy kéz érintése a vállamon. Hátrapördülök. Misha arca, majd a tökéletes, angyalokat körülvevő aranyló fény.

Feldúltan kapkodtam levegő után. Két hétnyi emlék tért vissza egyetlen pillanat alatt.

– Ott voltam. Ott voltam, és te visszahoztál! – kiáltásom eredeti hangerejének többszörösével pattant vissza a falakról.

– Ez volt a legjobb számodra.

– Naná, de tudod ki az, akinek még jobb volt?! Te! – ordítottam dühösen.

– Kérlek, erőltesd meg magadat, és viselkedj felnőtt módjára – csendült egy női hang Jamie háta mögött. Dana. Fizikálisan éppen olyan volt, mint az a nő, akit Oroszországban majdhogynem a szemem láttára ért utol a vég. Valahogy azonban mégis más volt. Összetéveszthetetlenül más.  Arcán ördögi mosoly játszott. – Engedd meg, hogy bejelentsem… a bátyádat.

A homályból egy ismerős alak bontakozott ki. Szívem majd kiugrott a helyéről, amikor láttam, hogy haja szála sem görbült. Elindultam felé, azonban egy lépés után megtorpantam. Láttam a felismerés csillanását a tekintetében, amint meglátott engem. Mosolyra húzódott a szája. Megnyúlt szemfogai rémisztően villantak a sötétben.

– Átváltoztattad… – suttogtam döbbenten.

 

Folyt. köv.